PÁRTBAN ÉS BÖRTÖNBEN Mint vegyészmérnököt és hadiüzemi alkalmazottat a világháború idején felmentették a frontszolgálat alól. Ekkor a magyarországi gázálarcgyártás műszaki vezetője volt. Soha nem lépett be semelyik jobboldali pártba, nem vett részt semmilyen rasszista megmozdulásban vagy fosztogatásban, többek szerint „demokratikusan gondolkodott, és ilyen szellemben élt”.
Egy 1945 júniusában készült beadványában azt írta, hogy két hónappal korábban, Ábrahámhegyen jelentkezett a szovjet szerveknél, majd megakadályozta egy közúti híd felrobbantását.
1952-ben a Műszaki Művek dolgozójaként (és pártszervezetének tagjaként) sztahanovista oklevelet kapott újításaiért. A társadalmi munkában is „tevékenyen és eredményesen” vett részt. Kultúrfelelős és kiváló sportoló. Több munkatársa nyilatkozta róla, hogy „nagyon értett a dolgozók nyelvén”, népszerű volt körükben.
1952 decemberétől viszont már nem tudta magát türtőztetni. A Sztálin születésnapjának tiszteletére rendezett ünnepen „izgató” kijelentéseket tett, például: „Kár, hogy nincs három-négy Sztálin, hogy többször ehetnénk jót”. A diktátor halálakor, a gyászünnepségen ezt a kérdést tette fel: „…mi a fenének van szükség a kivonulásra, hiszen az egész egy propagandahadjárat”. Feljelentették és őrizetbe vették. („Hivatalos úton tudomást szereztünk arról, hogy a Műszaki Műveknél dolgozó Oltványi László több esetben gúnyolta és rágalmazta Sztálin elvtársat, a Szovjetuniót és annak tevékenységét.”). Öt év két hónap szabadságvesztésre ítélték. A fentieken túl azért is, mert az Amerika hangját hallgatta és terjesztette. A büntetését a budapesti megyei bíróság harmadával csökkentette, és nem sokkal a forradalom kirobbanása előtt szabadult. Ekkor 41 éves volt.
A FORRADALOMBAN Miután a fegyveres tömeg október 27-én elfoglalta a XX. kerület legfontosabb objektumait, a pártházat, a tanácsházát, a rendőrkapitányságot, a kiegészítő parancsnokságot, Oltványi – magabiztossága, ismertsége, népszerűsége révén –magához ragadta Pesterzsébet és Soroksár fegyveres irányítását, és ebben a helyi forradalmi bizottság is támogatta őt. Nem is akadt más jelölt nemzetőrparancsnoknak. Később sem lehetett elképzelni, hogy a Honvédelmi Minisztériumból kiküldött magas rendfokozatú tiszt vagy a helyi kiegészítő parancsnokság vezetője, pláne egy rendőrtiszt utasítsa őt. Csak tanácsadásról lehetett szó.
 |
| Oltványi László, a felkelők parancsnoka |
Oltványi lett tehát a forradalom egyik legnagyobb erővel rendelkező felkelőparancsnoka.
Kiváló szervezőkészsége, tapasztaltsága gyorsan megmutatkozott. A kapitányság épületében rendezkedett be, kialakította a vezetőséget, elosztotta a reszortokat. Volt börtöntársa, Viza Ferenc autószerelő lett az általános helyettese, „tárca nélküli miniszter”, aki „mindenütt ott van, ahol baj keletkezik”. Egy másik politikai elítéltet, Baka Lajos hegesztőt tette meg a „nyomozó osztály vezetőjének”. Ezen belül a politikai csoportot szintén politikai elítélt, Vajda Németh József géplakatos vezette.
Pesterzsébet-szerte nemzetőrségi bázisok alakultak, ezek kapcsolatban voltak egymással, mindegyiket Oltványiék felügyelték. A soroksári nemzetőrök tőlük függetlenül tevékenykedtek, de az ő parancsnokuk is Oltványi maradt, aki közvetlen vezetésükkel Oláh Ödön vasöntőt bízta meg.
