Ha egy vállalkozás az engedélyei szerint 160 féle veszélyes hulladékot kezel, és a szóban forgó anyagok döntő többsége szervetlen, toxikus és definitíven nem alkalmas komposztálásra, miközben a cég engedélyei a hulladék biológiai kezelésére szólnak, akkor ott ártalmatlanítás helyett valamilyen más jellegű tevékenységre kell gyanakodni – erre a következtetésre jutott Karl E. Lorber, a Leoben-i egyetem Fenntartható Hulladékkezelési Intézetének professzora, akit a magyar Greenpeace kért fel az almásfüzitői vörösiszap-tározón zajló veszélyeshulladék-komposztálás véleményezésére.

Az osztrák szakértő (aki a téma magasan jegyzett specialistája, egyebek között tagja az osztrák kormány környezeti tanácsadó testületének is) úgy véli, a terület sürgős környezeti rehabilitációra szorul.

Az almásfüzitői VII-es kazettára a 90-es évek óta hordanak különféle veszélyes hulladékokat, a vegyszerekből, fémekből, szennyezett földből, törmelékből, olaj- és fémiszapokból, hulladékégetői salakokból és pernyékből, papír szerint, komposzt, abból pedig a vörösiszap-lerakó takarására szolgáló „mesterséges föld” készül.

Lorber tegnap bemutatott szakvéleménye szerint a szóban forgó terület a vörösiszap tárolására sem lenne alkalmas (jelenleg az uniós szabályok szerint nem is kaphatna rá engedélyt), mivel nincs alatta vízzáró réteg, földrengésveszélyes zónában található, és ártéren fekszik. Ahhoz, hogy ide még további veszélyes hulladékok kerülhessenek, újabb feltételek hiányoznak: többrétegű mechanikai védelem, teljeskörű monitoringrendszer, a csurgalékvizek összegyűjtése, tisztítása és ellenőrzése, valamint a terület lefedése kellene ahhoz, hogy egy megalapozott hatósági engedély kiadható legyen. Ezen feltételek közül egy sem áll fenn.

A kevés számú figyelőkútban rendszeresek az észlelt határérték-túllépések (emiatt a hulladékkal foglalkozó cég rendszeresen egyedi határértékeket kér, sokszor két nagyságrenddel magasabb szennyezőanyag-koncentrációkra). A Greenpeace mintát vett a lerakott „komposztból”, amit az osztrák intézet laboratóriumában bevizsgáltak. Lorber szerint szó sincs komposztról: az iszapos állagú, vegyszerszagú anyagban mindössze 2-7 százaléknyi szerves anyag van, annak is nagy része magas klórtartalmú veszélyes vegyület. A „komposzt” prizmáiról hőfényképeket is készítettek, ezek tanúsága szerint a prizmákban semmilyen biológiai tevékenységre utaló hőfejlődés nincs (holott a valódi komposzt belsejében akár 80 fok is lehet).

Kiss Csaba, az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesület vezetője szerint a „komposztálásra” kiadott engedélyek több ponton is hibásak. Bár a terület szomszédos egy Natura 2000-es (védett) övezettel (vagyis a Dunával), semmilyen hatásbecslés nem készül arról, hogy a veszélyes hulladékok milyen hatást gyakorolhatnak a természetre. (Valójában egyébként a Duna-part is Natura 2000-es övezet az egész országban, csak a VII-es kazetta, illetve a százhalombattai kőolajfinomító területe számít kivételnek.)

Hulladékgazdálkodási szempontból az jelenti a problémát, hogy az engedélyben a képződő komposzt termékként (és nem lerakott veszélyes hulladékként) szerepel, holott az európai és a magyar jog szerint is a veszélyes hulladék „veszélyessége” nem múlik el attól, hogy összekeverik más anyagokkal (szaknyelven higítják). Az a feltétel sem teljesül, hogy a kezelési eljárásra csak akkor adható engedély, ha a legjobb elérhető technológiát alkalmazzák. A szóban forgó hulladékok ártalmatlanítására ugyanis léteznek a tudomány szerint hatékony, kisebb környezeti kockázatú technológiák, de a komposztálás nem tartozik közéjük.

