Zavarba ejtő történetekkel lehet találkozni, amikor a megszületését próbáljuk feltárni. Az eredetmítoszok megegyeznek abban, hogy egy az 50-es (vagy inkább a 60-as) években a Szovjetunióba látogató tejipari küldöttség a glazirovannij szirok elnevezésű, téglatest alakú túróvajterméket koppintotta le, ezután honosították meg itthon a pöttyös fóliába tekert rudit. Végső Zoltán író, szerkesztő feltárta előttünk a családi legendáriumnak azt a részét, amelyből az 1913-ban született nagypapa, Zongor István feltételezett közreműködésének morzsáit felszedegethetjük.
Zongor István Marosvásárhelyről települt át, Mosonmagyaróváron tanult, tejipari mérnök lett, aztán Nyíregyházára költözött, és a Szabolcsi Tejipari Vállalat mátészalkai üzemében dolgozott.
– A nagypapa reneszánsz típusú ember volt – mesélte Végső Zoltán –, mert amellett, hogy a tejüzemet vezette, kiválóan zenélt is,
cimbalmon, hegedűn és szaxofonon játszott, pedig a kisujját levágta egy gép. Családszerető ember lévén izgatta, hogy a háború után sok gyerek nem kapott elég tejet. A sztahanovista ötletgyártás része volt, hogy valamit ki kellett találni. Ezt tehette ő is.
Itt lépett a képbe a „szirok”, amiről Zongor nagypapa is értesülhetett, akár úgy, hogy maga is megfordult a Szovjetunióban, vagy találkozott orosz mérnökökkel, és érvényesítette a szocializmusra jellemző adaptív lehetőséget.
– Egyedüli gyerek vagyok – mondta Végső úr –, anyám sokszor készített otthon túrókrémet, ez volt a kedvence. Mindig elmondta, hogy ez a nagypapa „találmánya”, úgy együk.
Citromhéjat is reszelt a túróba, hogy finomabb legyen. Semmilyen dokumentummal nem tudom igazolni, hogy a papámnak fő érdeme lett volna a Túró Rudi meghonosításában, de anyám elmesélte, hogy henger alakú nejlonba tette a túrókrémet, mielőtt leöntötte kakaómasszával.
Szerintem a nagypapa technológiai újítása lehetett a rúd alak, az oroszok ezt szögletes dobozba öntve állították elő – tette hozzá Végső Zoltán, akit a Tilos Rádióban a kollégák Túró Rudinak becéztek. A rúd alakot Zongor István a szaloncukor analógiájára találhatta ki, mert az író anyja azt mesélte, hogy karácsonykor ott lógtak a fenyőfán a sztaniolpapírba hengerített piciny túrórudik.
– Rémlik, hogy gyerekkoromban láttam anyámnál egy kézzel írott receptet, amelyet szintén az örökség fontos részének tartott.Halála előtt nem sokkal beszélt a Frieslandnál valakivel, aki múzeumot akart létrehozni, nem tudom, mi lett végül belőle. (A Friesland budapesti részlegénél él egy felhívás ma is, Túró Rudi-relikviákat keresnek. – R. L.) A lényeg, hogy a nagyapám vágya az lehetett, hogy a citromos ízű túrórudacskákból termék legyen. Az lett. Külföldön, például az USA-ban ezt ma sem értik, ott nem is nagyon használnak túrót, a cheese-cake a divat, ami sajtkrémből készül. Sokan szeretik Európában a mi rudijainkat, de közel sincs annyira jelen, mint nálunk. A nagypapa egyébként a Túró Rudi elterjedéséből nem sokat láthatott, mert 1972-ben meghalt. A Pöttyös megvolt már akkor, de még nem volt igazán népszerű.
|
| Fotó: Szabó Bernadett / Népszabadság/archív |
Zongor István nevét nem jegyezték fel a krónikák. A leírások a Pöttyös Túró Rudi születését 1954-ig vezetik vissza, és eltűnik belőle a vidéki (mátészalkai) szál. A meghonosítás érdeme három budapesti tejipari mérnöké. Takó Imre, dr. Ketting Ferenc (Magyar Tejipari Kutatóintézet) és Borka Zsolt tanulmányútra érkezik a Szovjetunióba (hogy pontosan hová és mikor, azt nem tudni), ők láthattak először olyan terméket, mely a mi Túró Rudink ősének tekinthető. A túró-vajzsír keverékéből készült, cukrozott és csokoládéval bevont, lágy állagú terméket, nem lévén információjuk annak nevéről, túróminyonnak titulálták. De az biztos, hogy a „szirok” adta az ötletet a hazai íz- és ízlésvilágnak megfelelő termék kifejlesztésére.
