Felkavaró hely a Kozma utcai temető: a sírok a keresztény temetőkkel ellentétben arról is árulkodnak, hogyan tekintett magára életében az, aki itt választott magának nyughelyet. Keverednek a csak latin vagy héber betűs kövek a kétnyelvűekkel. És számos helyen olvashatjuk az elhunytak személyes tisztelgését a holokausztban meghalt családtagjaik előtt. Szülők emlékeznek „mártírhalált halt” gyerekeikre, alatta pedig négy név áll. Egy nő sírkövének hátoldalán azt olvassuk: itt emlékezünk az ismeretlen sírban pihenő fiadról, és unokáidról, akik 10 és 2 évesen „egy gonosz kor mártírjaként Auschwitzban elgázosíttattak”.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Az áprilisi napsütésben a temető mégis tele van élettel. A budapesti zsidóság nagyobb részt megmenekült sírkertjében friss hantok és ápolt sírok állnak, köztük mostantól a sortüzek áldozatai. Mondhatni: megérkeztek oda, ahol leszármazottjaik gondját fogják viselni nyughelyüknek.
A Kozma utcai zsidó temetőben lehetett volna megrendítő az évtizedekig a Dunába zárt csontok eltemetése, mégsem sikerült az alkalmat felhasználni, hogy katartikus közösségi élményen keresztül egy lépést tegyünk a vészkorszak feldolgozása felé. Pedig kizárólag olyan emberek beszéltek, akiknek a hivatásuk a lelki ügyek lennének. A rabbik és papok mellett az egyetlen megszólaló politikus, Balog Zoltán is lelkész volt, szavaik mégsem jutottak el igazán a szívekhez. Csak Heisler András Mazsihisz-elnök és Kardos Péter rabbi személyes emlékei voltak megrendítők.
Azt hitte, vár rá az élet
Heisler nagybátyja 17 évesen kiszökött a védett házból, mert kamaszként azt hitte, vár rá az élet, de a halállal találta szemben magát. Két barátjával együtt a Dunához terelték a nyilasok a kivégzésre várók sorába, de rajta nem fogott a golyó, halott barátai alól kimászott, és ma 90 évesen is duzzad az élettől Izraelben. Kardos viszont maga is ott volt a folyónál. Megérezte, hogy nővére többet tud nála arról, mi történik velük, ám anyja rászólt a lányra: nicht vor dem Kind (zsidó családokban németül figyelmeztették az indiszkrét rokonokat: „ne a gyerek előtt”). Végül a családosokat aznap visszaengedték az időközben kifosztott otthonaikba, így Kardos megmenekült, ám hazaérkezésekor hallotta a géppuskasorozatokat.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
A két történetben azonos, hogy a túlélésről szól, a tömeges gyilkosságra ugyanis nem nagyon vannak szavak. A pénteken eltemetett csontoknak nem ismerjük a történetét, nincs hozzájuk sem arc, sem név, sem gyászoló rokon. Arról sem esik szó, megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy gyilkosaikat megismerjük, és tettükkel szembenézzünk.
Magyarok öltek magyarokat
Heisler emlékeztet, hogy hetven éve magyarok lőttek magyarokat a Dunába, de számára ez a nap nem a bűnről szól, hanem arról, hogy az ország most jól vizsgázott. Az építőmunkás például, aki a csontokra bukkanva nem tüntette el azokat az útból, hanem megállította a beruházást, és teret adott a szakértőknek. Kellettek a temetéshez az orvosok is, akik a vizsgálatok után nem engedték előírásoknak híven ledarálni a maradványokat, és a civilek, akik megharcoltak a méltó temetésért.
|
| Veres Viktor / Népszabadság |
Kívülállóként nehezen követhető, mennyi zsidó hitéleti problémát kellett megoldani, hogy a Kozma utcában a neológ temetőbe kerülhessenek a csontok. Ehhez kellett, hogy a vitát természetes közegüknek érző zsidó felekezetek megegyezzenek egymással, ezért sok vállveregetést be is gyűjtöttek pénteken. És kellett az is, hogy áldást kapjanak arra, hogy eltemethessenek olyan csontokat is, amelyek esetleg nem zsidó emberhez tartoztak.
– Valahogy azt érzem, hogy felmenőim között lehettek zsidók, de erről mindig hallgattak – mondja egy középkorú nő, aki arra emlékszik, hogy nagyapja mesélte, hogy a család egyik tagja ott volt a Margit híd felrobbanásakor. A temetés előtt számára az volt a legfontosabb: sokan legyenek. Csalódnia kellett.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Azt hittem, hogy nem kell nekem jönnöm, annyian lesznek – mondja Hahn Zsuzsa, akinek szülei a temetőben nyugszanak. A gyöngyösi családból egyedül apja élte túl a háborút, anyja koncentrációs táborból tért haza, és neki mindig életkorának megfelelő részletességgel meséltek a borzalmakról. Szülei emlékén túl nem is tudja pontosan, mi vezette ide – mondja, zsinagógában még nem járt, nem vallásos ember.
„Szeretek zsidók között lenni”
A szertartás alatt a hátsó sorokban megáll egy férfi pár percre. Délelőtt szülei sírjának tavaszi letakarítására érkezett, és csak a szokásosnál lényegesen jelentősebb biztonsági ellenőrzések miatt kérdezett rá, mi zajlik a temetőben. Belehallgat néhány beszédbe, de hamar továbbáll. Azt tudjuk, hogy sok bába közt elvész a gyerek, ám a Kozma utcai szertartáson kiderül, hogy sok lelkész között a halott is feledésbe tud veszni.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Sok magyar zsidó számára talán péntek este a zsinagógában eljött a pillanat, amikor közösségben is meg tudták élni gyászukat. Az idős holokauszt-túlélő is oda készült. Nem azért, mert különösebben hívő lenne.
– Szeretek zsidók között lenni – mondja.