A lerakót működtető Tatai Környezetvédelmi Zrt. a közelmúltban egy parlamenti vizsgálóbizottság meghallgatásán úgy nyilatkozott: a tározó biztonságát csak akkor fenyegetné veszély, ha egyszerre jelentkezne egy rekord-árvíz és egy földrengés, a náluk képződő komposzt pedig a magyar jogszabályok szerint akár mezőgazdasági területen is lerakható lenne.

Cikkünk folytatásaként Hajba Ferenc riportját közöltünk a Népszabadság november 12-i számának Hétvége-mellékletében:

Lehet-e zöld a vörösből?
Almásfüzitőn már nem piros az ég, de a környezetvédők indulata parázslik

– Harminc éve, uram, itt piros volt még az ég is. A vörösiszap-tározókat a Duna partján markolták ki, a port onnan keverte a szél az almásfüzitői kolóniára. Ismeri a nótát, nem? Hej, Dunáról fúj a szél... A nagyját most már lefedték, el se tudom mondani, mennyit javult a helyzet. Látom a tévében, hogy mégis most piszkálják azt a tatai céget, amelyik ezt a hét tározót portalanítja – mondja Almásfüzitőn egy bőbeszédű, korosabb férfi, akitől útbaigazítást kérek. Azt ajánlja, inkább a nyolcadik tározót nézzemmeg, „ott aztán semmi sem történt, annak az osztrák tulajdonosa fütyül a világra, mégsem bántja senki. Kérdezze csak meg a neszmélyieket az ottani kiporzásról, őket szennyezi a falujuk határában létesített nyolcas tározó.

Ott állunk az 1-es főút mentén, a valamikori timföldgyár szocreál irodaháza előtt, melynek a homlokzatán a mai napig hirdeti a felirat, hogy „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”. Munka itt már nincs, hogy mi maradt a becsületből és a dicsőségből... Ami biztosan megmaradt, az a vörös iszap, a timföldgyártás mellékterméke. Hasznosítását sok országban és többször is megpróbáltákmár, hiszen alumínium-, vasvagy éppen titántartalma viszonylag jelentős. A fémek ipariméretű kivonása azonban nem gazdaságos, így a kísérletek is egyelőre laboratóriumi körülmények között folynak. A kolontári vörösiszap-tragédia után a melléktermék tárolásának szakszerűségéről tárgyilagosan beszélni nemigen lehet, s ez némileg érthető. Az érzelmek örvényében alámerülnek a száraz tények, sokkal nagyobb a felszínes hangulatkeltés mozgósító ereje. Néhány zöldszervezet célkeresztjébe az elmúlt hetekben az a Tatai Környezetvédelmi Zrt. került, amely hulladékhasznosítással egybekötött rekultiváció keretében mesterséges talajjal fedi le az almásfüzitői hét tározót. Hatot már letakartak fedőréteggel, azokon kinőtt a fű, facsoportok ligetesítik, odaköltöztek a vadak is. Néha titokban a vadászok is beóvakodnak a zsákmány reményében, ezért aztán körbe kell keríteni a területet. A hetedik tározó lefedése 62 százalékban kész.

Megnézem a takarótalajra váró vörös iszapot: teljesen szilárd, nem szabad, de próbaképpen rálépek, besétálok egy nyírfához, mely görcsösen kapaszkodik a vörös iszap kilúgozott felszínén. Néhány gyom, kóró is tengődik, felütötte fejét a „vörös sivatagon.”