A tanulmányútról itthon jelentés készült, amely a Tejipari Értesítő hasábjain jelent meg – közli egy „hivatalos” forrás. Ebben a túróminyont is megemlítették. Mivel az MTKI-nak a 60-as években nem volt központi telepe, és egyes részlegei Budapesten, az Erzsébetvárosi Tejüzemben – a Rottenbiller utca 31. sz. alatt – működtek, így a termék kifejlesztése itt történt. A lebonyolítással az Erzsébetvárosi Tejüzem művezetőjét, Mandeville Rudolfot és kis csapatát bízták meg, akit neve miatt sokan gondolnak a névadás ihletőjének. Tévesen. A szép történetben némiképp zavaró, hogy ha a tejipari vezetők 1954-ben a Szovjetunióban jártak, miért vártak 14 évet a Túró Rudi megalkotásával?
Azért kell ezt szóvá tenni, mert a következő biztos pont a Túró Rudi történetében 1968. Ekkor lépett színre Klein Sándor pszichológus, aki a név megalkotásán túl a csomagolás kifejlesztése mellett a bevezető reklámkampány lebonyolítását is vállalta.
– Ha a gyerekeim dicsekedni akartak az apjukkal az iskolában, azt mondták: „Ő találta ki a Túró Rudit!”
– írta Klein Sándor a Klein Balázzsal közösen írt, A szervezet lelke című könyvében (Edge 2000 Kiadó, 2012) – 1966-tól a Budapesti Műszaki Egyetemen tanítottam munkapszichológiát, ahol Vaszkó Mihály volt a főnököm. Nagy hatású előadásokat tartott vállalatvezetőknek a pszichológia hasznáról, és egy ilyen után a Budapesti Tejipari Vállalat igazgatója megpróbálta szaván fogni: segítsen reklámozni azt a fura új terméküket, ami túróból van, de csokoládémáz van rajta. Vaszkó Mihály nekem, a tanársegédjének adta tovább a feladatot, én meg az Iparművészeti Főiskola két tehetséges hallgatóját kértem meg a csomagolás tervezésére. A pöttyös csomagolás az ő kreativitásukat dicséri. Én legtöbbet a névvel birkóztam. Még Radnai Bélához, a szellemességéről híres, legendás pszichológushoz is elmentem tanácsot kérni. „Legyen TUTU vagy TITI – mondta a reklámpszichológia legnagyobb hazai tekintélye, az akkoriban népszerű ZIZI nevű édességre asszociálva, de nekem valahogy nem tetszett az ötlet. Egészen mással foglalkoztam már, amikor hirtelen eszembe villant: TÚRÓ RUDI. Nem is hívhatnak máshogy egy túróval töltött rudat.”
Beszéltünk Klein Sándorral, aki ma a Pécsi Tudományegyetemen tanít munkapszichológiát. Így azt is megtudhattuk, hogy már csomagolták az első láda Túró Rudit, amikor kétségbeesett telefont kapott a tejipari vállalat igazgatójától: nagy baj van, azonnal menjen. A reklámkampány majdnem befuccsolt, mert a Lapkiadó Vállalat reklámosztályának vezetője azt írta levelében:
„Fenti erkölcstelen elnevezésű termék reklámozását a kiadásunkban megjelenő lapokban nem engedélyezem.”
– Az egyre növekvő vajkészletektől való megszabadulást célzó reklámkampányt már nem rám bízták – fogalmazott a 74 éves Klein Sándor. – Ez a kis levél egyszer s mindenkorra véget vetett reklámpszichológiai karrieremnek. Csak az vigasztal, hogy a Túró Rudi népszerűsége ma is töretlen.
A copfos kislányfejekkel reklámozott új termék befutott. Klein Sándor a névért külön nem kapott fizetséget, a bevezető kampány tanulmányáért tízezer forintot fizettek neki, ebből fizette ki a dizájnereket. Nem emlékezett rá, hogy a Szabolcstejnek köze lett volna a Túró Rudihoz, ő a BTV-vel állt kapcsolatban.
