galéria megtekintése

Ott maradt a lakótelep a semmi közepén

10 komment


Kácsor Zsolt

Tíz évvel ezelőtt, amikor a kabai cukorgyár bezárt, a hajdúsági pusztaságban ott maradt a lakótelepe. A hetvenes években építették a dolgozóknak, pontosabban szólva az örökkévalóságnak. Az ugyanis soha senkinek a fejében meg nem fordult, hogy a cukorgyár valaha bezárhat.

A kabai cukorbirodalom szétesett, a készenléti lakótelep viszont ma is áll, és az emeletes panelházak különös látványt nyújtanak a hortobágyi határban. Negyven éve, amikor épült, azért nevezték el készenlétinek, mert az itt élőket a nap bármely szakában berendelhették dolgozni. Ez főleg a „kampányidőszakra” vonatkozott, ami ez esetben nem politikai, hanem betakarítási kampányt jelentett.

A gyárban a fénykorban több mint ezren dolgoztak, a térségben több tízezer hektáron termesztettek cukorrépát, így a Kabától több kilométerre lévő készenléti lakótelepen hajdanán üzemelt óvoda, vegyesbolt, söröző, mozi, üzemi konyha és könyvtár is. De ezekből mára egy sem maradt. Régen itt minden a cukorrépáról szólt, azaz nemcsak a gazdaság, hanem az élet maga. A hajdan oly pezsgő életnek azonban a lakótelepen már nyoma sincs. Három lépcsőházban van összesen hatvan darab lakás, de az egyetlen vegyesbolt is bezárt tíz évvel ezelőtt. Egyetlen kiló kenyérért is több kilométert kell megtenni. Az autóbusz azonban nem jár olyan sűrűn, mint régen, hanem naponta csak háromszor: reggel, délután és este.

A kabai cukorbirodalom szétesett, a készenléti lakótelep viszont ma is áll
Földi Imre / Népszabadság

 

Sovány vigasz, hogy az ott élők legalább immár a sajátjukban laknak. A rendszerváltás után ugyanis a gyár nemcsak a hajdúszoboszlói vállalati bérlakásokat értékesítette, hanem a kabai lakótelepi szolgálati lakásokat is. Méghozzá ugyanannyiért: 400 ezer forintért. A nettó átlagkereset 1993-ban havonta mintegy 18 ezer forint volt. Az új lakástulajdonosok mégis boldogok voltak, s nem gondolták, hogy döntésüket valaha még keserűen megbánják.

A kabai gyár és vele a készenléti lakótelepe – abszurditásnak hangzik, de igaz – a világkereskedelmi érdekek összeütközésének áldozata lett.

A gyártulajdonos Eastern Sugar cukorkvótája egykor jóval több mint 100 ezer tonnára rúgott, ami a hazai termelés negyedét adta, és a cégcsoport – Közép-Európa egyik legnagyobb cukorgyártójaként – öt gyárat is működtetett három országban: egyet Kabán, egyet Szlovákiában és hármat Csehországban. Még a bezárás előtti egy-két évben is jelentős fejlesztéseket hajtott végre, a működését azonban megroppantotta, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) helyt adott a világ nagy cukorgyártó országai – Ausztrália, Brazília és Thaiföld – azon kifogásainak, miszerint az Európai Unió a cukorexport támogatásával tartja fenn az unión belüli magas cukorárakat.

A WTO döntése nyomán az EU több mint évi négymillió tonnával kényszerült csökkenteni a cukortermelési kvótáját, s ennek következményeként „szerkezetátalakítási kompenzációt” fizetett a gyáraikat felszámoló vállalkozásoknak. Az Eastern Sugar cégcsoport osztott-szorzott, s kiszámolta, hogy mind a termelők, mind a gyártulajdonosok érdekeit az szolgálja leginkább, ha elfogadják az EU által nyújtott kompenzációt, és bezárják az üzemeket. Nem akartak késlekedni, az unió ugyanis közölte, hogy a kompenzációs összegek évről évre csökkennek.

