A helyzetet tovább rontotta az egészségügyben tapasztalható hátrányos megkülönböztetés a cigányokkal szemben. Az ÁNTSZ kimutatása szerint
Magyarországon az ezredforduló táján 483 olyan telep létezett, amely közegészségügyi szempontból veszélyt jelentett a lakosságra.
A telepeken vagy telepszerű lakókörnyezetben élő romák száma becslések szerint elérte a százezret.
Soha nem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha nincs kormányváltás. Mai ismereteink fényében elég sok kétségünk lehet a Fidesz elkötelezettségét illetően. Főleg azért, mert az akkori becslések is több tízmilliárd forintra taksálták a telepfelszámolás költségeit.
A baloldali-liberális kormány sem kapkodta el a dolgot. A parlamenti választás után elcsorgott a semmibe másfél év.
Az MSZP-s Teleki László, a Miniszterelnöki Hivatal romaügyi államtitkára 2003 novemberében számolt be arról az örömteli fejleményről, hogy több mint tízévnyi ígérgetés után jövőre végre tényleg megkezdődik a cigánytelepek felszámolása.
Az államtitkár mintegy 440 – tehát az ÁNTSZ adatainál valamivel kevesebb – teleppel kalkulált. Ez a szám aztán felkúszott több mint ötszázra. A kormány úgy tervezte, hogy 2006-ig több mint kétszáz telepet számolnak fel, s ennek eredményeként 15-20 ezer roma életkörülménye fog „ugrásszerűen javulni”. Teleki László elmondta, hogy hónapokon belül elkészül az ütemterv, amelyből kiderül, hogy melyik telep mikor kerül sorra.
|
Váralja: a felszámolt Péró
Mártonfai Dénes / Népszabadság |
Ám „hónapokon belül” mindössze annyi derült ki, hogy a következő évi költségvetésben az eredetileg kért tízmilliárd forintnak csupán a tizedét biztosítják nyomortelepek felszámolására. Miközben a kormány által létrehozott romaügyi hivatal immár százmilliárdot tartott volna szükségesnek. Az összeget az dobta meg ennyire, hogy a telepfelszámolást komoly infrastrukturális beruházásokkal (csatornázással, út- és járdaépítéssel, szükség esetén áram, vezetékes víz és gáz bevezetésével) akarták összekötni.
A kormány azokat a szegregált, elkülönített helyeket tekintette telepszerű környezetnek, ahol legalább négy család él a szegénységi küszöb alatt, alacsony komfortfokozatú lakásokban vagy lakásnak használt egyéb építményekben.
Előfordulhat, hogy egy külvárosi bérház lakóközösségére, máskor egy településrészre illik ez a meghatározás, de akár egy teljes település is idesorolható. Ladányi János szociológus pedig egyenesen arra hívta fel a figyelmet ekkoriban, hogy Csereháton egész térséget fenyeget a gettósodás.
Berki Judit helyettes államtitkár, a romaügyi hivatal – később lemondott – vezetője ekkor még a költségvetési kurtítás ellenére is bizakodott. Azt mondta: a romaügyi hivatal több tárcával együttműködve, pályázatokból megpróbálja előteremteni a hiányzó összeget. Arról is beszélt, hogy a telepfelszámolást nem szabad pusztán műszaki feladatként felfogni. Képzésekkel, munkahelyteremtéssel egybekötött oktatási és közösségfejlesztő programok révén kell segíteni a roma családok integrációját.
Ehhez a többségi társadalmat is meg kell nyerni, különben fölöslegesen költünk el milliárdokat.
„Aprólékos, sziszifuszi munkára lesz szükség, de addig dolgozunk, amíg minden egyes esetet külön megvizsgálva ki nem izzadjuk a megoldást” – mondta Berki Judit, hozzátéve, hogy a telepfelszámolás első színhelye a Cserehát lesz. 2004 áprilisában Teleki László megint nyilvánosság elé állt, hogy tudassa: kormányhatározat készül a telepfelszámolás költségeiről és menetrendjéről.
Az előkészületekkel 2004-ben végeznek, a tényleges munka várhatóan 2005 januárban kezdődik, a következő évben négy és fél milliárd forint jut telepfelszámolásra, további több mint tízmilliárdért pedig az Európai Fejlesztési Bankhoz pályázik a kormányzat. A pályázat terve meghiúsult, s 2005 augusztusáig kellett várni rá, hogy a Berki Judit által beharangozott csereháti program indulását hivatalosan is bejelentsék.
