Forrásunk szerint a jelenlegi kormányadminisztrációnak láthatóan fogalma sincs, mire való egy nemzeti park: az ország legértékesebb területeit egyfajta földbankként kezelik, ahonnan mindig ki lehet venni új területeket a szavazóbázis aktuális földigényének kielégítésére. Ha a jelenleg még viszonylagos önállóságot élvező nemzeti parki igazgatóságokat a megyei kormányhivatalok részévé teszik – ahogyan az a formálódó elképzelésekben szerepel –, akkor a szakmai szempontok ma még nyomokban fellelhető primátusa végképp megszűnik, hiszen a természetvédelmi érdek hivatalosan is alá lesz rendelve a mindenkori kormányzati akaratnak.
Magyarországon a vadászat és a természetvédelem régóta kibékíthetetlen ellentétben áll: a természeti értékeinket fenyegető egyik legsúlyosabb kockázat a vadállomány „túltartása” (nagyjából kétszer annyi szarvas, őz és vaddisznó van az országban, mint amennyit a terület az ökológiai egyensúly felborulása nélkül képes lenne eltartani), a vadásztársadalom egy részének természeti érzékenységéről pedig sokat elmond, hogy szisztematikusan lelövik a Magyarországra áttévedő vagy itt megtelepedni próbáló medvéket és farkasokat, miközben mindkét faj szigorúan védett állatnak számít.
Szakemberek szerint tartani lehet attól, hogy a természetvédelmi és a vadászati jog „összehangolásának” következménye a természetvédelmi szabályozás fellazítása lesz, így például olyan helyeken is lehet majd sózó, magasles vagy vadetető, ahol egyébként az ember gyakori jelenléte nemkívánatos lenne.
Bár idehaza alkotmánybírósági határozat van arról, hogy a természetvédelem jogszabályban előírt szintje nem csökkenhet, a kormányzati gyakorlat már ma is ezzel ellentétes: a nemzeti parki magterületeket is bevonják a kedvezményes földbérleti programokba, felparcellázva a természetvédelmi szempontból egyben tartandó gyepeket. A bérleti szerződésekben előírtakat pedig az állam sem veszi komolyan – ez bebizonyosodott például a nyári lépfenefertőzés ügyében, ahol máig sem bontottak szerződést az állatállományt és az emberi egészséget veszélyeztető bérlővel.
A Bitay Márton által vázolt elképzelések része az is, hogy az állami erdőgazdaságoknak a jövőben a puszta nyersanyagtermelés helyett feldolgozott faárut kellene előállítaniuk, például fűrészüzemek létrehozásával. Az általunk megkérdezett szakértők szerint ennek volt előzménye: a rendszerváltásig az erdőgazdaságok többségének volt fűrészüzeme, de ezek nem éltek meg piacgazdasági körülmények között, sorra tönkrementek (egyebek között a Kárpátokban termő jobb minőségű faanyag és az éles verseny miatt). A térségben túl nagy a feldolgozókapacitás, a magyar fűrészárut külföldre nem lehet eladni.
A mintegy kéttucatnyi erdőgazdaságtól ma is elvárja a kormány a nyereséget (vagyis profitorientált vállalkozásként működteti az állami erdők gazdáit), ami jelenleg is sokszor összeütközésbe kerül a természetvédelmi szempontokkal. A rendszer átalakítása előtt a szerepeket kellene tisztázni, hiszen az erdőfenntartó elsődleges feladata a ma érvényes törvények szerint a jó ökológiai állapot megőrzése és az erdők közjóléti funkciójának biztosítása, amiből nehezen vezethető le, hogy alakítsanak minden erdőgazdaságot faültetvénnyé és fűrészteleppé.
