– Ez azért is érdekes, mert 2008–2009 körül kialakult egy fiatal konzervatív szellemi kör, blogokkal, folyóirattal, karakteres véleménnyel, amelyből aztán 2010 után lett állami – most épp megszűnésre váró – Design Terminál, minisztériumi állások sora és így tovább. Nem volt ciki intézményesülni?
– A kulturális diplomácia köztes szféra. Nem tekintettem eminensen politikai állásnak, amit elvállalok. És nem is politikai érdekek mentén vezettem az intézetet. Nem éreztem tehát cikinek, meghasonulásnak sem. Egyébként annak idején, amikor barátaim a Konzervatórium blogon ünnepelték csodálatos eszméink győzelmét, néha azért elejtettem:
nem szabad elfelejteni, hogy a politikát ezek a kinyilatkoztatások nem befolyásolják.
A Design Terminál szerintem amúgy nagyon jó dolgokat csinál.
– Ezzel azt is mondja, hogy az értelmiségi körök – köztük az említett fiatal jobbosok – befolyása kisebb, mint azt képzeljük?
– Bizonyosan. De a hálózat ma is létezik, vannak, akik kipörögtek belőle, vannak, akik ma is aktívan publikálnak, mások a kormányzat környékén boldogulnak. Tudunk egymásról. Az biztos, hogy mindannyian sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak 2010 óta.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Például? Hogy ezzel rá is térjünk a kormányzás természetére.
– Nem feltétlenül úgy zajlanak a dolgok, ahogy az ember szociológus-doktoranduszhallgatóként vagy fiatal egyetemi adjunktusként, apukaként elképzeli. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, csupán azt:
értelmiségi nyünnyögés, amit folytatunk. És bármeddig nyünnyögünk, nem változtatunk a dolgokon.
A politikának van egy belső logikája, amelyet sokan el tudnak sajátítani, de én például nem.
– 2010-ben még arról írt cikket, miért szavaz a Fideszre.
– Okkal dörgölik az orrom alá újra és újra ezt a cikket.
– Igen?
– Ha kiáll az ember a fórumra, és mond valamit, arra mások válaszolnak. Vagy később felemlegetik állításait. Akkor éppen az Egyesült Államokban tanítottam, valószínűleg nem tudtam ellenállni annak a szörnyű kísértésnek, hogy a liberális értelmiség saját fórumán, a Magyar Narancsban mondjam el, mi nem tetszik.
– Írna ma ilyen cikket?
– Nem.
Azt hiszem, azok között, akik abban a sorozatban közzétették véleményüket – Bozóki András, Mihancsik Zsófia, Seres László –, nincs senki, aki ugyanannak a pártnak a támogatását vállalná ma is olyan formában, mint akkor. Ebben a műfajban túl sok értelmiségi idealizmus van. Idősebb lettem, nem érzem már ennek szükségét. Nem szégyellem, értem, ha valakit dühít az akkori cikkem, értem, ha valaki bele akarja verni az orrom, és ezt keresztény alázattal fogadom. Nem véletlenül nem írtam azóta politikai publicisztikát. Azt gondolom, a politikai élet nyelve oly mértékben eldurvult, hogy az én – nem is feltétlenül jó – ironikus szövegeimen túlhaladt az idő.
Magyarórák Franciaországban
Fönntartottuk azt a képet, hogy Magyarország érdekes, innovatív, progresszív értékeket felmutató hely – értékeli a Párizsi Magyar Intézet élén végzett tevékenységét Ablonczy Balázs, aki szerint a francia fővárosban működő ötven kulturális intézet versenyében nem teljesítettek rosszul. – Be tudtunk mutatni egy ilyen létező – bár kissé bujdokló – Magyarországot.
Noha az épület 3000 négyzetméteres, és van benne koncert- és moziterem, színpad, könyvtár, galériák, vendégszobák és lakások, az intézeti munkatársak létszáma mindössze tizenegy volt, a programokat pedig hárman szervezték. „Mindenki túlképzett volt – a takarító lány a Momén végzett belsőépítészként, az egyik technikusunk fotósként –, és mindenki mindent csinált, már csak azért is, mert négy férfi volt a házban, úgyhogy volt feladat a 80 kilós színpadelemek megemelésénél, mondjuk, egy Quimby-koncert előtt, bár a technikus fiúk fogták a fejüket, amikor segíteni próbáltam”. Nem volt könnyű dolguk a könyvpiacon: Franciaországban csak az őszi irodalmi szezonkezdetkor 6-700 új regény jelenik meg. Ablonczy szerint ennek ellenére több magyar szerző igen népszerű: Márai, Bánffy Miklós, Szabó Magda, szűkebb körben Krasznahorkai László, Kertész Imre.