A térség felzárkóztatásáról szóló mintaprogramról Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter és Mizsei Kálmán, az ENSZ főtitkárhelyettese írt alá megállapodást. A két évre szóló program költségvetése kezdetben megközelítőleg félmilliárd forint volt, és a későbbiekben sem emelkedett jelentősen. Vessük ezt össze a feladat nagyságával! A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserehát az ország egyik legszegényebb, legsúlyosabb helyzetben lévő vidéke, melyhez kb. száz település tartozik, s a lakosság száma meghaladja a 80 ezret.
A romák aránya 16 százalék. Nagy a munkanélküliség, olyan falu is akad, ahol csak a felnőtt lakosság két százalékának van állandó állása. Sok a zsáktelepülés, az óvodák és iskolák száma viszont kevés. Bölcsőde csupán kettő található a térségben. 2006-ban újra MSZP–SZDSZ-kormány alakult, a csereháti mintaprogram folytatódott. A koncepciót eredetileg Ladányi János dolgozta ki, akit aztán eltávolítottak a program környékéről.
Semmi nem valósult meg abból, amit elképzeltünk – mondta Ladányi egy lapunknak adott 2011-es interjúban. Százmilliók mentek el ostoba pótcselekvésekre és presztízsberuházásokra, felzárkóztatásra egy fillért sem költöttek. A borsodi politikai elit (és ebben a tekintetben nagykoalíció volt a Fidesz és az MSZP között) ott akadályozott, ahol csak tudott. A kormányban pedig nem volt elég elszánás, hogy megtörje a helyiek ellenállását.
Olyan hatalmas, egymásra rakódó problémahalmaz gyűlt fel, amit csak hosszú, kitartó és hozzáértő munkával lehet eltüntetni. Ahhoz, hogy a társadalomból tartósan kihullott csoportokat újra integráljuk, minimum száz év szükséges
– állította a szociológus. Döcögősen és kevés pénzből, de kormányzati pályázatok nyomán más településeken is belevágtak a telepfelszámolásba. 2005 és 2010 között csaknem ötven településen, mintegy 3,5-4 milliárd forintból valósítottak meg telepprogramokat.
Sok köszönet nem volt bennük. Magyarországon mára gyakorlatilag minden felzárkóztató program kudarcba fulladt – konstatálta 2011-ben Ladányi János. A tanulság szerinte az, hogy hosszabb távon nem lehet a „helyi és a központi rendszerekkel” szemben eredményt elérni. A 2010-ban kétharmados győzelmet arató Fidesz alaposan felforgatta az országot, de a telepfelszámolást valahogy elkerülték a radikális változások. Lózungokkal a Fidesz sem fukarkodott.
A 2011 őszén elfogadott Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiában ilyen szép mondatok olvashatók: „A stratégia a cigányság és a hátrányos helyzetű emberek leszakadását illető problémák megoldását nemzeti ügyként, s nem csupán szegénypolitikaként kezeli. A javasolt beavatkozási területek a kormányprogramban is kiemelt fontossággal szereplő fejlesztési területek: a foglalkoztatás, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátások, szolgáltatások.”
A jobboldal nem tudott újat kitalálni, ismételgette, amit a szakértők évek óta hajtogattak: átfogó, komplex programokra van szükség.
A különböző vizsgálatok a legkülönbözőbb eredményeket adták. A szegregátumok száma ezekben ötszáz és 1660 között mozgott. Az utóbbi adatot használó tanulmány szerint a települések negyedében tapasztalható lakóhelyi szegregáció. Azokat a városi területeket tekintették szegregátumnak, ahol a KSH adatai szerint az aktív korú lakosság legalább fele nem rendelkezik rendszeres munkajövedelemmel, illetve iskolai végzettsége nem haladja meg a nyolc osztályt.
Péró–Váralja–Németország
A Tolna megyei Váralja szélén, egy felhagyott kőbánya egykori munkáslakásaiba a hetvenes évektől cigány családok költöztek. Hogy ki mikor és miért adta a telepnek a Péró nevet, senki sem tudja, de a névadás jól mutatja a telep társadalmi rangját, hisz a Péró jelentése a szlengben: férfi nemi szerv. Az ezredfordulót követően a Péró 22 düledező, komfort nélküli portáján 73-an laktak. Az itt élő famíliák felnőttjeinek nem volt állása, s aki munkát keresett, nem árulta el, hogy a Péróban lakik, mert azzal el is vágta volna magát.
