– Mi nem cigányok vagyunk, csak nagyon szegények – mondja. – Ez azért baj, mert a cigányok könnyebben kapnak segélyt. Kétszer 50 ezer forintból, meg a családi pótlékból mire futja négyünknek? Az a szerencse, hogy van hitelem a boltban. Sokadikán már nem tudunk fizetni, de kapunk, ami kell, hitelbe. Amikor pénzhez jutunk, visszafizetjük. Aztán újra nem marad több egész hónapra 15-20 ezer forintnál. – Uzsora nincs? – Nincs. Nagyon rendes a boltos. – Mi van, ha megbetegszik valaki?
– Nem szabad megbetegedni. Nem szabad tartozni.
Hallottam, hogy lehet kapni szociális szenet, de csak annak, akinek nincs rezsitartozása. De aki a rezsit ki bírja fizetni, annak minek a szociális szén? Hiszen az már nem annyira rászoruló, mint akinél kikötötték a gázt és az áramot.
Megjegyzem, hogy sokféle módja van a segélynek. A férfi szerint a karácsony környékén osztogatott tartós élelmiszercsomagokban túl sok a tészta meg a liszt. Sokan szétdobálják, mert nem tudnak már főzni, vagy utálják a snack tészta ízét.
Megyünk tovább. Kisfiút látunk az egyik udvaron, próba szerencse, betérünk. – Hány gyermekük van? – kérdem egy testes roma férfitől. – Most jön az ötödik. – Önnek van munkája? – Most Csongrádon a Mars Állateledelgyárban dolgozom. A feleségem is dolgozik, közmunkás az önkormányzatnál. Veszélyeztetett terhes, odavan vizsgálaton Orosházán. – Mennyi a jövedelmük egy hónapban? – Változó. Eleinte ketten kaptunk 156 ezret a feleségemmel, meg a családi pótlékot. Villanyt fizetünk. Havi tízezer forintot szoktunk tenni a kártyára, abból 2500-at ad az önkormányzat. Gáz nincs házban. A vizet leszűkítették, mert amíg nem voltam itthon, elfolyt 500 köbméter. A feleségem nem nézte az aknát.
Most 33 százalékot vonnak a fizetésemből, ha letelik, leveszik a szűkítőt.
– Mekkorák a gyerekek? Két óvodás, két iskolás. Ők ingyen kapnak enni. Normális kaját kapnak, szeretik. Ha nem ingyen volna, legalább havi 10 ezret kellene fizetni azért is. – És itthon? Hétvégén? Szünidőben? – Nincs étkezési probléma. Ha véletlenül nincs pénzem, kimegyek egy illetőhöz, tőle kapok pénzt, és a boltban is kapok hitelt. Hús is van hétvégén. Szoktunk főzni.
Van, aki nálunk rosszabbul él itt Földváron. Ismerek olyan embert, aki havonta egyszer-kétszer eljön, hogy legalább kenyeret adjak neki. Tudja, hogy nekem van hitelem a boltban. Olyankor veszek nekik is egy kenyeret, hadd egyenek.
Van, hogy pénzt adok kölcsön neki, nem kamatra, hanem mert jó barátom. Vagy adok a hűtőből húst. Van náluk is 3-4 gyerek, megéheznek azok is. Kiskoromban én is sokat éheztem, vigyázok arra, hogy a gyerekeim ne éhezzenek. – Ismer olyat, ahol nincs mit enni hétvégén? – Biztos van olyan. Elisszák a pénzt, ennivalóra nem marad. Nekem muszáj dolgozni, nemrég szabadultam, nem akarok újra börtönbe menni.
– Megkérdezhetem, miért volt ott? – Megmondom magának őszintén, első fokon 4 év 6 hónapot kaptam uzsora-bűncselekményért és zsarolásért. Harmincegy hónapot töltöttem előzetesben. Az uzsorát elkövettem, abban hibás voltam, elismertem, kész. A zsarolást meg a kényszerítést nem, mert az nem volt igaz. Az anyósommal volt veszekedés, el akarták vinni a gyerekeit a gyámügyesek. A gyerekek nem jártak iskolába, éhesek voltak, tetvesek voltak, mert az anyjuk, mikor megkapta a pénzt, elitta. Akkor az én feleségemmel úgy döntöttünk, hozzák a gyerekeket, a testvéreit hozzánk, mi majd felügyelünk rájuk, hogy ne vigyék őket intézetbe.
– Itt laktak maguknál? – Nem laktak itt. Néha itt aludtak, néha ott aludtak. – Vagyis valójában csak papíron voltak önök a gyámok? – Igen, de volt próbaidő is. Aztán az anyósom elment a rendőrségre, hogy ütöm-verem őt, elszedem tőle a pénzt.
A 11 éves kislány együtt élt egy 40 éves férfival, akit én tényleg megfenyegettem, hogy feljelentem pedofíliáért. De az nem volt igaz, hogy az iskolába elé mentem a kislánynak, meg több millió forintért férjhez akartam adni. A lány terhes lett, 12 vagy 13 évesen megszült, a vizsgálat igazolta, hogy az a férfi a gyerek apja, akivel együtt élt.
Nagyon remélem, hogy másodfokon nem kapok többet, mint amennyit előzetesben voltam. – A felesége testvére az a kislány? – Az édestestvére. Nem jött volna hozzám feleségül, és nem szül nekem öt gyereket, ha tényleg azt látja, amivel vádoltak, hogy verem az anyját, és elveszem a pénzét.
– A saját gyerekei nem éheztek, amíg ön előzetesben volt? – Amíg bent voltam a börtönben, ők is meg voltak szorulva.
Farkas Anita és a férje, Sajtos Gyula készségesen beszélget velünk, miután Zalai Antalra hivatkoztunk.