– Abban a cikkben sokszor feltűnik az 1998-tól 2002-ig tartó korszak.
– Igen, akkor jól éreztem magam.
– Persze, hiszen fiatalabb volt, Habony Árpád meg koronaőr, nem főstratéga.
– Ha Fidesz-kormányzásról beszéltünk, 2010-ben csak abból az időszakból indulhattunk ki. A folytatás más lett.
– Történészként ebből levon tanulságot?
– Alapvetően a két világháború közötti eseményekkel foglalkozom, elintézhetném annyival a kérdést, hogy 1945 után már nem történtek érdekes dolgok. Őszintén szólva: nem szeretek ezen gondolkodni. Spekulálhatnék arról, hogy Orbán Viktor kormányzása a gaulle-izmus kelet-európai formája-e, vagy valami egészen más. És ha az, akkor mi történik?
Úgy gondolom, hogy a magyar közélet nyelve túlságosan líravezéreltté, múltközpontúvá vált.
– Nem így van mindenhol?
– Közép-Európában sok helyen így van, de például Franciaországban nem. Ott inkább etikai vagy filozófiai kérdések körül artikulálódnak viták, nem arról szólnak, hogy mi történt a Dreyfus-perben. Emlékezetpolitikai csaták természetesen vannak, ám a politikai döntéseket nem ezek határozzák meg. Idehaza hajlamosak vagyunk visszanyúlni az időben, hogy döntéseket indokoljunk. Ez persze részben érthető, hiszen
Közép-Európában a történelem az a nyelv, amit mindenki beszél. Még a sportújságírók is.
– Részben személyes érintettség miatt: mit jelent az, hogy még a sportújságírók is?
– Sokáig gondolkodtam, hogy a sportújságírók miért használnak kifordított Arany János-idézeteket, történelmi példákat a vereségek alkalmával. Aztán rájöttem: ez a közös nyelv, amit mindenki beszél.
– Akkor nyilván tudja, melyik a magyar történelem három legnagyobb veresége.
– Az egyik a berni döntő?
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Muhi, Mohács, Marseille. Az utóbbi helyszínen dőlt el, hogy a magyar válogatott először nem jut ki selejtezőkön a világbajnokságra.
– Idehaza az oktatás és minden más arra szocializálja az embereket, hogy ilyen metaforákban gondolkodjanak. De ebben sem vagyunk azért egyedül. Ungváry Krisztián említette: az olaszok Caporettóként emlegetik minden nagy sportkudarcukat.
– A rendszerváltás utáni első miniszterelnök is történész volt.
– Persze, a kilencvenes évek elején divatos volt történészszakra járni, iszonyatosan magas pontszámmal lehetett bejutni.
– Mindenki miniszter akart lenni?
– Viccesen hangzik, de így volt. 1993-ban, amikor kezdtem az egyetemet, mentünk a folyosón, és azt láttuk, hogy az irodaajtókon – üres irodákén – olyan nevek szerepeltek, mint Für Lajos, Szabad György. Vagy nagykövetek neve, mint Granasztói Györgyé vagy Gergely Andrásé. Tényleg volt olyan íze a dolognak, hogy ha nem tudod még, mi szeretnél lenni, de érdekel a közélet, a történelem szak a te pályád, hiszen az ország vezetői is történészek.
Aztán pillanatok alatt kiderült, hogy azok az ajtók bezáródtak, és ezután inkább jogásznak ment, akinek volt esze. Akik meg későn kapcsoltak – azokból lettek a jobbikosok.
Ők néhány évvel később érkeztek a történelem szakra, ezért úgy döntöttek, megcsinálják a saját nemzedéki bizniszüket.
– A Jobbik egy nemzedéki biznisz?
– Azt gondolom, igen.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Ha már a 2010-es cikkét elővettük, abban a liberális értelmiségnek szánt odaszúrás az volt, hogy aki a Jobbikot akarja megállítani, annak is a Fideszre kell szavaznia, mert csak Orbánék képesek erre.
– Ez most is így van.
– Azért ebben a kormányoldal legfeljebb részsikereket mutathat fel.
– Részsikereket, hiszen azok a legendás pofonok nem biztos, hogy elcsattantak.
– Ha a kormány menekültellenes kampányát nézi, még mindig olyan szörnyűnek tartja a Jobbikot? Mintha eltűnne köztük a határ.
