galéria megtekintése

Az is baj, ha analfabéta a cigány, meg az is, ha tanult

7 komment


Tanács István

A valóságot csak véletlenül lehet megismerni. Véletlenül is csak egy részét. Az emberek védik a magánszférájukat. Ahhoz tartozik a válasz arra a kérdésre is, hogy éheznek-e ők maguk, éheznek-e a gyermekeik – és hogy pontosan mit értenek ez alatt.

Megyünk Pusztaföldvár külső, földes utcáin,­ nagyon szegényes házak között. Javasolt néhány nevet Zalai Antal korábbi alpolgármester, aki minden szegény embert ismer a faluban. Sokáig­ nem találunk senkit. Egyes házakhoz többször visszatérünk. Azt hallottuk, legalább az asszony mindig otthon van – de csak a kutya acsarog a kapu lécei közül. Jó helyen járunk pedig, apró bicikli hányódik az udvaron, gyerekholmi szárad a kötélen.

Egy másik családhoz mozgássérült fiatalember igazít útba. Panaszkodik, hogy rossz az út, alig küszködik rajta a láncos kerekes székkel, amelyet kézzel hajt. Félmillióba kerülne egy akkumulátoros készülék.

Kijön egy férfi, de nem akar beszélni. Közmunkások az élettársával, külön címre vannak bejelentve, mert egy háztartásból ketten nem kaphatnának egyszerre közmunkát. Félnek. – Nem írom meg a nevüket. – Ha a „béna" vezette ide magukat, akkor holnap úgyis mindenki megtudja – feleli. Nem is hív be, de kibök azért ezt-azt.

 

–  Mi nem cigányok vagyunk, csak nagyon szegények – mondja. – Ez azért baj, mert a cigányok könnyebben kapnak segélyt. Kétszer 50 ezer forintból, meg a családi pótlékból mire futja négyünknek? Az a szerencse, hogy van hitelem a boltban. Sokadikán már nem tudunk fizetni, de kapunk, ami kell, hitelbe. Amikor pénzhez jutunk, visszafizetjük. Aztán újra nem marad több egész hónapra 15-20 ezer forintnál. – Uzsora nincs? – Nincs. Nagyon rendes a boltos. – Mi van, ha megbetegszik valaki?

– Nem szabad megbetegedni. Nem szabad tartozni.

Hallottam, hogy lehet kapni szociális szenet, de csak annak, akinek nincs rezsitartozása. De aki a rezsit ki bírja fizetni, annak minek a szociális szén? Hiszen az már nem annyira rászoruló, mint akinél kikötötték a gázt és az áramot.

Megjegyzem, hogy sokféle módja van a segélynek. A férfi szerint a karácsony környékén osztogatott tartós élelmiszercsomagokban túl sok a tészta meg a liszt. Sokan szétdobálják, mert nem tudnak már főzni, vagy utálják a snack tészta ízét.

Megyünk tovább. Kisfiút látunk az egyik udvaron, próba szerencse, betérünk. – Hány gyermekük van? – kérdem egy testes roma férfitől. – Most jön az ötödik. – Önnek van munkája? – Most Csongrádon a Mars Állateledelgyárban dolgozom. A feleségem is dolgozik, közmunkás az önkormányzatnál. Veszélyeztetett terhes, odavan vizsgálaton Orosházán. – Mennyi a jövedelmük egy hónapban? – Változó. Eleinte ketten kaptunk 156 ezret a feleségemmel, meg a családi pótlékot. Villanyt fizetünk. Havi tízezer forintot szoktunk tenni a kártyára, abból 2500-at ad az önkormányzat. Gáz nincs házban. A vizet leszűkítették, mert amíg nem voltam itthon, elfolyt 500 köbméter. A feleségem nem nézte az aknát.

Most 33 százalékot vonnak a fizetésemből, ha letelik, leveszik a szűkítőt.

– Mekkorák a gyerekek?  Két óvodás, két iskolás. Ők ingyen kapnak enni. Normális kaját kapnak, szeretik. Ha nem ingyen volna, legalább havi 10 ezret kellene fizetni azért is. – És itthon? Hétvégén? Szünidőben? – Nincs étkezési probléma. Ha véletlenül nincs pénzem, kimegyek egy illetőhöz, tőle kapok pénzt, és a boltban is kapok hitelt. Hús is van hétvégén. Szoktunk főzni.

