A folyosóról is jól látni a kórteremben ágya mellett térdelő narancs pongyolás nőt. Azt mondja: nem bírja a fekvést. Így legalább mozog. CO-mérgezéssel hozta a mentő szenteste, bár végül a tűzoltók nem találtak szén-monoxidot a lakásban, mire ez kiderült, a gázművek már ki is kapcsolta az asszony lakásában a gázt. Karácsony van: legkorábban hétfőn lehet elintézni a visszakapcsolást. Addig maradhat, nem küldhetik haza a hideg lakásába. Szédül – panaszolja. A főorvos próbálja nyugtatni: igyon folyadékot, néhány perc múlva biztosan jobban lesz. Az állandó itatás, a folyadékpótlás ezen az osztályon nagyon is fontos eleme a közérzetjavításnak. A víz segít átmosni, megtisztítani a szervezetet a tudatmódosítóktól. Valaki minél többet iszik, annál gyorsabban nyerheti vissza régi méltóságát.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Míg régen a magányosokra jelentett veszélyt a karácsony, ma már inkább család-sújtotta páciensei vannak az ünnepi ügyeletnek a mérgezési osztályon. Amikor egy-két nap közös ünneplés után már összezördülnek a karácsonyi díszek is, némelyek némi vegyi segítséget keresnek a túléléshez, lehet az egy kis alkohol, kis gyorsító, mostanság pedig egyre inkább az ezeknél is olcsóbb biofű.
Vizit van. A főorvos a nővérekre bíz, míg ő megnézi az éjszaka és a délelőtt érkezett két tucat betegét. A helyiségben a két ápolónő, Matus Márta és Kutasi Tünde mellett egy sarokban fekete ruhás erős, tagbaszakadt fiatal férfi. Kényszerű karácsonyozója a toxikológiának, rabot kísért, és már jó régen várja, hogy „ügyfele” bambasága oldódjon. A karácsony ugyanis a börtönben is megrendítő: a fiatal elítélt biofüvezett. Aztán pörgött, agresszív lett, és ide kellett szállítani méregtelenítésre.
A biofű gyűjtőnév, és a most elérhető tudatmódosítók egyik legveszélyesebbike: sosem lehet tudni, valójában mit fogyasztott, aki élt vele. Van, amikor ez „csak” marihuánás cigaretta, van, amikor dohányra öntenek, csöpögtetnek még „valamit”. Az adalékként szóba jöhető tudatmódosítók számát 400 és 1000 közé teszik. – És van köztük olyan is, amelyet egyáltalán nem ismerünk – mondja a főorvos –, sőt, nyilván holnap már nem ezer, hanem ezerkettőszáz lesz... Soha nem tudni, mit dobnak piacra, ezért a terápia is gyakran csupán a vitális paraméterek (folyadékpótlás) biztosítása és a szigorú megfigyelés. Van olyan hét, amikor a biofüvesek mindegyike csak alszik. A másik héten meg tombolnak megállás nélkül, de van olyan keverék is, ami epilepsziás rohamokat vált ki. A mostaniak, akik benn vannak, főként hánynak, bambák, és zavartak.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Néha a klasszikus szerek is hoznak váratlan eredményt. Az egyik beteg két hete fekszik bent, gyakorlott gyorsító, az egyik pillanatról a másikra szorult vesedialízisre. A fiatalember Németországban dolgozik szakácsként, napi 16 óra munka, zsúfolt munkásszálláson alszik. Ahogy mondja, lazítani nincs lehetőség. Jól keres, így félévente hazajön, és akkor jön az „ereszd el a hajam”, néhány napig buli és minden, ami abba belefér. Így volt ez két hete is, csakhogy ezúttal öt napig sikerült speeddel pörgetnie magát. Mentőt még maga hívott, amikor, mint mondja, előbb csak bűzt érzett a szájában, majd úgy érezte, fokozatosan elveszti kapcsolatát a külvilággal. Halálfélelme volt. A mentőben már tombolt, az osztályon méregtelenítették is. Csakhogy az ötnapos speedes pörgés a fáradtságon, a kiszáradáson túl egyéb nyomot is hagyott, a veséje most alig működik. Dialízisre szorul. Orvosa még reménykedik, hogy átmeneti a zavar, és még regenerálódhat a veseműködése. Nem is tudni, mikor engedhetik el az osztályról. Egyelőre várnak.