A Neszmély határában található nyolcadik tározó egy osztrák vállalkozás tulajdona – akarta, nem akarta, az általa megvásárolt timföldgyárral együtt kapta csomagban. Ebben a 33 hektáros, völgyzárógáttal lerekesztett tározóban csaknem négymillió köbméter vörös iszap található az egykori téglagyár fölé magasodó völgyben, ide még 1997-ben is szállították ezt a mellékterméket. A nyolcadik tározóba hordott vörös iszap tetején áll a víz. Ezzel a vörös iszappal még semmit sem kezdett a tulajdonosa, noha jövő év április 30-ig a kiegyenlítő réteget rá kell takarni a tározó felületére.

A hetedik – almásfüzitői – tározó ügyében a Greenpeace a helyszínen is tüntetett, a rekultivációra engedélyeket kiadó győri környezetvédelmi felügyelőség bejáratához pedig odaláncolták magukat az aktivistái. Illés Zoltán államtitkár nemzetközi bonyodalmakat okozó kijelentésben ijesztgetett nemrég, s komoly vádakkal illette a tataiakat.
A nyolcadik tározóban található, valódi veszélyt hordozó állapotok ellen senkinek, semmilyen kifogása nincs. Pontosabban a győri zöldhatóság viaskodik velük, hogy az engedélyben foglalt 2015-ös határidőig rekultiválják a tározót.

A tatai vállalat módszere hulladékhasznosítással kapcsolja össze a tározók portalanítását. Engedélyeik birtokában pénzért veszélyes és nem veszélyes hulladékot vesznek át, ebből biodegradációval talajszerű, mesterséges fedőréteget állítanak elő. A Greenpeace és az államtitkár szerint csupán hígítják a veszélyes anyagot, ami ettől nem veszíti el káros tulajdonságait. A cég tehát veszélyes hulladékkal borítja a magában is veszélyes vörös iszapot, állítják a zöldek.

Farkas Béla, a társaság környezetvédelmi igazgatója a helyszínen mutatja meg a paraméterei alapján mezőgazdasági talajjavításra is alkalmas fedőréteg készítésének folyamatát. A telepre érkező hulladék főként kommunális szennyvíziszap, erőművi pernye, alacsony olajtartalmú anyag, például az autómosókban összegyűjtött folyadék, illetve élelmiszer-ipari melléktermék, mely a ketchup, a majonéz és a mustár készítése során keletkezik. Külön tárolják a szilárd és a folyékony anyagot. A szilárdot osztályozzák, válogatják, külön szedik belőle a köveket, a vasakat, a műanyagot. A folyékony hulladékot keverőmedencében egy-két napig tárolják, eközben a mikroorganizmusok megkezdik lebontani a nagyobb szénláncokat. A keletkező anyagból prizmákat építenek, ezekben nyáron 3–6, télen 6–12 hónap alatt megy végbe a bomlási folyamat. A száraz, földszerű anyag már egy új talajjavító termék, mely folyamatosan ellenőrzött paraméterei szerint egyáltalán nem veszélyes a környezetre. A folyamat végén a biológiai folyamaton átesett anyagot a vörös iszapra történő kihelyezéskor kivezetik a hulladékkörből is, vagyis hasznosultnak tekintik. Ezt terítik rá másfél méter vastagon vörös iszapra.Farkas Béla szükségesnek tartja megjegyezni: a vörös iszaphoz mi hozzá sem nyúlunk, csak lefedjük azt.

A környezetvédelmi igazgató nem titkolja, hogy a felszín alatti víz a környéken valóban szennyezett. – Ezt azonban örököltük, nem a mi tevékenységünk miatt és során alakult ki, a szennyezettségmértéke pedig folyamatosan csökken – mondja.

Szavait megerősíti Németh Zoltán, a győri környezetvédelmi felügyelőség igazgatója is. – Ilyen esetben lehetőségünk van egyedi határérték engedélyezésére –mutatja a jogszabályt. – Ha nem ezt tennénk, az értékek attól még nem csökkennének. Tehát az egyedi határértékkel a korábbi környezeti károkból eredő, javuló tendenciájú állapotot vesszük időlegesen tudomásul, mert nem tehetünk mást. Ez nem valamiféle engedmény a tatai cégnek.

