A napi híreket követve örömmel értesültünk, hogy a doktori képzésre járó hallgatók ösztöndíja az első két évben havonta 140.000 forintra, a második két évben havonta 180.000 forintra emelkedne. Támogatjuk a javaslatot. Ugyanakkor végtelenül méltánytalannak tartjuk, hogy a hallgatói ösztöndíjak és az oktatói bérek között így kiáltó aránytalanság jön létre. Az egyetemen oktató tanársegédek és adjunktusok 10 éve várnak a béremelésre. Számunkra teljességgel elfogadhatatlan, hogy mindössze 30-40.000 forintos béremelést ígérnek, azt is három éven át elnyújtott emeléssel megoldva: az adjunktusok nettó 147.000 forintjához, a tanársegédek nettó 122.000-es fizetéséhez.
Így az a megalázó helyzet jönne létre, hogy a doktorandusz és számos oktatója bére 2018-ban körülbelül azonos lenne, pedig egy adjunktus akár már 20 éve oktat az egyetemen, és már 10 éve megszerezte a PhD-fokozatot. A tanársegédeknek 30.000 Ft-tal lenne kevesebb a bérük, mint a hallgatók ösztöndíja, úgy, hogy karunkon a tanársegédeknek is doktori fokozatuk van.
A doktori hallgatók további kedvezményekkel rendelkeznek, míg az oktatók nem. (Hosszú éveken át nem részesültünk cafeteriában, most havi 6.000 Ft-os étkezési jegyet kapunk.) Így a hallgatók juttatása a kedvezményeikkel nemcsak a tanársegédek fizetésénél lesz több, de a sok éve oktató, sok éve fokozatot szerzett tanáraik bérénél is. E helyzet következtében az oktató és a tudós tekintélye is sérül. Ez a helyzet megalázza az oktatókat, ezáltal magát a Kart is.
A hírek szerint a doktorjelöltek a fokozatszerzéskor egyszeri, 400.000 forintos támogatásban részesülnének, pedig az ösztöndíjasok számára ingyenes a védés. Ugyanakkor az oktatók számára a habilitációra jelentkezés 150.000 Ft, és mi semmilyen esetben nem kapunk 400.000 Ft-os támogatást.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán egy adjunktus jelenleg nettó 125.000 Ft-tal, egy tanársegéd pedig nettó 150.000 Ft-tal keres kevesebbet, mint a közoktatásban dolgozó, doktori fokozattal rendelkező pedagógusok. Egy pályakezdő bölcsész is több bért kap, mint mi, akik oktattuk őket. Ugyanez a tarthatatlan bérhelyzet jellemzi karunkon a nem oktató beosztású tanárokat: a lektorokat és a nyelvtanárokat is.
A munkaszerződésünk irreális követelményeket tartalmaz, heti 40 órában lehetetlenség minőségi munkát végezni az összes területen, amely szerepel a szerződésben. A mi feladatainknak csak felét teszik ki az óratartások és a kurzusainkkal kapcsolatos teendők: beadandók javítása, vizsgáztatás, tananyagfejlesztés stb. Ezek felett az alábbiak is feladataink részét képezik: hallgatók vezetése, konzultációk (tdk, szakdolgozat, disszertáció); felkészülés új ismeretekből; az új lehetőségek alkalmazása szemináriumon, kielégítve a folyton változó hallgatói igényeket az új típusú, kevésbé tudományos tematikájú, gyakorlati órákon; kutatás; publikálás; konferenciák szervezése és előadóként való részvétel; új tárgyak kidolgozása; szerkesztés, lektorálás, fordítás; rengeteg adminisztráció és sok egyéb. Kutatásra csak a heti 40 órás munkahetünkön túl jut idő. (A tanársegédek és az adjunktusok nem vehetnek ki alkotói szabadságot.) Többségünknek hosszú évek óta a kötelezőnél jóval több az óraterhelésünk. Képtelenség a számunkra kiosztott egyre több feladatot elvégezni heti 40 óra alatt. Mindezt alig több mint 100.000 Ft-os bérért.
Megjelent tanulmányainkért nemhogy nem kapunk tiszteletdíjat, gyakran még mi fizetünk a megjelenésükért. Szakdolgozat-vezetésért, -bírálatokért, doktorandusz témavezetőjeként sem, valamint semmi másért sem kapunk külön illetményt. Azért is saját zsebből fizetünk, hogy taníthassunk (saját gép, saját nyomtató, könyvbeszerzések stb.), legtöbbször a hallgatóink számára az óráinkra saját költségünkön kell fénymásolnunk. Azért is mi fizetünk, hogy konferencián vehessünk részt, hogy konferenciát tarthassunk, és általában minden tudományos mellékmunkát (szerkesztés, fordítás, lektorálás stb.) ingyen, szakmai elkötelezettségből végzünk. Az oktatási kormányzat és az egyetem az általuk anyagilag nem támogatott és anyagilag el nem ismert, elsősorban nemzetközi tudományos tevékenységet kéri számon tőlünk saját előmenetelünkhöz és az egyetem akkreditációjához is. A belföldi és külföldi konferenciák részvételi díjait és egyéb költségeit saját magunknak kell állnunk. Az egyetemen kívüli pályázatok csak egy szűk oktatói rétegnek jelentenek pénzforrást, a megpályázható pénzek nem elegendőek minden oktató számára, valamint sok oktatónak nem marad ereje a bürokratikus papírmunkára, amit egy pályázás jelent.