Egyes források szerint Oltványi már rögvest a nemzetőrség megalakításakor sürgette a többpártrendszer kialakítását, és leszögezte, hogy ő a Kisgazdapártot fogja erősíteni. Mások úgy emlékeztek, hogy a forradalom idején nem tartotta aktuálisnak a pártosodást.
A tűzszünet idején a XX. kerületi nemzetőrség – a közigazgatást irányító helyi forradalmi bizottsággal karöltve – példamutatóan látta el a feladatát.
A szovjet beszivárgásokról értesülve Oltványi számított a szovjet agresszióra. Amikor november 3-án tudomására jutott, hogy körülveszik Budapestet, parancsnoki értekezletet hívott össze, hogy ezt megakadályozzák. A kisebb szovjet egységek meglepetésszerű megtámadását szorgalmazta. Miközben erről folyt a vita, felhívta a Nemzetőrség Főparancsnokságát. A tűzszünetre hivatkozva sem a főparancsnok, Király Béla vezérőrnagy, sem helyettese, Kopácsi Sándor rendőr ezredes nem adott fegyverhasználatra engedélyt.
Ekkoriban már a Pesterzsébet és Soroksár közötti Juta-dombon – a körkörös védelem jegyében – tüzelőállást foglaltak az esztergomi és a pestlőrinci tüzérezredek, valamint a kiskunmajsai lövészezred alegységei, hogy megakadályozzák a főváros elözönlését. Oltványiék úgy döntöttek, hogy ezeket a katonákat a polgári nemzetőrök kezelőszemélyzettel és gyalogsági osztagokkal támogatják. Oltványi felosztotta a Juta-domb előterét, kijelölte az egységek helyét és azok parancsnokait. Kilátásba helyezte a soroksári felüljáró felrobbantását és a Nagykőrösi út aláaknázását.
A helyi szabadságharcosok részben Oltványi irányításával eredményesen küzdöttek a Juta-dombnál, később pedig a Határ úton és a Nagykőrösi úton. Ezekben a harcokban összesen mintegy húsz szovjet katona és öt ÁVH-s vesztette az életét, és körülbelül hatvanan sebesültek meg. Az ellenállók négy harckocsit, két sorozatvetőt és hat tehergépkocsit lőttek ki. Egyetlen szabadságharcos sem esett el. Több szovjet katona a felkelők fogságába került, de semmilyen bántódás nem érte őket.
November 10-én Oltványi már végképp nem látta értelmét az ellenállásnak. Másnap már mindenki letette a fegyvert, a fővárosban itt tartottak ki legtovább. A felkelőparancsnok kilenc társával elindult a nyugati határ felé. Egy börtönügynöki jelentés szerint magával vitte a pesterzsébeti „ellenforradalmárok” névsorát, a pesterzsébeti ’56-os eseményekről szóló saját kezű jegyzeteit és a szovjet foglyoktól származó dokumentumokat is.
Távozásáról nem sokan tudtak. Egyesek abban a hiszemben jelentették fel, hogy itthon van. „Oltványi irányítja a városrészben a munkástanácstagok tevékenységét” – vélte az egyik feljelentő.
|
A felkelők birtokba vesznek egy kilőtt tankot
Uzsoki Jánosné |
AZ EMIGRÁCIÓBAN Oltványi a klosterneuburgi lágerben társaival, Várfalvi Lajossal és Buri Istvánnal, a csepeliek volt felkelőparancsnokával az ENSZ-tagállamok kormány- és államfői számára memorandumot állított össze. Ebben összefoglalták a forradalom kitörésének okait és körülményeit, ismertették a felkelés történetét, a Szovjetunió hitszegő támadását, a bábkormány felállítását és a magyar veszteségeket. Azt sem hallgatták el, hogy csalódtak a tétlenkedő ENSZ-ben, amely „nem teljesítette kötelességét”. Arra kérték a tagállamok vezetőit, hogy küldötteik révén ismertessék el Magyarország semlegességét, és ennek biztosítására vezényeljenek ENSZ-erőket az országba, a Szovjetuniót pedig nyilvánítsák agresszornak. Javasolták, hogy az ENSZ hallgassa meg „a magyar nép küldötteit”. A memorandumot november 17-e és december 12-e között eljuttatták a bécsi követségeknek.