– Nagyon szeretjük az öreget, le a kalappal – mondja az asszony. – Sokat segített a szegényeknek, amikor alpolgármester volt. Nem is úgy viselkedik, mint egy hivatalnok. Szóltak neki a közmunkások: Tóni bácsi, jön a szalmázás, el akarok menni maszekolni. Jól van, gyerek, majd lecsúsztatod, menjél! Mondtuk neki: Tóni bácsi, beteg a gyerek, nincs fánk. Azt mondta, jó, a gallyakat elviheted, a tönköt is, ha kiásod. Rendszeresen bejön mihozzánk, a szegénységbe. Mindig van egy alma vagy egy csoki a zsebében. Tanítja a gyerekeket focizni, úgy köszönnek neki: Hajrá Fradi!
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Farkas Anita is a csongrád-bokrosi állateledelgyárban dolgozik. Hetvenöt kilométert utazik naponta, hogy valamivel többet keressen, mint a közmunka. A férje kőműves – de közmunkásként dolgozik az önkormányzatnál. – A közmunkások jó részének szakmája van, mégsem mennek vele semmire – mondja Farkas Anita. – Hiába tanultak, nincs a képzettségükre szükség.
Ő is elvégezte a mezőgazdasági technikumot. Megmutatja az érettségijét, a technikusi bizonyítványát, meg még néhány OKJ-s képzést igazoló iratot. A legutóbbit idén márciusban szerezte, tejfeldolgozó mester, tíz hónapot járt iskolába érte.
– Azért porosak, mert ritkán kell elővenni őket – mondja Farkas Anita.
– Magyarországon az is baj, ha analfabéta a cigány, meg az is, ha tanult. Én nem szeretem azt a szót, hogy roma, teljesen mindegy, hogy cigányul mondják nekem, hogy cigány vagyok, vagy magyarul. Az a legnagyobb baj, hogy szegények vagyunk – cigányok is, magyarok is.
Mivel nekem az átlagnál több a képzettségem, nem minősülnek a gyerekeim integráltnak, ezért többféle támogatástól elesünk. Nem kapunk a beiskolázásra, beóvodázásra, egyedül gyermekvédelmi támogatásban részesülök. Az iskolai, óvodai étkezés ingyenes, de az már régóta, mivel a faluközösség önfenntartóvá tette a közétkeztetést.
Három kisfiuk van. Farkas Anita nem szeretné, ha több gyerekük lenne, mert akkor még ennyi lehetőséget sem tudna nyújtani nekik. – A középső kisfiú négyéves kora óta sakkozik. A tanára szerint nagyon jó képességű gyerek, de ahhoz, hogy vigye valamire, sakkórákra kellene járnia – arra azonban nekünk nincs pénzünk.
Hiába van egy szegénységbe született gyereknek jó nyelvérzéke is, ha nem bírják a szülei taníttatni. Szakmunkás persze lehet
– de hát a közmunkások között is sok a szakképzett, és mire mennek vele? Az egyetem, főiskola viszont nem megy, mert ahhoz sok pénz kellene.
A napi megélhetés is küzdelmes. – Három éve lakunk itt. A víz nincs bevezetve, az utcáról hordjuk. Most cserélünk ablakot, arra összespóroltuk a pénzt. A villanyt én vezettettem be – 140 ezer forintba került, de van. Bent van a gáz is, de kikötötték, amikor az előző tulajdonos meghalt. Nincs rajta tartozás – de így is 40 ezer forintért kötnék vissza. Nincs most rá 40 ezer forintunk. Nem iszunk, nem dohányzom. Van néhány háztáji állatunk. A gyerekek nem éheznek. Jut nekik krumpli, hús, a sarokról hozom a vizet, de tisztán járatom őket.
Amíg egyedül vagyok, ruhagyári hulladékkal fűtök. Tudom, nem szabadna, de más is ezt csinálja.
Amikor hazaérnek a fiúk, akkor vett fával fűtünk. Mindig van félretéve pénzünk, mert ha jön egy betegség, és végigmegy a három kisgyereken, 15-20 ezer forintba kerül a gyógyszer. Ennél jobban spórolni nem tudok.
Farkas Anita és Sajtos Gyula tudja, hogy sokan sokkal rosszabbul élnek náluk. Van, ahonnét már biztosan nem lehet kiemelkedni – ahol húszan laknak egy szobában, ahol a 13 éves gyerekek kimaradnak az iskolából, és rezet lopni járnak. Analfabéták, de a fémkereskedők árjegyzékét jól ismerik. Az a környezet biztosan lehúz. No, de minden hősies erőfeszítésük ellenére nem ugyanoda jutnak-e az ő gyerekeik is, akik okosak, jó tanulók, akik tízezer forintért használt számítógépet kaptak tavaly karácsonyra?
– A legaggasztóbb, ha a távlatokra gondolok – mondja Farkas Anita. – Kiváltottuk nekik a babakötvényt, a születésük óta mindegyiknek beteszünk rá havi háromezer forintot. Az én előttem lévő generáció még tudott valamilyen kis földet, házikót hagyni a gyerekeire.
De én mit tudok hagyni rájuk? Hiszen taníttatni sem biztos, hogy képesek leszünk őket. A személyiségemet szeretném rájuk hagyni,
hogy hét gyerekből én voltam az utolsó előtti, és úgy érettségiztem le, hogy a szüleimmel minden nyáron eljártam napszámba. A példamutatást: apa-anya azért dolgozik, hogy nektek könnyebb legyen. Egyáltalán nem könnyű ám azt mondani, hogy tanuljál, mert érdemes, amikor itt vagyok előttük élő példának én magam. Mire jutottam vele?
