Meghalt Biszku Béla. A pártállami diktatúra legfelső vezetői közül az utolsó távozott az élők sorából. Politikai utóélete a pártállam bukása után egyedülálló volt. Mindvégig kitartott a „proletárdiktatúrát" igazoló nézetei mellett, és ezeket a nyilvánosság előtt is képviselte. Többek között ezért állították bíróság elé és ítélték nem jogerősen kétévi felfüggesztett börtönbüntetésre halála előtt három hónappal.
Biszku Béla katolikus földműves családban született 1921-ben a beregi Márokban (ma Márokpapi). Családjával még gyerekként Budapestre költözött, lakatosinasnak állt, kamaszként csatlakozott az ifjúmunkás-mozgalomhoz, aztán a Vasas Szakszervezethez, majd 1944-ben az illegális kommunista párthoz. 1944-45-ben ő volt az angyalföldi fegyveres ellenállás egyik vezetője.
A háború után ő szervezte meg a kommunista pártot Angyalföldön. 1953-ig pártfunkcionáriusként dolgozott a Budapesti Pártbizottságon és Kőbányán. Nagy Imre első miniszterelnökségének idején a Politikai Főiskolán temetkezett bele a tanulmányaiba, Nagy Imre bukása után pedig a kerületi pártbizottság első titkáraként ő lett a főnök az elődje, Kádár János számára oly kedves és fontos Angyalföldön.
Kádárral ellentétben ő 1956-ban egy percig sem „ingadozott". Neki a Rákosi-féle terroruralommal az volt a legfőbb baja, hogy nem üldözte kellő erővel a rendszer „igazi" ellenségeit. Biszku a felkelés kitörése utáni napokban ismét fegyveres ellenállást szervezett Angyalföldön, de ezúttal nem nácik és nyilasok, hanem szabadságharcosok ellen. A forradalom fölszámolásának időszakában és azt követően ő lett Kádár egyik legfőbb bizalmasa. Több mint két évtizeden át a legszűkebb pártvezetés (a Politikai Bizottság) tagja volt. A forradalom utáni legsötétebb években ő volt a belügyminiszter, a megtorlások operatív irányítója.