„Kinyitom szemem. Nem játszom vakot. / Tükörben látlak. Magam bámulom." Ezt írta egyik versében súlyos betegségben elhunyt fia, a lenyűgöző tehetségű Dávid halála után.

A legnagyobb büntetést kapta, aljas és kegyetlen büntetést, amit csak ártatlanokra képes mérni a sors. A lélek és a test pár évig bírta a terhet. Megint a betegség győzött, talán nem is lehetett másként. Az apa követte fiát.

Furmann Imrét a rendszerváltáskor ismerte meg az ország, a konzervatív-jobboldali MDF liberális szárnyához tartozó politikusként. Próbálta formálni a hatalmat, de nem akart a hatalom részese lenni. Nem kért a parlamenti képviselőségből sem.

Sokan furcsán néztek rá, amikor a politikai vagy az ügyvédi karrier helyett a romák jogvédelmét választotta. Számára viszont természetes döntés volt, hogy elvállalja a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda vezetését. Megtiszteltetésnek vette, hogy elvállalhatja.

Felmérhetetlen, hogy mennyit köszönhet neki a magyarországi cigányság, és úgy általában, a magyar demokrácia. Csak annyit tudunk biztosan, hogy sokat. Nagyon-nagyon sokat.

Bárhova sodorta is az élet, az irodalommal soha nem szakított. A mindig mosolygó, barátságos és türelmes Furmann Imre belső vívódásairól verseskötetei tanúskodnak.

Tiszta ember volt.