Debreczeni József: Elkötelezettség
Az elmúlt hetekben már látszott: nemcsak a hazai közvélemény túlnyomó részének bizalmát veszítette el, de jórészt azokét is, akik azt nagy erővel formálják a baloldalon, s hogy megrendült a nemzetközi presztízse is. A pártelnökséget most még megtarthatta volna (jóval kisebb támogatottsággal), de az EP-választás után a kormány éléről bizonyára már nem önszántából távozik (ha nem is olyan balekként, mint Medgyessy).
Távozásának (korábban) elgondolható volt a mainál „dicsőbb" módja is: ha mindenre elszánt reformerként - á la Bokros Lajos - előreront a harcmezőn; a pártja s a frakciója pedig a lövészárokban marad, és hátba lövi. A balliberális sajtó gyönyörű nekrológokat zengett volna róla, és örökre fönnmarad a hős reformer miniszterelnök legendája. Gyurcsány azonban nem vágyott erre. Szombati beszédének kulcsmondatai szerintem ezek voltak: „Nem kívánok elmenni. Nem kívánom föladni a küzdelmet. Politikus lettem, és az maradok..."
Ez összecseng azzal, amit 2006 tavaszán, a győzelem pillanatában mondott: „Engem az olyan dolgok..., amiket most mondanak..., hogy te már biztosan benne leszel a történelemkönyvben, mert... te vagy az első a demokratikus Magyarországon, aki folytathatja a mandátumát, engem ezek nem nagyon érdekelnek... Ez nem mozgatja meg a fantáziámat... Engem a feladat érdekel... Engem Magyarország érdekel." (D. J.: Az új miniszterelnök, 444. o.)
Ha már a történelemnél tartunk: a mostani szituáció nekem Bethlen István alakját idézi föl (szakmai ártalom). 1931, világválság: leköszönni a kormányfői posztról, és hosszú időre megmaradni a kormánypárt irányítójának. Továbbá (hogy végképp kiverjem a biztosítékot) Tisza István is eszembe jut, aki 1906-ban akkorát bukott, hogy nagyobbat elképzelni se lehet, négy évre rá viszont diadalmenetben tért vissza az ország élére. Persze óriási különbségek vannak az akkori s a mai szituáció között (nem szólva a szereplők politikai identitásáról), ám egy dolog szerintem közös: mindhárman a parlamentarizmus megszállott híveiként munkálkodtak - persze mindegyik a maga módján.
De térjünk vissza a jelenbe. Gyurcsány kormányfői tevékenységének mérlegét nehéz megvonni egy rövid újságcikkben, én erre itt nem is teszek kísérletet. Sokan tesznek: a hasonló írások közül messze kimagaslik Tamás Erviné (Gesztenye, Népszabadság 03. 21.), aki tömören, lényeglátóan, ám igen árnyaltan összegzi az elmúlt évek történéseit, melegen ajánlom mindenkinek! Arra sem vállalkozom, hogy a lehetséges jelöltek neveit találgassam. Annyit azonban megkockáztatok, hogy az új kormányfőnek - túl a szükséges politikai támogatottságon - legalább két kritériumnak kellene megfelelnie.
Rövid távon: alkalmasnak kell lennie arra, hogy elnyerje a nemzetközi pénzügyi (és politikai) körök bizalmát. Enélkül nem léphetünk ki a veszélyzónából, még instabilabbá válhat a pénzügyi helyzetünk, akár az összeomlás is bekövetkezhet. Ez szinte kizárja, hogy valamely régi MSZPs pártpolitikus komolyan szóba jöjjön (mondjuk Kiss vagy Szekeres), ez nem az ő idejük (őket az SZDSZ sem támogathatná).
Hosszabb távon: az elkerülhetetlen gazdaságpolitikai lépéseken túl nem kezdhet radikális megszorító és reformpolitikába az illető (Bokros vagy Békesi is kizárva), mert ilyesmit meg az MSZP nem támogathatna. Annál inkább sem, mert egy drasztikus reformkormányzás nyomán egy év múlva biztosan Orbán ölébe hullana a kétharmados többség, s a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét a legnagyobb felelőtlenség volna így kockára tenni.
Akárki lesz az új miniszterelnök, a mozgástere ugyanolyan szűk lesz, mint a távozóé. Ugyanaz a válság, ugyanaz az ország, ugyanaz a nép, ugyanaz a parlament, ugyanaz az ellenzék. Egyvalami azonban megváltozik. Valamilyen mértékben megjelenik a bizalom az új kormányfő iránt. Valamilyen mértékben - és valameddig. Ez az új arcnak mindig kijár. Új seprő jól seper: ez a politikában is igaz. (Antall után Boross is följebb vitte 1994 elején az MDF-et - két vagy három hónapig: aztán a párt visszasüllyedt a korábbi szintre vagy még alább.)
Tartós csoda itt és most sem várható. Ahhoz olyan politikai titánnak kéne a színre lépnie, amilyen Gyurcsány volt 2004-ben - ma már ő is kevés volna. Ráadásul nem jön, hanem éppen távozik. Sebesülten. Így küzd tovább pártelnökként, jobb pozícióban: Orbán ellen - a Köztársaságért.
E pillanatban megkockáztatható: az új kormányfővel egy idő után jobb pozícióból lehet majd nekivágni egy - alighanem előre hozott - választásnak. Ettől tart Orbán is: ezért akar mindenáron - minden más szempontot negligálva - azonnali választásokat. A kétharmadért.
Ez az egész persze nem több (és nem is kevesebb), mint értelmiségi okoskodás. 2009. március 22-én délután. Egy, a parlamentarizmus, a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje iránt mélyen elkötelezett, konzervatív liberális publicista okoskodása. Ebből az elvi elkötelezettségből számomra továbbra is következik a távozó miniszterelnök iránti lojalitás.
