Ezt a klipszet kellene megjavítani – mondja a vevő, s a dobozkából az üveglapra teszi az ezüst fülbevalót. Az ötvös – parányi, negyven körüli nő – megvizsgálja: elhajlott a patent, forrasztani kell. Kitölti az átvételi elismervényt, és mondja, másnap délben lehet érte jönni.
Búcsúzna, de a vevő – köpcös, kacsajárású negyvenes férfi – megérinti a vállát, s közelebb hajol. Nem zavarja, hogy mögötte állok, csak a rend kedvéért csinál úgy, hogy ne halljak meg mindent.
– Aranyra volna szükségem – mondja jelentőségteljesen.
– Nyakláncra? Fülbevalóra? – néz rá az ötvös, s nyúl a katalógusért. – Esküvőre? Más alkalomra?
A férfi az üveglap fölött mutatja, hogy pontosan mire gondol. Két kezével tégla alakot formáz.
– Tömb kellene.
– Tömb? – kérdez vissza az ötvös, s a férfi válla fölött összeakad a tekintetünk. – Ötvös vagyok, kérem. Javítok, forrasztok, régi gyűrűket alakítok át.
– De csak van itt magánál arany, nem?
– Amennyi kell. Tömböt pedig még életemben nem láttam.
– Most nem tud, vagy nem akar segíteni? – kérdi a köpcös férfi, majd a választ meg sem várva rávágja az ajtót az ötvösre.
– Mit parancsol az úr? – fordul hozzám az ötvös. – Előre szólok, hogy kilós gyémántot nem árulok.