A Greenpeace szakértői azt is kifogásolták, hogy a terület Duna felőli oldalán nincsenek ellenőrző kutak.

– Azért nincsenek – magyarázza Németh Zoltán –, mert a hidrogeológusok nem tartották indokoltnak a kialakításukat. A Duna vízminőségét természetesen folyamatosan vizsgálják a hatóságok, de a tározók soha nem okoztak semmiféle szennyeződést a folyóban. Ennek ellenére, éppen a zöldkedélyek megnyugtatására elrendeltük, hogy a folyó irányába is fúrjanak kutakat. Mit gondol, kik fellebbezték meg ezt a határozatunkat? Az egyik civil zöldszervezet. Halkan kérdezem: csak nem attól félnek, hogy ezek az eredmények sem őket igazolják?

Azt senki sem vitatja: a Duna közvetlen közelében felelőtlenség és ostobaság volt tározókat kialakítani. Ezt visszamenőleg korrigálni már nemigen lehet. Fölvetődött ugyan, hogy szállítsák elmáshová a vörös iszapot, de ez szinte kivitelezhetetlen és megfizethetetlenül drága.

Csak a hét tározóban 12 millió köbméter melléktermék pihen. Tatán kiszámították: ezt a mennyiséget 1 millió 200 ezer teherautóval lehetne elszállítani, a költség elérné az 500 milliárd forintot. Nem is beszélve arról, hogy vajon hol fogadnák be ezt a teljesen feleslegesen megbolygatott vörös iszapot.

Van még egy zöldfélelem, ezt az a tény táplálja, hogy a hetes tározó gátja bizonyos szakaszon a Duna árvízvédelmi töltése is. A vízügyi és környezetvédelmi szakemberek szerint azonban ez egy jól megépített, s a tervezett bős–nagymarosi vízlépcső miatt még külön is megerősített gát, mely nem szivárog, s nem rejt veszélyeket. A gátak ellenőrzése a bányakapitányság feladata is, az ő határozatuk ugyanezt erősíti meg.

Az almásfüzitői tározók rekultivációja miatti hisztéria már a határt is átlépte, legutóbb a Le Monde kongatta meg a vészharangot, ráadásul cikkéhez kolontári képeket mellékelt. – Azért is furcsa a franciák környezetvédelmi aggódása Magyarországon, mert ők jelenleg és 2015-ig mindenképpen egyszerűen beleengedik a tengerbe a náluk keletkező vörös iszapot – jegyzimeg a környezetvédelmi felügyelőség vezetője. Ugyanakkor a francia újságcikk azt is megjegyzi, hogy a tatai cég többször kerekedett piaci konkurensei fölé. Érdekes módon közli, hogy ezek az itthon tevékenykedő francia és osztrák tulajdonú hulladékkezelő cégek.

A harciasságáról ismert Illés Zoltán államtitkár is mondott néhány keresetlen mondatot a rádióban az almásfüzitői tározó veszélyeiről, ez pedig jó ürügyet kínált a szlovák nacionalista erőknek arra, hogy fölerősítsék a magyarellenes hangulatot a választások előtt álló Szlovákiában. Illés szavaira való hivatkozással Nagy József szlovák környezetvédelmi miniszter is kérte, hogy állítsák le az almásfüzitői technológiát. A szlovák szaktárca irányítója azért megnyugtatásul hozzátette a szlovák tévének adott nyilatkozatához: „pánikra nincs ok, csak óvatoságra.”

Almásfüzitő és Dunaalmás nemrég, egymástól függetlenül fellépve, önkormányzati testületi határozatban állt ki a hetedik tározó folyamatban lévő rekultivációja mellett. A lefedés folytatása a helyiek életminőségét javítja. Az ott élőknek kiemelten fontos a kiporzás okozta légszennyezés megakadályozása, hangsúlyozzák.

2011. október 4. Almásfüzitő timföldgyár, vörösiszap, ipari szennyezés, környezetszennyezés, hulladék. Fotó: Kurucz Árpád