Csakhogy a Marketinginfo.hu 2010-ből származó márkatörténetében érdekes megállapításokra bukkanhattunk. Miután a reklámmal megtámogatott termékbevezetés botrányba fulladt (amiről a nyilvánosság nem szerzett tudomást), a nagyüzemi gyártás az erzsébetvárosi tejüzemben kezdődött 1968-ban, de hamar átkerült Szabolcs megyébe. A Budapesten szétszerelt faszerkezetes első gyártógépet először Nyíregyházára szállították. Ott azonban ekkoriban álltak rá egy sor más termék, például a vajkrém gyártására, ezért a próbaüzemet követően a gépet átszállították Mátészalkára, a régi vasútállomás mellett található túróüzembe. Ez két helyiségből állt, a Túró Rudit gyártó gép az emeletre került, ahol egy tízezer literes tartályban készült a túró. A gyártás megindításakor 25-30 fő dolgozott három műszakban a hatcsöves adagolóval rendelkező géppel, a túrókígyókat háromdekás darabokra, szemmérték alapján vagdalták. Csöndben jegyezzük meg, hogy ennek az üzemnek volt vezetője az otthon a karácsonyfára túróhengereket aggató Zongor István.
A Túró Rudi gyors elterjedését kezdetben akadályozta a mindössze háromnapos szavatossági idő, amelyből egy nap eleve elment a szállítással.
Kedvezett viszont a terméknek, hogy az üzletekben rögtön elkapkodták, így nemcsak sörből és kesudióból, de Túró Rudiból is hiány volt akkoriban az országban. A gyártást a nyolcvanas években modernizálták, a mártógép – amelyet az NDK-ból szereztek be – átkerült Nagybánhegyesre, a fejlesztéseknek (és a tartósítószereknek) köszönhetően az eltarthatóság 14 napra nőtt. Dióval, mogyoróval is ekkor kezdték ízesíteni. A kollektivizmus haldoklása idején a rudigyártók beszabadultak a málnásba, elkezdtek ásványi anyagokkal dúsított Kalcit-, Cinki- és xilites rudit készíteni, ekkor született a sokáig eltartható Thermo Rudi, a Mézes Misi termékcsalád, és lehetett kapni Fradi Rudit is. Mátészalka epres, barackos, málnás, áfonyás és kókuszos rudival jött ki, színre lépett a Túró Robi és a szintén tudatosan egészséges Túró Rudi Aktivit.
Az ezredforduló után a jog zsoldosaié lett a főszerep, hogy megvívják saját kis védjegyháborúikat. Ennek az volt a lényege, hogy egyes gyártók ki szerették volna szorítani a rudipiacról a konkurenseket. Ez olykor sikerült is, a szomorúan fárasztó küzdelembe beszállt a Gazdasági Versenyhivatal és a Legfelsőbb Bíróság is. A nyakatekert jogi ítéletek nem riasztottak el senkit attól, hogy a jogászok által ügyesen kitalált, köznevesült „túrórudit” gyártson.
Pöttyöst ugyan nem készíthet senki, de a csokival bevont túrórúdról a hülye is tudja, hogy az Túró Rudi.
Maguk a lajstromozott védjeggyel rendelkező gyártók is alkalmaznak más és más elnevezéseket. A Danone egy időben Lengyelországban Danio Batonik néven forgalmazta a rudit, a FrieslandCampina Romániában és Szlovákiában Dots néven dobta a terméket piacra. Az eredeti magyar rudi fanyar ízét kevésbé értő nyugati gyártók bevezették a tejcsokis változatot, ez a legnagyobb szentségtörés, lelkük rajta. A kakaómassza-bevonatról – és a benne lévő transzzsírsavakról – élénk vita folyt évekkel ezelőtt, és azt, hogy a túrórudi mai fogalmaink szerint egészséges termék lenne, kevesen merték kimondani. A lényeg nem is ez. Oroszországban az elmúlt ötven évben jószerével kiment a divatból, nálunk viszont ma is hasít. A piacon nagyjából évente negyedmillió rudacskát adnak el, az új gyártók 2-300 millióból be tudják indítani a nem túlságosanmagas technológiai igényű gyártást. A legtöbb pénzt a várható védjegyoltalmi perekre költhetik el.
Van persze olyan gyártó, aki nem szöszöl effélékkel. Az osztrákok Landfrisch Rudi néven kezdték gyártani, és innovációs díj lett érte a jutalmuk. Észtországban Vanilia Ninja néven fut a Balbino termékcsalád, Kínában, ahol nagy hagyománya van a védjegy kikerülésének, nemes egyszerűséggel Túró Kiittyy néven gyártják 2008 óta, naponta százezer rudit készítenek. A lettek karamellával vonták be, az oroszok szirokja megmaradt tégla formájúnak. Berlinben Quarki lett a neve, a Friesland pedig Romániában azért nem őrizte meg a Pöttyös márkanevet (az angolul inkább pontokat jelentő Dotsra esett a választása), mert a piackutatások szerint az ékezetes betűkből a kedves vevő a török (!) árukra asszociál.
Ez pedig nagyon kockázatos lett volna.
