Az állambiztonság története az iratmegsemmisítések története –állapította meg baljósan Rainer M. János történész az Együtt pártalapítványának konferenciáján. Azt mondta: a térségben szétnézve magyar különlegesség, hogy az állampárti titkosszolgálat iratanyaga rendkívül csonka és sérült. Becslése szerint miután a titkos iratok eltüntetése a rendszerváltás után tíz évig folytatódott, az 1989-ben elérhető dokumentumok kevesebb mint fele maradt fent. Nemcsak az Országos Széchenyi Könyvtár részlegeként működő 1956-os Intézet vezetője, hanem Ungváry Krisztián történész is megerősítette: 1990 után is voltak kampányszerű iratmegsemmisítések.

1990 után is folytatódott az iratok eltüntetése Szabó Barnabás / Népszabadság

Felvetődött, ugyanígy lehetséges-e, hogy bárkiről utólag állítottak elő terhelő iratokat. Ungváry azt mondta: az ügynökaktákhoz „alkotó módon” nem lehetett hozzányúlni a rendszerváltás után, csak törölni belőlük. Nyilvánvalóan Simicska Lajos miniszterelnökkel szembeni vádjai nyomán került elő: kötöttek-e ki Moszkvában dokumentumok? Ungváry szerint hivatalosan nem kerültek másolatok a Szovjetunióba, az viszont feltáratlan, hogy ki és mit lopott el. Rainer M. János azt mondta: 1956 után fontosabb politikai ügyekben megesett, hogy a szovjet „tanácsadók” operatív jelentéseket is megkaptak, de később és főleg mindennapos ügyekben ez biztosan nem volt jellemző.

Tordai Csaba alkotmányjogász azt mondta: az aktanyilvánosság megteremtéséhez az volna a legfontosabb, hogy bővüljön az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába átkerülő iratok köre, és bíróság ellenőrizze, hogy a titkosszolgálatok indokoltan tartanak-e vissza dokumentumokat. Ezt célozza az Együtt törvényjavaslata, amely a beszélgetés apropóját adta.

A történészek arról beszéltek, nagyobb nyilvánosság mellett sem tartanának attól, hogy az emberek megrohanják a levéltárat. Eddig nagyjából 30 ezren akartak betekinteni a róluk készült jelentésekbe, de a kérelmezők alig feléről találtak valamit. Ez éppúgy igazolhatja az anyagok hiányosságát, mint azt, hogy sokan tévesen hiszik úgy: megfigyelték őket.

Ungváry arról is szólt: tévedés, hogy a volt szocialista országok közül nálunk áll a legrosszabbul az aktanyilvánosság ügye, félúton vagyunk Oroszország és Szerbia, illetve a példát mutató Csehország és Szlovákia között. A rendezvény végén egy fiatal lány mégis a lemaradás okát firtatta. „Ennyivel szarabb a politikai elitünk?” – kérdezte derültségre okot adva. Rainer M. azt felelte: máshol sem ment könnyen, Lengyelországban például egy „tökös újságíró” másolta le és hozta nyilvánosságra a hálózati személyek névsorát. Szerinte egy ilyen listát nálunk is elő lehetne állítani, akár papírokból, akár a mágnesszalagokról.

Az utóbbiak sorsáról Szigetvári Viktor, az Együtt elnöke érdeklődött. Az 1956-os Intézet vezetője szerint a megfejthetetlen mágnesszalag voltaképp a feltáratlan múlt metaforája. Misztifikálják a szalagokat, noha nem muzeális darabok, sokan tudják, hogyan kell leolvasni őket, sőt azok adatai is biztosan megvannak CD-ken, adatfelhőkben. Tordai, aki 2010-ig a Miniszterelnökség államtitkára volt, ezt alátámasztva azt mondta: a Kenedi János vezette bizottság a mágnesszalagok tartalmát kinyomtatta és hitelesítette. Az eredményt öt éve az Alkotmányvédelmi Hivatalban őrzik.