Egy fiatal férfi már sokadszorra jelenik meg a nővérszoba ajtajában. A cipőjét és a telefonját kéri: azt mondja, már jól van. Hazamenne. Matus Márta belepillant a reggeli vizit orvosi bejegyzésébe. Csóválja a fejét, és azt javasolja neki, menjen, igyon egy kis folyadékot, szundítson rá egyet, és három óra múlva tárgyalják újra a kérését. A fiatalember elfogadni látszik az ajánlatot, de azért kisvártatva visszatér: a telefonját követeli. A nővér szerint ide már mobil nélkül érkezett, a papírokból úgy tűnik, a készüléket az élettársa elvitte magával. A férfi szerint a nő beszámíthatatlan, pszichiátrián is kezelték. Érthető – magyarázza a nővérnek –, hogy nem bízik benne. Kéri, hogy hívják a rendőrséget, feljelentést akar tenni. A nővér szerint ők nem hívhatják a rendőröket, a férfinak meg nincs mivel, tehát ismét az eredeti verziót ajánlaná, menjen vissza a szobába, húzza meg a teás kancsót, és szundikáljon még három órát. A férfi nem tágít. Ha a nővér nem hajlandó rendőrt hívni, akkor majd jön az RTL Klub, és akkor majd meglátják, mi lesz... A nővérek egy pillanatra mintha megsüketültek volna, a férfit szó nélkül ott hagyják a folyosón. Kicsit még téblábol, aztán jó nagyot húz a teás kancsóból. Ágya szélén még kicsit morgolódik, elnyomja az álom.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Nincs megállás. Még csak délelőtt fél tizenkettő, de Matus Márta már a 11. távozó beteg holmiját adja ki. A fiatal fiúnak minden ruhája egy szál atlétatrikó, egy gatya, meg egy pár divatos cipő. Utóbbi sajátos szaggal: az esti hányáskor némi váladék arra is került. A nővér megjegyzi, ezt a bűzt már otthon kell kimosnia. A fiú anyja, aki eddig az ajtó szegletében állva várakozott, erre odakiáltja fiának: Rúgd szét a fejét, mit osztja az észt! A kigyúrt fiú kicsit magyarázkodik, nincs gond, az anyja nem a nővérnek szánta, amit mondott... A nő azonban nem hagyja magát, és még egy-két erősebb megjegyzéssel nyomatékosítja korábbi javaslatát. Végül a józanodó és távozóban lévő gyereke próbálja tuszkolni a kijárat felé. Matus Márta szerint nem ritka az ilyen helyzet, biztonsági őr, aki a személyzetre vigyázna, nincs, magukra és arra számíthatnak, hogy eszükbe jut valami, ami végül oldja az agressziót. A kitisztult betegekkel nincs baj, a hozzátartozókkal olykor sok.
Nagyon ígéretes szakma a toxikológia, de csak nagyon kevesen maradnak meg az osztályon azok közül, akik idejönnek – mondja Kutasi Tünde, a másik ügyeletben lévő ápolónő, aki eddig adminisztrált, infúziót rakott össze, injekciót készített elő. Volt olyan kolléga, akit miután véglegesítettek, az első ebédosztásig bírta. Elvégezte a munkát, aztán szépen átsétált a szomszédos pszichiátriára, ott az orvosnak elmondta: ő rettentően feszült, frusztrált, és innen menni kell. S azzal a lendülettel hazasétált, soha többé nem láttuk. Itt hamar eldől, ki alkalmas a munkára és ki nem. Akik viszont maradnak, azok gyorsan egy hullámhosszra kerülnek. Nincs is idő tityegni-totyogni.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Bozzay Krisztina két évvel ezelőtti karácsonyi történetet mesél. Azt, amikor egy harminckét éves, terhes fiatalasszony szociális problémák miatt bevette nagymamája szívgyógyszereit, s sokáig nem is szólt senkinek, így mire a mentő ideért vele, jó adag föl is szívódott. Addigra már nem akart meghalni, volt egy másik pici gyerek is. A férj a folyóson zokogott. A nő láthatóan rossz állapotban, kaotikus szívritmussal a kezelőben. Megtaláltuk az ellenanyagot, amely megköthette a vérében a mérgező gyógyszert, csakhogy az osztályon nem volt elég. A teljes készletünket beadtuk, de látható javulást nem hozott. Körbetelefonáltuk az ország összes olyan helyét, ahol sejthettük, hogy lehet a készítményből. Miután egyetlen ampullája 60 ezer forint, csak kevés kórház tartja, miközben a kezdő adag ebből legalább hat ampulla. Végül Nyíregyházáról, Miskolcról és ki tudja még honnan összeszedtünk 24 ampullát. Senki nem kérdezte, hogyan fogjuk elszámolni, ki fizeti majd ki, szó nélkül hozták a mentők a gyógyszert, a kismama 3 nap múlva hazament. Aztán néhány hónap múlva elhozta az újszülöttet, megmutatta. Azt hiszem, ezekért a történetekért jó a karácsonyi ügyelet. Meg a toxikológia.