– Lassan ott tartunk: a Fidesz annyira szörnyű, hogy szavazzunk inkább a Jobbikra?
– Sokaknak ez legitim kérdés. Az egyetemen a kilencvenes években talán csak furcsa, nemeztarsolyos fiúk voltak a jobbikosok, ma viszont a Jobbik a legnépszerűbb párt az egyetemisták között. És van húszszázaléknyi támogatójuk a társadalomban.
– Ezt alapvetően nemzedéki lázadásnak tartom. A Jobbik a tiltakozás egy formája, miként a Fidesz is az volt annak idején.
De az az ideológiai csomag, amit a Jobbik kínál, nem győzte meg a társadalom nagyobb részét. És hogy egészen őszinte legyek: nem érdekel már a politika olyan rettenetesen.
– Hogyhogy?
– 2006 után ritkán írtam már politikáról. Ebben tényleg közrejátszott az, hogy eldurvult a politikai publicisztika nyelve. Mint minden emlékezetpolitikáról szóló diskurzusé. Ezekből ráadásul túl sok is van, ahogyan emlékműből is.
– Hogyan lehet kevesebb?
– Rombolni nem kell. Csupán azt mondani: ezt most hagyjuk egy ideig.
Lehet szimpatikus, hogy nótaszerzőknek, illetve a magyar ornitológia nagy alakjainak állítunk emléket, csak az a kérdés: ettől jobban emlékezünk ezekre az emberekre?
Többet tudnak az emberek ’56-ról attól, hogy a Corvin mozi már gyakorlatilag nem látszik, annyi emléktábla és szobor van ott? Ráadásul minden utca politikusokról, jó esetben irodalmárokról van elnevezve. Finoman szólva sem vagyok a genderügy megszállottja, de egy kicsit több nőnek állíthatnánk például emléket. De ismétlem, hagyni kellene az egészet, a szoborállításokat is, mert mindig csak meccsek lesznek belőlük.
– Ki tehet erről?
– A jobboldal mindent megtesz azért, hogy bizonyos emberek bekerüljenek a panteonba, hősökké váljanak. Ezzel felrúgott egy a kilencvenes években még talán létező konszenzust arról, ki a jó és ki a rossz fiú. A másik oldalról meg azt látom, hogy
a baloldali értelmiség nem elhanyagolható része beleőrült Orbán Viktor hatalomra jutásába,
és minden, az 1960-as évek óta bekövetkezett historiográfiai puhulásra – például arra, hogy a Horthy-rendszer nem volt fasizmus – hisztérikusan reagál és azt felesleges engedménynek tartja. A baloldalon olyan történelemértelmezések jelennek meg, mint legutóbb a hetvenes években.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Nem csupán álvitákról van szó. A Hóman-szobor ügyéből például sikerült diplomáciai bonyodalmat kreálni.
– Igen, bár szürreális, hogy az Egyesült Államok elnöke ezzel foglalkozik. Ettől még persze Hóman olyan dolgokat tett, mondott, amelyeket elég nehéz emlékezésre méltó ügyként állítani az ország elé. Lehet azt mondani, hogy történészi érdemeinek állítottak volna emléket, de akkor nem díszmagyarban kell ábrázolni őt, mert a történészeknek nem volt ilyen dress code-juk, hacsak nem voltak felsőházi tagok. Hóman jó, bár kissé unalmasan író középkortörténész volt. Szegedy-Maszák Aladár szerint a naivitásig menően jóindulatú ember, akit a hiúság sodort a németek pártjára.
A harmincas években még a budapesti társasági élet kedvence volt. Volt ilyen adoma: télen, mikor hó van, zsúrozik a Hóman. Aztán ez a kedves, kövér fickó bekattant, és az antiszemiták közé sodródott. Elég sokakkal megtörtént. Lehet találni egy-két embert, akit úgymond megmentett, de ez hozzátartozott a kor szelektív antiszemitizmusához. Amikor például Teleki Pál a saját tanársegédjét akarta kinevezni gimnáziumi tanárnak, Hóman figyelmeztette: kegyelmes uram, itt van ez a második zsidótörvény, nem lehet kinevezni. De ha lehet,
ne csak Hómannak ne állítsunk szobrot, hanem senkinek, maximum a Kockásfülű Nyúlnak,
abból talán nem lenne vita. Különösen igaz ez a huszadik századra: majdnem mindenkinél a hatalomhoz fűződő viszonya a meghatározó, nagyon kevés integer figurát látni, aki nem csúszott el – különösen a mai mércénkkel. Szabó Zoltán vagy Rassay Károly mondjuk ilyen, de nem is sokan tülekednek, hogy szobrot állítsanak nekik.