Van, aki nálunk rosszabbul él itt Földváron. Ismerek olyan embert, aki havonta egyszer-kétszer eljön, hogy legalább kenyeret adjak neki. Tudja, hogy nekem van hitelem a boltban. Olyankor veszek nekik is egy kenyeret, hadd egyenek.

Van, hogy pénzt adok kölcsön neki, nem kamatra, hanem mert jó barátom. Vagy adok a hűtőből húst. Van náluk is 3-4 gyerek, megéheznek azok is. Kiskoromban én is sokat éheztem, vigyázok arra, hogy a gyerekeim ne éhezzenek. – Ismer olyat, ahol nincs mit enni hétvégén? – Biztos van olyan. Elisszák a pénzt, ennivalóra nem marad. Nekem muszáj dolgozni, nemrég szabadultam, nem akarok újra börtönbe menni.

– Megkérdezhetem, miért volt ott? –  Megmondom magának őszintén, első fokon 4 év 6 hónapot kaptam uzsora-bűncselekményért és zsarolásért. Harmincegy hónapot töltöttem előzetesben. Az uzsorát elkövettem, abban hibás voltam, elismertem, kész. A zsarolást meg a kényszerítést nem, mert az nem volt igaz. Az anyósommal volt veszekedés, el akarták vinni a gyerekeit­ a gyámügyesek. A gyerekek nem jártak iskolába, éhesek voltak, tetvesek voltak, mert az anyjuk, mikor megkapta a pénzt, elitta. Akkor az én feleségemmel úgy döntöttünk, hozzák a gyerekeket, a testvéreit hozzánk, mi majd felügyelünk rájuk, hogy ne vigyék őket intézetbe.

– Itt laktak maguknál? – Nem laktak itt. Néha itt aludtak, néha ott aludtak. – Vagyis valójában csak papíron voltak önök a gyámok? – Igen, de volt próbaidő is. Aztán az anyósom elment a rendőrségre, hogy ütöm-verem őt, elszedem tőle a pénzt.

A 11 éves kislány együtt élt egy 40 éves férfival, akit én tényleg megfenyegettem, hogy feljelentem pedofíliáért. De az nem volt igaz, hogy az iskolába elé mentem a kislánynak, meg több millió forintért férjhez akartam adni. A lány terhes lett, 12 vagy 13 évesen megszült, a vizsgálat igazolta, hogy az a férfi a gyerek apja, akivel együtt élt.

Nagyon remélem, hogy másodfokon nem kapok többet, mint amennyit előzetesben voltam. – A felesége testvére az a kislány? – Az édestestvére. Nem jött volna hozzám feleségül, és nem szül nekem öt gyereket, ha tényleg azt látja, amivel vádoltak, hogy verem az anyját, és elveszem a pénzét.

– A saját gyerekei nem éheztek, amíg ön előzetesben volt? – Amíg bent voltam a börtönben, ők is meg voltak szorulva.

Farkas Anita és a férje, Sajtos Gyula készségesen beszélget velünk, miután Zalai Antalra hivatkoztunk.
– Nagyon szeretjük az öreget, le a kalappal – mondja az asszony. – Sokat segített a szegényeknek, amikor alpolgármester volt. Nem is úgy viselkedik, mint egy hivatalnok. Szóltak neki a közmunkások: Tóni bácsi, jön a szalmázás, el akarok menni maszekolni. Jól van, gyerek, majd lecsúsztatod, menjél! Mondtuk neki: Tóni bácsi, beteg a gyerek, nincs fánk. Azt mondta, jó, a gallyakat elviheted, a tönköt is, ha kiásod. Rendszeresen bejön mihozzánk, a szegénységbe. Mindig van egy alma vagy egy csoki a zsebében. Tanítja a gyerekeket focizni, úgy köszönnek neki: Hajrá Fradi!

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Farkas Anita is a csongrád-bokrosi állateledelgyárban dolgozik. Hetvenöt kilométert utazik naponta, hogy valamivel többet keressen, mint a közmunka. A férje kőműves – de közmunkásként dolgozik az önkormányzatnál. –  A közmunkások jó részének szakmája van, mégsem mennek vele semmire – mondja Farkas Anita. – Hiába tanultak, nincs a képzettségükre szükség.

