Huszt közelében cseperedett fel, a család itt élte meg a magyar honvédség bevonulását és Kárpátalja visszacsatolását 1939 márciusában. A szülők az erősödő és erőszakos formát öltő antiszemitizmus miatt úgy döntöttek, Makóra küldik a lányt és legnagyobb öccsét, Joszefet. Jolán Makón nevelőnőként dolgozott, öccse pedig rabbiképzőbe járt. Jolán ezt követően Pestre költözött, Joszef viszont vesztére visszatért szülőfalujába, ahonnan minden családtagjával együtt az auschwitzi haláltáborba deportálták. Jolán ekkor, 1944 márciusában hallott utoljára szüleiről és testvéreiről.
Jolán hallgatása
Jolán túlélte a holokausztot, a világháborút, kikeresztelkedett, megházasodott, majd megszületett egyetlen gyermeke, Esősi Béla. Egész életében gyermekekkel foglalkozott, évtizedeken át, nyugdíjazásáig volt az István kórházban csecsemőgondozó. 2009-ben, 86 éves korában hunyt el – megválaszolatlan kérdések sokaságát hagyva maga után. Esősi Béla szerint ugyanis édesanyja szinte semmit nem árult el a múltjáról.
– Mindig csak azt mondogatta, hogy a családját elpusztították, s hagyni kell már a múltat
– meséli a férfi. Pedig a családban sokan, sokszor nyüstölték az idősödő asszonyt, hogy meséljen szülőfalujáról, szüleiről, családjáról, de szinte semmit sem árult el. Esősi Béla a beszélgetések kudarcai után saját kezébe vette az irányítást. A hetvenes években a Vöröskereszten keresztül próbálta megtudni, mi történt anyukája családjával, de nem járt sikerrel.
A nyolcvanas években, amikor már autójuk is volt, a férfi kérlelte édesanyját, utazzanak el az idő közben a Szovjetunió területére került szülőfalujába, de még ettől is elzárkózott. Később aztán felesége kérdezgette Jolánt, majd a két unoka is megkörnyékezte a nagymamát, ám válaszokat ők sem tudtak kicsikarni belőle. Még azt sem tudhatták meg: miért őrizte ilyen kérlelhetetlen elszántsággal az 1945 előtt vele és családjával történteket?
– Amikor anyukám meghalt, csupán a keresztlevele került elő, semmi olyan dokumentum, ami közelebb vitt volna minket a múltjához – idézi fel Esősi Béla, s megjegyzi: ekkor már letettem arról, hogy bármit is megtudhatok felmenőimről, sorsukról.
„Elrepülnék hozzád"
Hat év múltán azonban váratlan dolog történt. 2015. szeptember 5-én felkeltette a figyelmét egy, a Népszabadságban megjelent hirdetés, amelynek az volt a címe: „Smilovics Joszef levele elhunytnak vélt testvéréhez." Esősi Béla, édesanyja lánykori nevét felismerve érdeklődéssel olvasta a különös hirdetést: „Drága testvérem Jolánka! (Judit, Jidesz) Életem vége felé, most tudtam meg, a Glézer család egyik fiától, aki Veled egy osztályban tanult a Cheh iskolában, Hericén (Huszt mellett), hogy túlélted a vészkorszakot. Ő mondta nekem, hogy
látott Téged Budapesten a Hősök terén, egy kislánnyal a gyerekkocsiban, még 1946-ban. Drágám, az életemet adnám azért a percért, amikor meghallanám, hogy Te még ma is élsz.
Elrepülnék Hozzád és talán boldogok lehetnénk a még hátralévő napjainkban. Sok könnyet hullattam, amióta ezt a hírt meghallottam. Kerestelek Európában, háromszor Magyarországon és többször az Új Kelet útján. Sajnos eddig teljesen eredménytelenül. Ezúton kérek mindenkit, aki bármit is tud róla, értesítsen engem telefonon, vagy bármely más úton, számlám terhére. Ez lesz életem legszebb napja. Jolánka 1924-ben született Hericén, Huszt mellett, Kárpátalján. Apja neve Icik Mose Smilovics, Anyja neve Helén." Aláírás: Smilovics Joszef, Israel.
Esősi Béla egyre izgatottabban olvasta újra és újra a hirdetést. Anyukája születési éve nem volt teljesen pontos, de minden más adat stimmelt. Ekkor mutatta meg az újságot lányainak, Krisztának és Andreának, valamint a feleségének, Zsuzsannának: Lehet, hogy él a mama öccse!
|
Joszef a nővére életét bemutató albumot nézi
Forrás: családi archívum |
Nem haboztak sokáig: tárcsázták a megadott számot, s egy idős, rosszul halló férfi jelentkezett. Ő a lányához irányította őket, aki épp Lisszabonban volt. Szinte teljesen bizonyossá vált, hogy egy családot alkotnak. Amikor pedig elküldték Jolán egyetlen megmaradt lánykori fényképét Joszefnek, minden kétség szertefoszlott: a fotó láttán a 88 éves öregúr sírva fakadt. Rögtön felismerte a testvérét.
– Édesanyám nem élhette meg, hogy újra lássa egyetlen életben maradt rokonát, de nekem lett egy nagybátyám és egy unokatestvérem – mondja könnyeivel küszködve Esősi Béla. Meghatottsága érthető: neki nem volt testvére, édesapja rég meghalt, apai ágon sem maradt egyetlen rokona sem.