– Menekültügyben is zajlik az egymásra licitálás. Egy korábbi megjegyzéséből, hogy Catherine Deneuve-vel naponta találkozhatott volna, arra következtetünk, nem valamelyik no-go zónában élt.
– A no-go zóna ebben a formában hülyeség. Ugyanakkor az sem igaz, hogy akár Párizsban ne volnának veszélyes helyek. Saint-Denisben, a metróállomásról kilépve, a nemzeti levéltár környékén az a sokkoló élmény ért, hogy egy parkolóőr golyóálló mellényben rakosgatta a cetliket az autókra. A lakótelep, ahol Strasbourgban éltünk a kilencvenes években, arról vált híressé, hogy a szilveszteri autógyújtogatás nemes hagyománya onnan indult.
Valószínűleg az öcsém egykori osztálytársai gyújtogatják a kocsikat.
– Akkor inkább évtizedes integrációs problémával állunk szemben, mint megoldhatatlan menekültválsággal?
– A schengeni zónán belüli szabad mozgás egy érték. De ahhoz, hogy belül az ember ellenőrzés nélkül mozoghasson, a külső határokat meg kell védeni. Hogy erre a kerítés, a ráfeszülés, pláne a plakátkampány-e a legjobb ötlet? Lehetséges, hogy nem. De a sokat emlegetett európai megoldást sem látom, mert a most Törökországgal folytatott emberkereskedelem nem az. Összességében eléggé tanácstalan vagyok. Attól tartok, hogy a Nyugat-Európában – nem mindig sikeresen – működő integrációs modellek Közép-Európában nem működőképesek. Ezek homogénebb társadalmak, történelmükből adódóan érzékenyebben reagálnak mindenfajta benyomulásra, van bennük egy inváziós rettegés.
– Az orosz inváziótól nem kell félnünk? Egyáltalán, mit gondol a külpolitika homlokterében lévő keleti nyitásról?
– Nem hiszek benne. Ha megkérdezzük az embereket, mit szeretnének, hogy a gyerekük Kazanyban vagy Oxfordban tanuljon, nem kérdés, mit fognak válaszolni.
– Valami politikai racionalitása mégiscsak kell hogy legyen a keleti nyitásnak, ha ennyire ragaszkodnak hozzá.
– Éppen a magyar turanizmus történetével foglalkozom, a keletről való gondolkodás történetével. Egyrészt megdöbbentő, hogy a turanizmus eszméje mennyi magasan képzett értelmiségit tudott behálózni, akik aztán 1945 után ezt igyekeztek elkenegetni magukról. De kétszáz éve van egy modernizációs projektünk, ami Széchenyi óta arról szól: olyanok leszünk, mint a Nyugat, átveszünk mindent, lesz Lánchíd, Tisza-szabályozás, kaszinó, váltótörvény. Még az érett államszocializmus központi kategóriája is a modernizáció volt. Kétszáz év alatt a turanisták voltak az egyetlenek, akik ezzel szembementek, és azt mondták: keleti nép vagyunk. Szerintem azért is van kudarcra ítélve minden ilyen próbálkozás, mert iszonyatos önsúlya van ennek a kétszáz évnek.
Aki jár Keletre, azért érzi, hogy ha bénán is – mert az emberek kidobják a csikket a piros lámpánál álló autóból –, de nálunk nyugati minták mentén szerveződik az élet.
Ettől függetlenül persze van egy mítosz, amit a kilencvenes években a szocialisták nyomtak: a keleti piacok visszaszerzése. „Milyen jó volt, amikor a szabolcsi almát megvették a szovjetek!” Az más kérdés, hogy én is szedtem almát a nyolcvanas években, pontosan lehetett tudni, hogy mi az, ami szovjet exportra megy, szerencsétlenek mindent átvettek. Szóval van egy ilyen mítosz, amelyre rászállt...
– Szijjártó Péter.
– Nem szeretnék ennyire élesen nyilatkozni. Van ennek a diskurzusnak egy újrafelhasználása, ami egyébként láthatóan lecsengőben van. És nem is igazolták különösebben a számok sem.
– A társadalomra nem is volt hatással?
– Azt gondolom, hogy nem.
– És a nyugati világ kergetése?