Bécsben a memorandum szerzői részt vettek az antikádárista „Magyar Forradalmi Tanács” megalakításában, ám az ország semlegességére éberen ügyelő osztrák hatóságok ellenkezése miatt hamarosan úgy döntöttek, hogy Olaszországban, Genova közelében folytatják a szervezkedést. Ekkoriban tette Genfben az ENSZ-megbízottak előtt Oltványi a cikkünk elején idézett tanúvallomást.
Oltványi 1957-ben a Magyar Szabadságharcosok Olaszországi Szövetségének elnöke lett. A szövetségben azonban úrrá lett a megosztottság, és 1958 tavaszára a szövetség olaszországi szervezete szétesett. Oltványival szemben is felmerültek vádak, például az, hogy a „Szövetség részére kapott az olaszoktól egy írógépet, de azt eladta, és a pénzt saját céljaira használta fel”.
 |
| Linicsenko alezredes jelentése a szovjet veszteségekről |
1958 tavaszán Oltványi Brazíliába, Sao Paulóba költözött, és szakmájában, a vegyiparban helyezkedett el. A kádárista nyilvántartás szerint emigrációjában mindvégig aktív hírszerző tevékenységet folytatott, először az angol, később az olasz, majd a brazil hírszerzés ügynöke lett. Idehaza különböző jellemzéseket gyűjtöttek róla, amelyekben elismerték képességeit, de „kifejezett ellenségnek” minősítették.
A belügyi szervek tiltónévjegyzékre tették, vagyis nem kaphatott vízumot. Megkapta ellenben 1965-ben a brazil állampolgárságot. A Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége elnökségének tagja, dél-amerikai társelnöke lett. Később azonban – állítása szerint a kommunista ügynökök aktivizálódása folytán – megnehezítették a magyar szervezetek működését Sao Paulóban. 1968-ban Oltványi visszajött Európába, és az NSZK-ban telepedett le. Felfüggesztette politikai tevékenységét, és ki is került a magyar szervek látóköréből. 1979-ben fosztották meg magyar állampolgárságától, mert „bűnöző életmódja, illetve az állampolgársági hűség súlyos megsértése miatt erre érdemtelenné vált”.
Az NSZK-ban megírta és 1981-ben Münchenben meg is jelentette Harcok: Dél-Budapest 1956 című kötetét. A következő évben ennek rövidített változatát is kiadták Zürichben Dél-Budapest bástyái címmel.
Oltványi írónak nem bizonyult olyan tehetségesnek, mint szervezőnek. Abszurditásai, durva túlzásai tudományos felhasználásra alkalmatlanná teszik a műveit. Például az egyik november 6-i harci eseményről ezt olvashatjuk: „Híradósainknak sikerült ráállniuk az orosz hadműveleteket irányító parancsnokság rádióadójára. (...) Tőlük tudtuk meg, hogy 35 tankot és 39 páncélos járművet tettünk harcképtelenné”. Ez teljes képtelenség. A megtorlásról így írt: „…minden esetben halálra ítélték azokat, akiknek valami közük volt a Juta-dombokhoz. Kivégeztek több mint 100 katonatisztet, altisztet, kiskatonát és körülbelül 140 civil szabadságharcost – csak a Juta-dombok miatt!” Ténylegesen hét katonán és egy rendőrön hajtották végre a legsúlyosabb ítéletet.
1989 tavaszán Oltványit törölték a tiltónévjegyzékből, ettől kezdve Magyarországra látogathatott. 1996-ban, Németországban halt meg.
(A forradalom idején készült fotókat Uzsoki Jánosné hivatásos fényképész készítette önszántából. A képek negatívjait 1957 tavaszán be kellett szolgáltatnia a rendőrségnek.)