Nemcsak a gyártulajdonosok, hanem a beszállító cukorrépa-termesztők is kaptak kompenzációt. Akik a kvótájukat visszaadták, minden meg nem termelt tonna répáért 42 eurót kaptak. Az emberek ezt nem értették, de azt felfogták, hogy a kabai gyár megszűnése számukra szociális katasztrófa: régen a kabai önkormányzat egész éves költségvetésének a negyede (!) származott a cukorból, hiszen az egymilliárdos büdzséből csaknem 250 milliót a gyár fizetett iparűzési adóként.

Tíz évvel ezelőtt egy csapásra mindennek vége lett, és a helyieket nem vigasztalta, hogy Európában a bajukkal nincsenek egyedül. Az Eastern Sugar kivonulásával az egykori cukorgyári lakótelepén élők is szétszéledtek, az évek múlásával sokan meghaltak, mások nyugdíjba mentek, elköltöztek, mindenesetre a nagy részük eltűnt innen. Kivéve Deák Gyulánét, akinek a gyárbezárás utáni kompenzációs hercehurcában egyszerre csak az a zseniális ötlet pattant ki a fejéből: a cukorgyári lakótelepen élőket is megilletné a kártalanítás. Elvégre az Eastern Sugar az uniótól több mint 52 millió euró kártalanítást kapott, ami mai árfolyamon mintegy 18 milliárd forint, míg a térségi cukorrépa-termelők és a gépipari szolgáltatók között mintegy 21 millió eurót, vagyis 6-7 milliárdot osztottak szét.

Deák Gyuláné (balra) és Szabó Györgyné
Földi Imre / Népszabadság

Deák Gyuláné titkárnőként dolgozott a gyárban majdnem harminc évig. Férjével – aki sofőr volt – 1978-ban költözött a lakótelepre, majd a férje 2003-ban, ő pedig 2005-ben ment nyugdíjba. A gyártól 1993-ban ők is megvették a lakótelepi lakásukat, de az asszony utólag arra a következtetésre jutott, hogy az eredetileg ipartelepnek minősülő területen lévő lakásokat nem is lehetett volna magántulajdonba adni. Deák Gyuláné emiatt­ több hivatallal levelezett, végül a Vidékfejlesztési Minisztériumtól azt a választ kapta, hogy „jogalap hiányában” nincs lehetőség az 1990-es években értékesített ingatlanok visszavásárlására, kisajátítására, sem a tulajdonosok kártalanítására.

Csakhogy a „köldökzsinór”, vagyis a közműrendszer továbbra is a cukorgyárhoz kötötte őket: a víz, a fűtés, az áram. Mindezt a gyár biztosította a lakótelepen élőknek, és Deák Gyuláné a hosszú-hosszú nyomozása során még arra is rájött, hogy a készenléti lakótelepre nem lakossági, hanem ipari gázt kötöttek be. Ami nekik drágább volt, mint ha lakosságit fizettek volna. Emiatt Deák Gyuláné perre ment, de a bíróság keserű csalódást okozott neki:

– Képzelje, a bírónő az eljárás során nem kérette be a szolgáltatótól a gázszámlákat, holott azok alapján egyértelműen kiderült: ipari gázt szolgáltattak nekünk – magyarázza. – Törvénytelenséget követtek el több száz emberrel szemben, de a bíróság ezt figyelembe sem vette.

Nem csoda, hogy – közvetlenül a gyár bezárása után – a lakótelep lakóközösségének száz százaléka aláírta azt a szándéknyilatkozatot, miszerint kártalanításra tartanak igényt. Anyagi kompenzációt kértek az ingatlanpiacon finoman szólva sem jó eséllyel induló lakótelepi lakások után, de az az ötlet is felmerült, hogy a kabai önkormányzat új építési telkeket biztosíthatna számukra a város területén. Deákné, aki mostanra a lakótelep afféle „néptribunjává” vált, csaknem kilenc éve folytatja harcát a kártalanításért, de az évek múlásával egyre keserűbb. A legkülönfélébb fórumokat megjárta, még brüsszeli hivataloktól is segítséget kért, s ott azt a választ kapta, hogy forduljon bírósághoz.