– Az egy nagyobb probléma. Az 1990-es MDF-plakáton az volt a szlogen: erős parlamentet, erős kormányt, erős forintot. Az üzenet az volt, hogy rendszerváltás lesz, véleményszabadság, azt írsz, amit akarsz, a gyerek járhat hittanra. De a társadalmi többséget nem ezek hozták lázba, hanem a mellé tett ígéret: úgy fogtok élni, mint ők Ausztriában. Legkésőbb az uniós csatlakozás, illetve a nálunk már 2006-ban elkezdődő válság nyomán
mindenki számára kiderült, hogy nem fogunk úgy élni.
Sokáig biztosan nem, de lehet, hogy sohasem. Önmagában az utolérés szándéka is magában hordozza a frusztrációt: aki hátul van, az mindig érzi, hogy le van maradva.
– A mérések azt mutatják, hogy a társadalom egyre nagyobb része ábrándult ki az unióból.
– Igen, de döbbenetes módon a relatív többség még mindig EU-párti, noha az állam vezetői meglehetősen szkeptikus hangokat ütnek meg.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– A menekültválság közben konkrétan elhangzott, hogy ha a baloldal kormányozna, akkor Párizst csinált volna Budapestből.
– ...
– A nevetésből úgy tűnik, ezt el tudná viselni.
– Ha Párizs hatodik kerületét csinálják Budapestből, azt feltétlenül, csak nem biztos, hogy ki tudnám fizetni a négyzetméterárakat.
– Lehet riogatni Párizzsal?
– Nem hiszem, szerintem amúgy a miniszterelnök is kedveli Párizst, és ha csak az intézeti szálláskérések számából indulok ki, akkor ezzel nincs egyedül. Némely kollégám mindig ábrándos szemmel mondta, hogy „neked biztos nincs ilyen gondod, de hozzánk senki nem akar jönni kiállítani”. A nyugati hatás borzasztóan erős. Néhány habókostól eltekintve nem mondja senki, hogy innentől mindenkit akupunktúrával gyógyítsunk, és majd a Holdanya megoldja a problémákat. Most persze karikírozok, de tényleg nincs más. Az egyetlen érvényes üzenet az elmúlt kétszáz év magyar történetéből, az Európa.
Posztópapucstól a Lendületig
Ablonczy Balázs 1974-ben született, történész, kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. Doktori disszertációját Teleki Pálról írta. Franciaországban érettségizett, édesanyja lektor volt a strasbourgi egyetemen. „Tiltakoztam a franciásság ellen, de aztán nem volt mit tenni.” Olyannyira, hogy francia–történelem szakon végzett az ELTE-n. Közben egy évet járt a Párizs 1 egyetemre. „Ha valamit üzenek a magyar embereknek – túl azon, hogy ne vegyenek baromfivirslit, és hogy ne telefonáljanak hangosan a villamosan –, azt: olyan egyetem, hogy Sorbonne, nincs. Bárki, aki azzal jön, hogy a Sorbonne-ra járt, legalábbis lódít, az egy épület, a párizsi egyetemet 1968 után feloszlatták és 12-ig beszámozták” – mondja.
Először a Teleki László Intézetben helyezkedett el – „nagyon szerettem, bár iszonyatosan rosszul voltunk fizetve, még a Medgyessy-féle száznapos programból is kimaradtunk” –, majd rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársaként dolgozott Szentendrén: „Én voltam a megye összes posztópapucsának őre. Bár számkivetésként éltem meg, nagyon rendes embereket ismertem meg.” Később az MTA Kisebbségkutató, majd Történettudományi Intézetében kutatott, ahová most, a párizsi kiküldetés végeztével visszatért. Az ELTE-n oktat, de egy évig tanított XIX–XX. századi történelmet az egyesült államokbeli Bloomingtonban is, „ahol mindenkinek a kukorica a jele az óvodában”. „Ott nem volt az, hogy srácok, még elszívok egy slukkot, aztán jövök, mert az ember tudta, hogy a diákok 2400 dollárt fizetnek ezért a kurzusért. Intenzív év volt, született egy lányom, megírtam két könyvet.”
A szocialista kormányzás alatt – álnéven – az Utolsó Figyelmeztetés, majd Reakció (ma Mandiner) néven működő lapban, illetve blogon közölt maliciózus publicisztikákat. Főszerkesztője volt a Kommentár című folyóiratnak, most a szerkesztőbizottság tagja. 2011 és 2015 között vezette a Párizsi Magyar Intézetet. Hazatérve nyert az MTA Lendület-pályázatán, így öt évig irányít egy húsztagú kutatócsoportot, amely a trianoni békeszerződés századik évfordulójára készülve publikál majd műveket. Az MTA évente összesen 400 millió forintot ad a tizenegy nyertesnek, akik között Ablonczy az egyetlen történész.
