Balót 1943 nyarától Utassy Lóránd ezredes váltotta fel. A szakirodalom nem egységes a menekültek számát illetően. Id. Antall József 1946-ban könyvet írt a lengyelmenekültekről, akiknek számát 140 ezerre tette. A lengyel kutatók, elsősorban Witold Bieganski hadtörténész szerint azonban összesen mintegy 40 ezer katona és 15 ezer civil élt menekültként Magyarországon. A Magyar Vöröskereszt és a Honvédelmi Minisztérium forrásaiban szereplő adatok a lengyel történészeket támasztják alá.
1939 októberében már száznál több polgári, és több mint 140 katonai menekülttábor működött Magyarországon. A menekültek titkos lengyel katonai szervezeteket is alakítottak, ilyen volt például az 1939. szeptember utolsó napjaiban létrejött ún. Katonai Kirendeltség, amelynek az evakuáció volt a legnagyobb akciója. Ennek során több tízezer lengyel katonát juttattak el Jugoszlávián és Észak-Olaszországon keresztül a szövetségesek országaiba. Az evakuációt a magyar minisztériumok különböző eszközökkel támogatták.
A Belügyminisztérium többek között élelmezte az országon átvonulókat, és a Honvédelmi Minisztérium listái alapján polgári ruhával látta el az evakuálásra kijelölt katonákat. A történtekről a németek szinte naprakész információkkal rendelkeztek, s magyarországi követségükön keresztül folyamatosan tiltakoztak a Külügyminisztériumnál. Külön magyar társadalmi szervezetek is létrejöttek a lengyel menekültek segélyezésére. Legfontosabb közülük az 1939. szeptember 21-én alakult Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság volt.
A bizottság vezetőségében a magyar arisztokrácia krémje, neves családok tagjai képviseltették magukat. Többek között gr. Károlyi Józsefné, Szapáry Erzsébet grófnő (akinek anyja a lengyel Przezdziecka grófnő volt) és Andrássy Ilona grófnő (anyja a bécsi Coloniewska grófné). A lengyel katonai és polgári menekültek között egyaránt akadtak olyan zsidók, akik nem voltak hajlandók hamis papírokkal élni, azaz olyan iratokat használni, amelyen tipikus lengyel nevet viselő római katolikus vallású személyként szerepelnek.
1939-ben a menekülteket csupán aszerint különítették el, hogy katonák vagy civilek voltak, így kerültek külön táborokba. 1941-ben aztán, kihasználva az 1941: XV. törvénycikk, azaz a harmadik zsidó(ellenes)törvény elfogadását, a németek újra a zsidókkal való külön bánásmód szükségességére hívták fel a figyelmet. A Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium ekkor, egyébként összhangban a lengyel tisztek kérésével, akik szintén a zsidó és a nem zsidó katonák elkülönítését kérték, a zsidók többségét – katonákat és civileket egyaránt – külön táborokban helyezték el: Fajszon, Kadarkúton és Vámosmikolán.
Az elkülönítés azonban nem volt teljes, mint arra egy 1942-es KEOKH- (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) jelentés is rámutat. 1944 telén, a nyilas-hatalomátvételt követően Fajszra és Kadarkútra nyilasok törtek be, a táborok lakóit elhurcolták és átadták őket a németeknek, akik kegyetlen halálmenetben a Harmadik Birodalom különböző koncentrációs táboraiba szállították őket. A vámosmikolai tábort 1944 októberének utolsó napjaiban a németek ürítették ki, az ott élőket deportálták.
A német megszállást követően Antall József 1944. március 20-án hivatalosan lemondott, néhány nap múlva a németek letartóztatták és a Gestapo börtönébe szállították. Ekkor a Belügyminisztériumban a lengyel menekültek ügye az Endre László vezette XXII. lakásügyi osztályhoz került. Augusztus 18-án Horthy döntése alapján hivatalosan minden menekült a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alá került. 1944 szeptemberétől a németek gyakran rajtaütöttek a katonai táborokon, és összesen mintegy 800 lengyelt hurcoltak el. Október közepétől aztán a nyilasok is tömegesen hurcolták el a menekülteket.
1944 december második felében a németek felszámolták a táborokat, a lengyel katonák többségét különböző koncentrációs táborokba, elsősorban Dachauba, Mauthausenbe és Auschwitzba szállították. Bár a lengyel menekülteket valamilyen módon szinte az egész ország segítette, ugyanez a segítőkészség egyáltalán nem terjedt ki azokra a zsidókra, akik megtudván, hogy a Magyarországra menekültként érkező lengyelek az országban különleges elbánásban részesülnek, 1939 őszét követően különböző egyéni utakon érkeztek.
1942 őszén ezek közül a menekültek közül Antall József, a menekültügy kormánymegbízottja és a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság elnöknője és alelnöknője, gr. Károlyi Józsefné és gr. Szapáry Erzsébet többeket sorsára hagyott, rájuk így a kitoloncolás várt. Valamikor 1942 októberének első felében (14. előtt) Antall József a fenti levelet írta gr. Károlyi Józsefnének és gr. Szapáry Erzsébetnek. E levelét Antall egyben elküldte Siménfalvy Sándornak, a KEOKH vezetőjének is. 1942. október 14-én a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság feljegyzést küldött a belügyminiszternek, melyben pontosan felsorolták azt a tizenegy Lengyelországból menekült zsidót, akiket valamilyen módon segítettek.