A két család órákat beszélt telefonon egymással, s miként Esősiék mondják,
feszélyezettségnek nyoma sem volt, a kezdetektől baráti, közvetlen volt a kapcsolatuk minden nyelvi nehézség ellenére.
Olyannyira, hogy Joszef unszolására nem is halogatták sokáig a találkozást: az Esősi család október közepén elrepült Izraelbe. A
A délelőtti órákban értek oda, s a tel-avivi reptéren már várta őket Joszef lánya, Hemda Weiss és férje, Abraham. Elegáns szállodában foglaltak szobát nekik, s úgy szólt a terv: kipihenik az utazás fáradalmait, aztán később találkoznak Joszeffel. Az öregúr azonban felrúgta a programot: taxiba ült és a hotelhez sietett. Sírva szorította magához hetven évig elhunytnak hitt testvére fiát és annak feleségét, gyermekeit.
Bátor katona
Joszef ekkor már két évtizede kereste nővérét. Ötven évig élt abban a tudatban, hogy ő családja egyetlen túlélője, ám ekkor Izraelben találkozott egy falubelijével, aki az Egyesült Államokban talált magának új életet a világháború után. Ő mondta el a kilencvenes évek elején Joszefnek, hogy 1946-ban Budapesten találkozott Jolánnal, egykori osztálytársával. Akkor még Joszef is Kárpátalját és Magyarországot járta abban a reményben, hogy népes családjából legalább nővére túlélte a vészkorszakot.
Tízen voltak testvérek – meséli apja történetét Hemda, akit Tel-Avivban értünk utol telefonon. Jolán kivételével mindenkit Auschwitzba deportáltak, a kisebb gyerekeket és édesanyjukat azonnal megölték, csak Joszefet és apját küldték rabszolgamunkára a szelektálás helyszínéül szolgáló birkenaui rámpáról. Ők ketten egy bányában találták magukat Ausztriában. Joszef apja itt halt meg tífuszban. A felszabadító amerikai katonák két hónappal később vetettek véget a borzalmaknak. A 18 éves fiú pedig felkerekedett, hogy megkeresse életben maradt rokonait. Bejárt minden lehetséges helyszínt, és egy évvel később,
1946-ban abban a tudatban utazott ki Izraelbe, hogy a vészkorszakban elpusztították teljes családját, múltját és otthonát.
Joszef három arab-zsidó háborúban harcolt, alig volt 21 éves, amikor Izrael állam 1948-as alapítását követően az országot védte. Besorozták 1956-ban, és még 40 évesen is fegyvert ragadott az 1967-es konfliktusban. Közben apja példáját követve tanár lett, később iskolaigazgató, majd a tel-avivi iskolák felügyelője. Lengyel származású feleségével egy lányt neveltek fel. S míg hitt Izrael államban, ősei hitétől elfordult.
Hogyan engedhette Isten, hogy ez történjen? Hogyan nézhette tétlenül, ahogy hívőt és nem hívőt szenvtelenül terelnek a halálba?
A vallás nélkül talán az utolsó kapocs is elveszett, ami őseihez kötötte. Míg a Glézer fiú meg nem hozta a hírt: Jolán túlélte a világháborút. Az évtizedek hallgatása után történetét unokáinak elmesélő Joszef ekkor elutazott Husztra, majd ellátogatott Magyarországra, Szlovákiába. Ahol járt, felkereste a zsinagógákat – meséli Abraham, pénzt nem kímélve adott fel hirdetéseket, de Jolán nem reagált. Joszef pedig lassan feladta a reményt.
|
Az emlékkönyv, amelyet a budapesti rokonok kaptak
Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Ám négy hónapja a 89 éves férfi álmában megjelent az édesanyja, és leszidta fiát, amiért nem tett meg eleget a siker érdekében. A családi kupaktanács arra jutott, hogy Joszef eddig folyton a zsidó származásra alapozva kutatott nővére után, ám mi van, ha ő nincs kapcsolatban az izraelita közösséggel? A Google segített megmondani, melyek Magyarország legnagyobb napilapjai, a magyarul csak beszélni tudó Abrahám nagynénje, Sosa pedig vállalta, hogy megírja a hirdetést. És két évtized keresés után, szeptember 5-én megcsörrent a telefon.
Ich musste lachen – nevetnem kellett, mondja a telefonban németül Joszef, ám Hemda és férje szerint ez az állítás nem adja vissza a férfi lelkesedését és zaklatottságát.
Néha azon gondolkodik, hogy ha Jolán nem tagadja meg származását, talán hamarabb egymásra talál a két família. De ez nem szemrehányás, pontosan értik, milyen poklon ment át Jolán, mit követelt tőle a túlélés.
Október utolsó hetében együtt ült a család Tel-Avivban, és az unokáknak többször ki kellett menniük a szobából, hogy elleplezzék sírásukat. Egy idő után értelmetlen volt elbújni, a búcsúvacsorán sírt mindenki. A fotók alapján megállapították, hogy Joszef és Jolán idős korukra le sem tagadhatták volna egymást, és Hemda kifejezetten hasonlít Béla lányára, Krisztára. Joszef számára nem önmagában a találkozás volt a fontos, hanem a család megtalálásása és egyben tartása – meséli lánya és veje. „Joszef nem nagyon fiatal" – mondja Abraham kedves esetlenséggel, de feleségével orvosok, keresik a lehetőségét, hogy Joszef egészségét nem veszélyeztetve tudja meglátogatni 71 év után meglelt pesti családját.