– Én, egyedül? Azok után, ami történt? Bírósághoz? Mindenki ellen? – kérdezi. Azt mondja, hogy aki csak tudta, átverte őket az elmúlt kilenc évben. Az egykori ­Eastern Sugar egykori illetékese megígérte nekik, hogy számíthatnak kártalanításra, ha egy újabb lakógyűlésen egy újabb szándéknyilatkozatot újra száz százalékban aláírnak a lakók. Deák Gyuláné nem gondolta, hogy ez a visszájára fordulhat, de láss csodát: a visszájára fordult. A következő szándéknyilatkozatot ugyanis négy család nem írta alá, így nem született megállapodás. Deák Gyuláné akkor még naiv volt, nem értette, hogy mi történt. Akkor kezdte kapiskálni, amikor őt is megpróbálták lefizetni. Nem akart hinni a fülének.

Kérdezem tőle, hogy mégis, mennyit kínáltak neki, de nem tudja. Azt mondta neki az az ember, hogy „Kati, tisztes összeget kapsz, ha abbahagyod”. Az asszony viszont annyira meglepődött, hogy elfelejtette megkérdezni, mennyi pénzről lenne szó. Legalább megtudta volna, hogy mennyire taksálják mások az ő becsületét, amely egyébként: nem eladó.

– Hogyan néztem volna a lakótársak szemébe, ha elfogadom a kenőpénzt, és lelépek innen?

Régen annyi gyerek volt ezen a lakótelepen, hogy különbusszal hordták őket iskolába, és nem jutott mindenkinek ülőhely. Most, ha szétnéz, nem is lát gyereket. Mi történt itt? Atomtámadás?

Ezek már Szabó Györgyné, közkedvelt nevén Rózsika szavai, aki 1979-től egészen a zárásig dolgozott a gyárban. Itt, a lakótelepen nevelte fel gyerekeit. A fia negyvenkét éves, a lánya harminckilenc. Gyönyörű gyermekkoruk volt a pusztába épült, emeletes házak között, amelyekhez még saját kiskert is tartozott: a gyár elkerített egy földterületet a lakóknak, így ott gyümölcsfákat neveltek és zöldségeket termesztettek. A lakótelep közepén, a játszótér mellett volt a bográcsozó hely, ahol a cukorgyári kollektíva hétvégenként gulyást vagy pörköltöt főzött.

Az élet most már nem erről szól. Hanem arról, hogy az aktívabb lakók paragrafusokat böngésznek az úszótelek fogalmáról – mert, mint kiderült, a lakótelep úgynevezett „úszótelken” fekszik –; elképedve nézik, hogy miért nem büntetik meg a kamionokat, amelyek a lakótelepről a városba vezető, hivatalosan kerékpárútnak is minősülő közúton száguldoznak; nem értik, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan lehet Cukorgyári utcának elnevezni a lakótelepet, majd egyik pillanatról a másikra miképpen lehetséges ezt az elnevezést törölni; csodálkoznak rajta, hogy ha egy ellenzéki párttól segítséget kérnek, akkor a párt illetékese cserébe miért kéri, hogy alakítsanak helyi szervezetet; aggódva figyelik, ahogy sorra tűnnek el a régi lakók, s lassan kifakul velük az a szövet, amit az életüknek hívtak, s elnyűhetetlennek hittek.

Az itt felnőtt gyerekek legalább összetartanak, persze a virtuális térben: a Facebookon alkotnak majdnem 180 fős, zárt csoportot „Kabán, a lakótelepen nőttem fel” elnevezéssel. Beszéltem egy Zvelihár Norbert nevű fiatalemberrel, e csoport egyik tagjával, aki azt mondta, hogy nagyon szereti a lakótelepen szerzett barátait, de sajnos nagyon ritkán tudnak összefutni.

– Sokan beköltöztek Debrecenbe, vagy inkább Pestre mentek? – kérdezem tőle, mire meglepődik:
– Ugyan, dehogy!
– Hát akkor?
– Vendéglátóznak Angliában. Aki csak tudott, elment innen.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.