Ő is elvégezte a mezőgazdasági technikumot. Megmutatja az érettségijét, a technikusi bizonyítványát, meg még néhány OKJ-s képzést igazoló iratot. A legutóbbit idén márciusban szerezte, tejfeldolgozó mester, tíz hónapot járt iskolába érte.

– Azért porosak, mert ritkán kell elővenni őket – mondja Farkas Anita.

– Magyarországon az is baj, ha analfabéta a cigány, meg az is, ha tanult. Én nem szeretem azt a szót, hogy roma, teljesen mindegy, hogy cigányul mondják nekem, hogy cigány vagyok, vagy magyarul. Az a legnagyobb baj, hogy szegények vagyunk – cigányok is, magyarok is.

Mivel nekem az átlagnál több a képzettségem, nem minősülnek a gyerekeim integráltnak, ezért többféle támogatástól elesünk. Nem kapunk a beiskolázásra, beóvodázásra, egyedül gyermekvédelmi támogatásban részesülök. Az iskolai, óvodai étkezés ingyenes, de az már régóta, mivel a faluközösség önfenntartóvá tette a közétkeztetést.

Három kisfiuk van. Farkas Anita nem szeretné, ha több gyerekük lenne, mert akkor még ennyi lehetőséget sem tudna nyújtani nekik. – A középső kisfiú négyéves kora óta sakkozik. A tanára szerint nagyon jó képességű gyerek, de ahhoz, hogy vigye valamire, sakkórákra kellene járnia – arra azonban nekünk nincs pénzünk.

Hiába van egy szegénységbe született gyereknek jó nyelvérzéke is, ha nem bírják a szülei taníttatni. Szakmunkás persze lehet

– de hát a közmunkások között is sok a szakképzett, és mire mennek vele? Az egyetem, főiskola viszont nem megy, mert ahhoz sok pénz kellene.

A napi megélhetés is küzdelmes. – Három éve lakunk itt. A víz nincs bevezetve, az utcáról hordjuk. Most cserélünk ablakot, arra összespóroltuk a pénzt. A villanyt én vezettettem be – 140 ezer forintba került, de van. Bent van a gáz is, de kikötötték, amikor az előző tulajdonos meghalt. Nincs rajta tartozás – de így is 40 ezer forintért kötnék vissza. Nincs most rá 40 ezer forintunk. Nem iszunk, nem dohányzom. Van néhány háztáji állatunk. A gyerekek nem éheznek. Jut nekik krumpli, hús, a sarokról hozom a vizet, de tisztán járatom őket.

Amíg egyedül vagyok, ruhagyári hulladékkal fűtök. Tudom, nem szabadna, de más is ezt csinálja.

Amikor hazaérnek a ­fiúk, akkor vett fával fűtünk. Mindig van félretéve pénzünk, mert ha jön egy betegség, és végigmegy a három kisgyereken, 15-20 ezer forintba kerül a gyógyszer. Ennél jobban spórolni nem tudok.

Farkas Anita és Sajtos Gyula tudja, hogy sokan sokkal rosszabbul élnek náluk. Van, ahonnét már biztosan nem lehet kiemelkedni – ahol húszan laknak egy szobában, ahol a 13 éves gyerekek kimaradnak az iskolából, és rezet lopni járnak. Analfabéták, de a fémkereskedők árjegyzékét jól ismerik. Az a környezet biztosan lehúz. No, de minden hősies erőfeszítésük ellenére nem ugyanoda jutnak-e az ő gyerekeik is, akik okosak, jó tanulók, akik tízezer forintért használt számítógépet kaptak tavaly karácsonyra?

– A legaggasztóbb, ha a távlatokra gondolok – mondja Farkas Anita. – Kiváltottuk nekik a babakötvényt, a születésük óta mindegyiknek beteszünk rá havi háromezer forintot. Az én előttem lévő generáció még tudott valamilyen kis földet, házikót hagyni a gyerekeire.

De én mit tudok hagyni rájuk? Hiszen taníttatni sem biztos, hogy képesek leszünk őket. A személyiségemet szeretném rájuk hagyni,

hogy hét gyerekből én voltam az utolsó előtti, és úgy érettségiztem le, hogy a szüleimmel minden nyáron eljártam napszámba. A példamutatást: apa-anya azért dolgozik, hogy nektek könnyebb legyen. Egyáltalán nem könnyű ám azt mondani, hogy tanuljál, mert érdemes, amikor itt vagyok előttük élő példának én magam. Mire jutottam vele?

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.