Ebben a fél világban az emberi akarat törvényszerűen kisiklik a föld, a víz vagy a szél ellenállásán. Mondhatja a politika, hogy azon a táblán mostantól rizs, gyapot vagy narancs teremjen: ha a természet nem akarja, akkor nem terem.

Ott van például a Hortobágy, amelynek pusztáin nem azért nem él meg semmilyen gazdasági tevékenység a legeltető állattartáson kívül, mert az akarat hiányzik hozzá, hanem azért, mert a föld és a mikroklíma nem alkalmas rá. Lehet itt erőltetni az intenzív gazdálkodást a mocsarak lecsapolásával, a több ezer éves gyepek feltörésével – a ráfordítás mindig nagyobb lesz, mint a haszon. Aki ezt nem érti, az ráfizet, akár államnak hívják, akár családi gazdálkodónak.

A hivatal – a megye, a minisztérium, a kormány, de sokszor az EU is – más logikát használ. A hivatali észjárás szerint száz hektár szántó mindig többet ér, mint száz hektár bármi, amin csupán kakukkszó és árvalányhaj terem. A kiadott feladatokhoz pedig betartható határidők tartoznak – nem úgy, mint egy természetvédelmi területen, ahol a nádat csak akkor lehet levágni, amikor elég kemény a tél, így sokszor egy évtized is eltelik aratás nélkül, és a kaszálással akkor is meg kell várni, míg a túzokok kikelnek, ha személyesen a miniszter telefonál.

A nemzeti parkokat éppen arra találták ki, hogy a pótolhatatlan természeti kincseket olyan intézményrendszer védje, amelyikben a természet törvényeit nem írja felül politikai racionalitás. A magyar nemzeti parki struktúra ebből a szempontból a ’90-es években példamutató volt: a saját tulajdonú, illetve saját kezelésű védett földeken a helyi viszonyokat ismerő, hatósági jogosítványokkal is felruházott igazgatóságok nemcsak az értékőrzést tudták garantálni, hanem – épp a Hortobágy a legjobb példa rá – azt is, hogy a kékvércse és a birkapásztor egyformán megtalálja a számítását.

Ez a hatékony szisztéma sosem tetszett a hatalomnak: hol a védett erdőket, hol a mezőgazdasági művelésre is használható földeket, hol a vadászok privilégiumait, hol meg a hivatalok mindenhatóságát féltették tőle. A rendszerváltás óta minden kormány csípett le kisebb-nagyobb szeleteket a nemzeti parkok jogköréből. Most a két utolsó falat, a vagyonkezelői jog és a természetvédelmi őrszolgálat van soron. Ha ezt is elveszik, eljutunk az Európában negatív példaként emlegetett szlovák megoldáshoz: ott egy-egy nemzeti park menedzsmentje elfér egy városi panelház bérelt garzonjában, az ügyeket irodisták intézik telefonon és interneten, politikaközelben, de messze a természettől.

Az Orbán-kormány azzal, hogy az állami (politikai) akaratot most rászabadítja a nemzeti parkok hálózatára, egyértelműen az északi szomszédnál kifundált – de eredményesnek ott sem bizonyult – mintát követi. Elképzelhető, hogy a Szentkirályi utcából nézve egy – mondjuk – debreceni kormányhivatal vagy vagyonkezelő holding jobb gazdája az egyek-pusztakócsi mocsárnak, mint a Hortobágyi Nemzeti Park, de az ehhez hasonló délibábos ötletekbe a puszta egyszer már majdnem belepusztult.

Az okos ember a más kárán tanul, a kevésbé okos a sajátján, a buta meg nem okul semmiből. Mi valamiért mindig ezt a harmadik utat választjuk.