Baranyai Gábor miniszteri biztos az előzményeket felidézve emlékeztetett rá: a hágai nemzetközi bíróság a legtöbb nyitott kérdést megválaszolatlanul hagyta. Nem derül ki egyértelműen az ítéletből, hogy mi a teendő a Nagymarosra tervezett második erőművel: a bíróság szerint elhagyható, de meg kell állapodni róla. Az 1977-es, azóta mindkét fél által sokszorosan megsértett államközi szerződés továbbra is érvényben van, a céljait meg kell valósítani, de a „jelenlegi helyzetből kiindulva.” A bősi erőműben való magyar tulajdonlás szintén tisztázatlan. Az eredeti szerződésben 50-50 százalékos résztulajdon szerepelt, azzal a feltétellel, hogy a felek a költségeket is megfelezik – ez nem valósult meg, de Magyarország is megépített bizonyos beruházási elemeket (például az alvízi csatornát) a szlovák oldalon, ennek fejében valamekkora tulajdonrész megilletne minket.
Hogy a sok vitapont hogyan rendezhető, arról 1998 óta tárgyalások folynak, 2004-ben pedig megszületett a fentebb említett kormányhatározat arról, hogy nem építünk újabb duzzasztót, rehabilitálni kívánjuk a Szigetközt, több vízre tartunk igényt, és nem kívánunk részt venni a bősi mű üzemeltetésében. Baranyai szerint ugyanakkor Szlovákia részéről nincs politikai szándék az előrelépésre, mivel a szomszéd állam egyoldalúan élvezi a jelen helyzet előnyeit.
– Amikor 2014-ben kormányzati megbízással fölvettem a tárgyalások fonalát, úgy tűnt, hogy Szlovákia szívesebben megállapodna: csökkenteni kívánják a nemzetközi konfliktusok számát, és egy új politikusgeneráció van hatalomban, amelyik ebben a kérdésben valamivel rugalmasabb. A magyar tárgyalási szándék is fennáll, ennek azonban két feltétele van, több víz legyen az eredeti Duna-mederben, és történjen meg a Szigetköz rehabilitálása – fogalmazott. Szerinte van elvi ígéret a vízmennyiség megnövelésére, konkrét ajánlat azonban nincs.
– A két ország stratégiai munkacsoportjai arra jutottak, hogy az optimális műszaki megoldás a fenékküszöbök építése lenne. Döntés nincs, egyelőre vizsgáljuk a megvalósíthatóságát – szögezte le. A magyar kormány a teljes víztömeg 40-45 százalékára tartana igényt, ezt azonban a szlovákok „nem valószínű, hogy odaadják”. A két oldal között a fenékküszöb-építés a közös nevező (Baranyai szerin is éppen azért, mert ezt több víz átadása nélkül is meg lehet valósítani), először azonban a vízmegosztás kérdését kellene tisztázni.
Lányi András a Duna Charta képviseletében úgy érvelt: a bizonyos szempontból valóban dodonai hágai ítélet arra egyértelműen rámutatott, hogy hogyan lehetne megállapodni. A kulcs a környezetre gyakorolt hatás, a régi mederbe és mellékágakba bocsátandó vízmennyiség, amelynek meghatározásánál a mindenkori környezeti normákat kell figyelembe venni. Ezzel szemben a magyar–szlovák tárgyalásokon a perifériára kerülnek a vízmegosztási kérdések: mindkét fél úgy tesz, mintha a vízmegosztás módosítása nélkül létezne jó megoldás. Márpedig a műszaki részletekről nem lehet a vízmennyiség ismerete nélkül tárgyalni. A Dunába a jelenleginél több víz kell, fontos lenne a nagyvizeknek a régi Duna-mederben történő levezetése (amit a keresztgátak egyébként nehezítenek), az áramlás sebességének biztosítása. A duzzasztás egyúttal lassítást is jelent, ami az élővilágnak nem jó, ráadásul az ivóvízbázist is veszélyezteti.
– Ha nincs jobb szlovák ajánlat, akkor egy rossz javaslatról nem kell megállapodni, kérjünk inkább bírósági döntést, aminek a lehetőségét a hágai ítélet is tartalmazta – szögezte le Lányi.
A Göncöl Alapítványt képviselő Kiszel Vilmos hangsúlyozta ugyan, hogy szükség lenne a helyi lakosság, a „kisemberek” közérzetét javító megoldásokra, de végül ő is oda lyukadt ki, hogy 40-45 százaléknyi víz kell a Duna életben tartásához, és először a vízmegosztásról kell megállapodni (miközben meg kell oldani a félig kiszáradt vízadó réteg feltöltését, illetve a mederpáncél helyreállítását is).
Babos Attila dunaszegi polgármester a Szigetközi Fejlesztési Tanács nevében az előtte szólóknak némiképp ellentmondva azt állította, hogy a dunakiliti fenékküszöb megmentette a felső Szigetközt. Azt is felidézte, hogy 2012-ben a bősi mű karbantartása miatt átmenetileg megkaptuk az 50 százalékos vízmennyiséget, mégsem jutott több víz a mellékágakba, mert a régi Duna-meder túlságosan kimélyült. Szerinte csak fenékküszöbökkel lehet a vizet a mellékágakba irányítani.
A legizgalmasabb számokkal Bárdos Deák Péter állt elő, szintén a Duna Chartától. Szerinte idén júniusban a Szigetköz átmeneti vízpótlásáról egy 6 milliárdos beavatkozás révén már gondoskodtak, vagyis nincs sürgős vízhiány, van idő egy jól kimunkált megállapodásra. Ő is azt hangoztatta, hogy a hágai ítéletben szereplő méltányos és igazságos vízmegosztás az 50 százalék lenne. – Nem az országok, hanem a vízfelhasználási módok szerint kell elosztani a vizet. Ha a bősi vízmű működtetésére és áramtermelésre 50 százalék jut, akkor a másik 50 százalék a főmederbe kerülhet. Mivel azonban a Duna határfolyó, ennek csak a fele, azaz 25 százalék számolható el magyar részesedésként, vagyis 75 százalék még mindig Szlovákiánál lenne – vezette le, azt is hozzátéve: ennél rosszabb feltételekkel nem szabad megállapodni.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A formálódó megegyezés viszont Deák szerint lényegesen előnytelenebb arányokat tartalmaz: nem a vízmegosztás módosításáról szól, hanem csupán arról, hogy a jelenlegi vízmennyiséget hogyan lehetne hatékonyabban felhasználni. Most a szlovák fél 600 köbméternyi vizet enged a főmederbe másodpercenként, és ennél csak 50 köbméterrel kapnánk többet – ha lenne esetleg további emelés, azt a szlovák oldalon lévő mellékágakba juttatnák, az öreg Duna és a szigetköz vízellátása nem javulna.
Konklúzió egyelőre nincs, csak egy ígéret, hogy a kormány nem fog titkos egyezséget kötni a Dunáról.