Mindezek alapján nyomatékosan kérjük, hogy 2016 januárjától kapjuk meg minimum azt a bért mi is, ami a bértábla szerint jár a doktori fokozattal rendelkező pedagógus kollégáinknak a közoktatásban (kutatótanári bér). Ez a tanársegédek és az adjunktusok esetében 85%-os emelést jelent. Csak azt kérjük, amit kollégáink megkapnak a közoktatásban. Nem tudjuk elfogadni, hogy mi ne kapjuk meg az emelést. Nem tudjuk elfogadni, hogy további éveket várjunk arra, amit pedagógus kollégáink már megkapnak. Álláspontunk érvényre juttatásához minden fórumot és minden törvényes eszközt igénybe fogunk venni.
Mivel munkaköri elvárás a konferencia-részvétel és a publikálás, nyomatékosan kérjük, hogy minden oktatónak legyen éves kerete, amely biztosítja az ezekhez szükséges anyagi fedezetet. Követelésünk nemcsak az oktatók bérére vonatkozik, hanem a lektorok és a nyelvtanárok jövedelmére is: kapják meg kollégáink is minimum azt a bért, ami végzettségüknek, fokozatuknak megfelel a pedagógus-bértáblában.
Az állam által garantált minimális bér összege nincs arányban a doktoranduszi állami ösztöndíj tervezett összegével és a közoktatásban dolgozó kutatótanárok államilag garantált minimális bérével. Nyomatékosan kérjük, hogy a béremelés fedezetét a költségvetés biztosítsa, és ne az intézményeknek kelljen kigazdálkodniuk, hiszen az csak elbocsátások árán, oktatási és kutatási színvonalesés árán lehetséges. Legyen annyi kollégánk, hogy ne kelljen több órát tartanunk, mint amennyit a felsőoktatási törvény az egyes beosztásokban előír, illetve a kötelező óraszámunk feletti kurzusokért járjon pótlék.
Hogy az oktatói bérek ügye rendeződjön, nem csupán egy néhány ezer fős oktatói gárda érdeke, hanem az egész felsőoktatás nívóját ‒ és azon keresztül Magyarország versenyképességét ‒ meghatározó kérdés. Ha nem történik változás, az az oktatók pályaelhagyásához, vagy minden egyéni erőfeszítés ellenére munkájuk színvonalának csökkenéséhez vezet.
Budapest, 2015. november 18.
Bízva az egyenlő elbánásban,
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatói
(Eddig 274 oktató írta alá a Karról, folyamatos a csatlakozás.)
***
A levélhez néhány csatlakozó oktató véleményét is megkaptuk.
„Az egyetemi oktatókkal szembeni elvárások nemzetközivé váltak, a munkakörülmények és juttatások viszont még a magyar átlag szintjét sem érik el. Nemzetközi követelményeknek kell megfelelnünk, idegen nyelvű publikációt, konferencia-előadást és hivatkozottságot kérnek rajtunk számon, mikor nyugati kollégáinkhoz képest ötödannyi, kelet-európai kollégáinkhoz képest pedig feleannyi a fizetésünk. A munkakörülmények minősíthetetlenek: nincs szakkönyv, nincs papír, nyomtató, nincs okostábla, nincs függöny az ablakon. A saját laptopunkkal tanítunk a 70-es évek elkoszlott irodabútorai között. Ez így nem mehet tovább!”
„Valóban méltánytalan, hogy a felsőoktatásban dolgozók rendre kimaradtak a fizetésrendezésből. Hovatovább elértük, hogy pályakezdő általános iskolai nyelvtanár lányom bruttó fizetése 50.000 Ft-tal haladja meg az enyémet, aki 4 évvel állok a nyugdíj előtt.”
„A közoktatásban használt interaktív táblák fehér hollónak számítanak még a tanárképzésben is, miközben nekünk kellene modellálni szakszerű használatukat.”
„A tanszékünkön két oktatóra jut egy (tízéves) számítógép.”
„Több kollégámnál bekövetkezett a dilemma: vagy számlát fizet, vagy eszik. Nincs tovább.”
„Amikor bekapcsolódtam az oktatásba (még az ötéves, osztatlan időkben), a fő tevékenységünk az oktatás volt, tudtunk rendesen készülni az órákra, figyelemmel kísérni az újabb kutatásokat stb., foglalkozni a hallgatókkal. Időközben nagyon eltorzultak az arányok, a teendőink négy nagy csoportba rendezhetők: oktatás, kutatás, szervezés, adminisztráció. Első helyre az adminisztráció ugrott, az oktatás és a hallgatókkal való foglalkozás pedig mintha csak mellékes tevékenység lenne. Kutatásra szinte semmi idő nem jut. Rendkívül nagy a túlterheltség éppen az adminisztráció és a szervezés megnövekedett terhei miatt. A szakmai, tudományos munkára sokkal kevesebb idő és energia jut, még akkor is, ha este-éjjel-hétvégén is foglalkozunk a munkánkkal/hivatásunkkal. Az egyetem »kutató egyetem« besorolása csak a kötelezettségeket szaporította, az egyetem nem járul hozzá semmi plusszal, hogy eredményesebben tudjunk kutató munkát végezni. Azt tapasztaljuk, hogy csak a követelmények nőttek.”