A KEOKH nyilvántartása szerint a 11 zsidó 1942. október 23-án a Rumbach utcai internálótáborban tartózkodott, majd onnan a ricsei internálótáborba került. Ez az ügy két szempontból is fontos. Egyrészt világosan rámutat arra, hogy a Lengyelországból menekült lengyelek és az ugyanonnan érkezett zsidók ügye a magyar legfelsőbb politikai és társadalmi körök szemében egyértelműen elkülönült egymástól. Egyetlen ponton érintkezett csupán, 1939 őszén, amikor a menekülő lengyel hadseregben és a katonákkal érkező civilek között zsidók is voltak. Őket a magyar politikai elit egyként befogadta és segítette.
Ez a menedékjog azonban nem vonatkozott azokra a zsidókra, akik 1939 ősze után érkeztek az országba abban a hiszemben, hogy Magyarország „a lengyelek menedéke”. E menekülteket Antall József kifejezetten veszélyesnek tartotta, olyanoknak, akiknek befogadása a lengyelmentő akció egészét veszélyezteti. Az ügy abból a szempontból sem lényegtelen, hogy a lengyel menekültek segélyezésében talán legtöbbet tevő két embert, id. Antall Józsefet és Szapáry Erzsébet grófnőt az izraeli Jad Vasem a „Világ igaza” kitüntetéssel illette, Antallt 1989-ben, Szapáryt 1998-ban. Kétségtelen, hogy mindkettőjüknek sok zsidó köszönheti az életét.
Olyanok, akik több tízezer keresztény lengyellel együtt érkeztek menekültként az országba, és ezért ügyük a lengyel akció keretébe illeszkedett. Az is kétségtelen azonban, hogy a Magyarországra érkező „tipikus” zsidó menekültek nem ilyenek voltak. Utóbbiak egyéni utakon, ezer veszélyt vállalva szöktek át Magyarországra, többnyire már a deportálások elől. E „tipikus” menekültek számára azonban Antall és Szapáry, tágabban a magyar politikai vezetés, nem adott menedéket. Azokra, akik közülük a KEOKH kezére kerültek, vagy a visszatoloncolás, vagy jobb esetben, a szinte kizárólag a zsidók számára fenntartott internálótábor várt.
Antall József és Szapáry Erzsébet tehát végeredményben zsidókat csak akkor mentett, ha azokat egyben jó lengyel hazafinak is tartotta, olyanoknak, akik katonaként vagy e katonák családtagjaiként menekültek Magyarországra, hogy onnan tovább menjenek Nyugatra. A gettók kiürítése, a deportálás, azaz az akut életveszély elől menekülő zsidók viszont a szemükben nem tartoztak abba a kategóriába, akiket meg kell menteni. Sőt a lengyel akció egészét veszélyeztető elemeknek tartották őket.
Forrás: Krystyna és Grzegorz Lubczyk „Pamiec / emlékezés. Lengyel menekültek Magyarországon 1939-1946”, grafika Krzysztof Ducki, I és II. kötet, Rytm 2009, 2012.
„Méltóságos Grófnő!
Az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy Lengyelországból zsidó fajú egyének szivárognak be Magyarországra és Méltóságod vezetése alatt álló Magyar Lengyel Menekültügyi Bizottságnál jelentkeznek részben támogatásért, részben pedig azért, hogy részükre valamely táborunkban való elhelyezkedés lehetősége kieszközöltessék. Kihallgatásuk alkalmával – amint értesültem – letagadják sok esetben, hogy zsidó fajúak és így könnyen lehetséges, hogy mi őket a legszigorúbb tilalom ellenére táboraink állományába felvesszük.
Ezért mély tisztelettel kérem Grófnőt, hogy az újonnan érkezett zsidó fajú menekülteket, továbbá, akik erre gyanúsak, azonnal a KEOKH-hoz utasítani szíveskedjék. De leghelyesebb volna a KEOKH-tól egy detektívet kérni, aki őket odakísérné. Én Siménfalvy Őnagyságával a KEOKH vezetőjével megbeszéltem az ügyet. Ő a legkészségesebben küld Méltóságodékhoz detektíveket. Nagyon kérem kedves Grófnőt, hogy ezeket az eseteket a legszigorúbban méltóztassék kezelni, mert eltekintve attól, hogy ellenkező esetben magyar hatósági rendelkezésekkel méltóztatnék összeütközésbe kerülni, a lengyel szociális akció is csorbát szenvedne.
Ugyanis, ha a magyar hatóságok azt látnák, hogy a lengyel menekültek közé – a velük szemben tanusított nobilis eljárásunk következtében – külföldi zsidók szivároghatnak be, magukkal a lengyelekkel szemben is kénytelenek volnának olyan megszorító intézkedéseket tenni, amelyek következtében a lengyel menekültek helyzete is romlana. De a közérdek is ellene szól, hogy ezen a téren engedékenyek legyünk. Ha elterjed a zsidók körében, hogy Magyarországon a külföldi zsidóságnak is menedékjogot biztosítunk, akkor egész Európa zsidósága ide özönlenék.
Tapasztalatból tudom, hogy a Bizottság mekkora áldozatkészséggel és munkával végzi nemes feladatát, éppen ezért a Bizottság érdekében áll, hogy csak azon a területen fejtsen ki szociális működést, amelyen annak idején a Belügyminiszter Úr megengedte és hozzájárult. Egyúttal arra is kérem Grófnőt, hogy holnapi napon Siménfalvy Őméltóságát értesíteni méltóztassék arról, hogy kik jelentkeztek eddig Méltóságodnál a zsidó fajú egyének közül és Budapesten ezek hol találhatók.
Antall s.k. miniszteri osztálytanácsos”
