|
1989 nyara, Romániából érkezett menekültek és magyar határőrök Penészlek térségében
Oláh Tibor / MTI |
A korabeli adatok szerint 1988 és 1990 között nagyjából 45-50 ezren jöttek onnan Magyarországra – zömében illegálisan. A helyzet megoldását ugyanakkor jelentősen megkönnyítette, hogy a menekülők többsége magyar ajkú volt, és közülük sokaknak az itteni ismerősök, rokonok biztosítottak elhelyezést, ám ennek ellenére is meg kellett nyitni szükségszállásokat.
Ceausescu végül 1989 decemberében – véres, legalább ezer halottat követelő tüntetéssorozat és összecsapások után – megbukott, s a diktátort, valamint a feleségét gyors bírósági tárgyalás után, az ítélet kihirdetését követően szinte azonnal kivégezték. Ezt követően a helyzet konszolidálódott, és 1991-től jóval kevesebb menekült érkezett Erdélyből, de évi néhány százas nagyságrendben még egészen 1998-ig jöttek.
Érdekes, hogy a kormányzat akkor is kijátszotta az idegengyűlölet kártyáját.
Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes – a hivatalos terminológia szerint a tartósan Magyarországon tartózkodó külföldiek ügyének rendezésére életre hívott tárcaközi bizottság vezetője – úgy fogalmazott, hogy a többség nem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert féltik az életszínvonalukat és a munkahelyüket.
A formálódó ellenzék viszont 1988 júniusában százezres tüntetést szervezett Budapesten a falurombolás ellen. Ugyanakkor sorozatosan támadták a kabinetet, mert nem tesz meg mindent a menekültek megsegítése érdekében. A kormány természetesen cáfolt, hangsúlyozva, hogy humánusan járnak el az 1989 januárjában már hivatalosan is menekülőnek minősített román állampolgárokkal szemben.
Az egész menekültügy szempontjából fontos áttörés is történt akkor: a szocialista államok közül Magyarország elsőként csatlakozott az ENSZ menekültügyi egyezményéhez 1989 márciusában. Addig csak nem egészen egy év telt el Ceausescu falurombolási programjának 1988. áprilisi meghirdetése óta – ami ténylegesen a magyar és más kisebbségek lakta települések számának radikális csökkentését célozta –, amellyel kapcsolatban a magyar fél diplomáciai csatornákon keresztül semmilyen engedményt nem tudott elérni.
Így özönlöttek a menekülők, és a kormánynak más nemzetközi fórumokhoz kellett fordulnia. Az MSZMP utolsó lehetőségként vette figyelembe, hogy fel kell venni a kapcsolatot az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával, és végül ez lett a megoldás: az erdélyi menekültek jogi státusát, miután elismertük, hogy hazájukban üldöztetésnek voltak kitéve, a konvenció alapján lehetett rendezni.
A délszláv válság volt a kialakulóban levő magyar menekültügyi rendszer második nagy erőpróbája. Jugoszlávia felbomlása 1991-ben már egyértelműnek látszott, miként az is, hogy a belső konfliktusok háborúval fenyegetnek. Ezért előbb a Szerbiában élő horvát és magyar, később a szerbek által megszállt területeken élő horvátországi magyar nemzetiségűek, majd a boszniai muzulmánok indultak el tömegesen Magyarország felé.
A háború első évében csaknem ötvenezren, 1992 és 1995 között pedig még majdnem harmincezren jöttek, mégsem akart kerítést építeni senki. Ők különben zömmel sajátos státust kaptak: menedékesként részesültek védelemben, mert nem kértek menedékjogot, hanem csak a háború idejére reméltek ideiglenes elhelyezést. Többségük ugyanis haza akart térni, sokan meg valamelyik nyugat-európai államba készültek.
