Bächer Iván: Eduardó
Vártuk az új lakókat, akik az alattunk lévő lakásba költöztek, és akikről már hallottuk, hogy a Pinochet-puccs nyomán menekültek, két velünk majdnem egykorú gyerekkel, azt is hallottuk, hogy az Eduardó nevezetű tizennégy éves fiúnak több osztálytársát megölték.
Még aznap lementünk hozzájuk, és aztán szinte testvérként éltünk hosszú éveken át. Eduardó szobája az enyém alatt volt, valamiféle kötél-lift is volt az ablakban közöttünk, én neki adtam át megőrzésre titokban írt verseimet, mikor bevonultam. Kaptak tőlünk segélyt, bútorokat, tán ruhát is, én Euardónak adtam bélyeggyűjteményemet, hisz semmijük se volt, mikor megjöttek.
Különleges, egzotikus és tehetséges család volt az övék, teli vibrálással és titokkal, mindenki festett, rajzolt, táncolt és zenélt, behömpölygött életünkbe a latin kultúra, óriás összejövések este náluk, zenével, tánccal és nem utolsó sorban csudás kosztokkal. Az "öreg" és asszonya, Nelly is nagyszerűen főzött, sütött, óriási pizzákat csináltak, náluk ettem először galambot, csigát vagy hagymás malacköröm salátát.
Eduardó húga aranyos, apró, ördögelevenségű indiánlány volt, mindenki szerette.
Eduardó kimagasló tehetségnek tűnt, mindenekelőtt rajzai, grafikái voltak fantasztikusak, de - most már tudható - haláláig írt, prózát és verseket, zenélt, dobolt, énekelt, táncolt, mellesleg bármily nyelven hetek alatt megtanult. Ő is nagyszerűen főzött. Mindig rengeteg ember vette körül, szép lányok, nem utolsó sorban.
De már a gimnázium alatt furcsa dolgok estek meg vele, ifjú gárdista volt, légfegyvere lett. Egyszer kimutatott az ablakon, és mondta, hogy ott áll az a fekete autó, és arra vár, hogy ő beszálljon és akkor ő azzal kidisszidál Albániába. Mondtam, ne menjen, és akkor még nem ment. Később ment, rögtön talált is az albán hegyekben három szefárd zsidó falut, ahol ő remekül eldiskurált spanyolul.
Aztán érettségi után valahogy katona lett, majd katonai főiskolás, és kezdtek sorjázni a hajmeresztő történetek, amelyekről sose tudta az ember, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak az ő burjánzó fantáziájának szüleményei. Ami biztos, hogy egyre több mindenféle fegyver tűnt fel szobájában, légpisztolyok, puskák, de emlékszem egy gyönyörű muzeális, kétkerekű Maxim géppuskára is; semmiről nem lehetett tudni, honnan, hogyan szerezte.
Aztán elköltöztünk, ritkásan találkoztunk, egyik alkalommal zsidó volt éppen, másik alkalommal protestáns, hallom iszlámként fejezte be, és harcos fasisztaként. Egyik se volt, tudom, harcolni akart minden áron, valami jó ügyért, de ha az nem akad, hát akkor rosszért.
Kolléga lett újságíró, jobboldali spanyol lapnak tudósított a délszláv háborúban, ami megtetszett neki, úgyhogy beállt horvát harcosnak. Ha szerbek lettek volna ott, akkor szerb hős lett volna belőle, mindegy, ő hős akart lenni.
Visszajött, nagy sebbel a fején. Onnantól megszakadt közöttünk valami, engem feszélyez, ha valakiről vélelmezhető, hogy embert ölt, az az álláspontom, hogy ember embert nem öl, ha nem muszáj, és neki nem volt muszáj.
Jártam nála egyszer, mutatta a bosnyák tömegsírokról készült képeket, miközben én szórakozottan szétszedtem és összeraktam Kalasnyikovját.
Utoljára akkor hívott föl, amikor a róla készült film elnyerte a Filmszemle díjat.
Soha nem fogjuk megtudni, hogy szülőhazájában, Bolíviában mi is történt a múlt héten pontosan. Nem is fontos. Ha volt még egy utolsó gondolatvillanása, biztos azt gondolta: hősi halált hal. Erre vágyott mindig, hát meglett neki, nyugodjon most már békében.
Örülök, hogy szülei nem érték meg halálát, sajnálom húgát, és bennem már csak úgy él, amint a hatalmas buli forgatagában harsányan danolva vezeti a körtáncot a zengő zongora körül.