Váralja irányítói 2008-ban hozzáfogtak a Péró részleges fölszámolásához. Két pályázattal 60 milliót nyertek, hogy a programmal együttműködőket kulturált otthonhoz, szakmához és munkához juttassák. A projekt eredményeként 2009-ben négy család Váralján, öt pedig a környező, völgységi településeken vett magának portát. Ehhez és a házak felújításához, bővítéséhez, korszerűsítéséhez a gyerekesek igénybe vették a csemetéik után járó lakásvásárlási támogatást, emellett többen elvégeztek egy kőművesszakmát tanító kurzust, számukra a saját otthonuk átalakítása volt az első gyakorlat.
A Péróból kiköltözők közül hat családnak viszonylag jobb állapotban volt az ingatlana, azokat megerősítették, csinosították, s azok kapták meg, akik a telep életveszélyes és felújíthatatlan viskóiban laktak. A lakhatatlan odúkat lebontották. Végül is 15 família 50 tagja került összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közé. A Péró lakóinak a faluba költözését a váraljaiak eleinte bizalmatlanul fogadták.
Egy falubéli férfi többször is megpróbálta helyi népszavazással ellehetetleníteni a program startját, ám kérdését a választási iroda minden alkalommal elhibázottnak tartotta, s így nem írták ki a referendumot. Miután a roma családok beköltöztek Váraljára és a környékbeli községekbe, jelenlétük nem okozott feszültséget. Az utcabeliek sehol sem tettek panaszt az új lakókra. Igaz, arra nincs példa, hogy valahol az új lakók összejárnának szomszédaikkal, ám a béke ettől még teljes.
A program keretében tanult szakmával viszont nem sokra mentek a volt péróiak, munkához nemigen jutottak, amiben annak is szerepe volt, hogy átköltözésük után mélyült el a gazdasági válság, s a Völgység már korábban is szenvedett a munkanélküliségtől. Ennek hatására Váralja igyekvő lakói közül egyre többen vállaltak munkát külföldön.
Jelenleg a faluban 865-en élnek, s az aktív korúak legalább negyede – több mint százan – Angliában, Ausztriában és főleg Németországban dolgozik. Ezt látva a Váraljára beköltöző péróiak is külföldön kerestek munkát. Gyakran a szülők és felnőtt gyerekeik együtt vágtak neki a Nyugatnak.
Mindezt Simon Sándortól, a falu 59 éves alpolgármesterétől, tudom, aki maga is a Péróban nőtt fel háromgyermekes családban, s akkor jött ki onnan, amikor 21 évesen, a szászvári szénbányában vájárként dolgozva házépítésbe fogott Váralján. Simon biztos abban, hogy a volt péróiak azért mertek belefogni a jobb megélhetést biztosító külhoni munkába, mert kijöttek a telepről. Anélkül ma is csak közmunkások vagy segélyezettek lennének. (Ungár Tamás)
A kétezer lakos alatti településeken: a helyi vélekedés alapján szegény- vagy cigánytelepnek, cigánysornak tartott valamennyi, a település legszegényebb lakosai által egy tömbben lakott leromlott állapotú településrészt vették tekintetbe. A stratégiában olvasható, hogy a szegregátumok kétharmada a települések szélén helyezkedik el. A telepek 14 százaléka a településhatáron kívül, átlagosan 3,8 km távolságra található. Körülbelül 26 ezer ember él ilyen helyeken.
2012 után 57 településen több mint nyolcmilliárd forint jutott telepprogramokra. Visszafogottan fogalmazva: a Fidesznek sem sikerült áttörést elérnie.
Nagyon úgy tűnik, hogy a Fidesz nem a telepek eltüntetésével próbálja orvosolni a problémákat: mintha célravezetőbbnek látta volna, ha inkább a meglévő szegregátumokban javítja az életkörülményeket.
A 2014-es újabb Fidesz-győzelem után viszont született egy kormányzati háttéranyag, amely információink szerint a lakhatásra alig alkalmas telepek felszámolását jelöli meg általános célként, és csak eseti jelleggel említi a telepek rehabilitációját.
Úgy tudjuk, a háttéranyag külön hangsúlyozza, hogy a sikeres rehabilitációhoz hat, de minimum négy-öt évre van szükség. Ahogy régebben, most is megvan a szakmai háttér. Már csak az elegendő pénz és a politikai akarat hiányzik.
