Az ember csábítható

– A társadalmak maguk alakítják ki előítéleteiket. Erre szoktatják, nevelik tagjaikat. Hogy milyen képünk van oroszokról, angolokról vagy a zöldségkereskedőről, ezt a társadalom, az állam oktrojálja a népre.

Magyarországot minden összehasonlításban a  baljós kedvetlenség jellemzi

– A sztereotípiák nem csak „felülről” jönnek, bár a hatalom manipulálhatja őket. A fogalmi gondolkodás sajátos, mondhatni megbicsaklott fajtája a kategorizálás és a sztereotipizálás. Szándéktalanul is skatulyákba tesszük az embereket. Amikor, mondjuk, hazafias természetű ukránokról, vagy alkoholista svédekről beszélnek, akkor többé-kevésbé elterjedt kulturális jellegzetességeket vetítenek egy emberalakra. A politikai hatalom természetéből adódik, hogy önmagát meg akarja támasztani a közgondolkodásban. Törekvéseit igazolni és helyzetét legitimizálni igyekszik. Ennek egyik ismert megnyilvánulása a nacionalista ellenségkijelölés, és az ellen felruházása visszatetsző vonásokkal. Az első világháború előtt például a világ akkori legfejlettebb államai rémképeket, gúnyrajzokat mintáztak a másikról, és olyan erős nacionalizmust szítottak fel, amely képes volt szétzilálni még az internacionalista indíttatású munkásmozgalmat is. Fontos felismerés azonban, hogy a sztereotípiák alulról is épülnek: John T. Jost ismert és elismert rendszerigazolás-elmélete azt tanúsítja, hogy az alul lévők nincsenek egyszerűen és védtelenül kiszolgáltatva a felüllévők manipulációjának, hanem maguk is erősen motiváltak, hogy a konfliktusok kerülése és a rend megőrzése érdekében a hatalmi hierarchiának megfelelő sztereotípiákat alkossanak.

2014. március 29. A Cöf demonstrációja. A „csábítható emberek” „békemenete” Kurucz Árpád

– Mennyire stabilak a társadalomban élő sztereotípiák? Tudom, vannak gúnyrajzok a XVII. századból, amelyek egyes nemzeteket ma is ismerős előítéletekkel ábrázolnak.

– A sztereotípiákat makacs dolgoknak tartjuk, alkalmasint mégis viharos gyorsasággal megváltozhatnak. Mondok példákat: mennyire más volt az orosz ember képe az amerikaiak szemében a második világháború előtt, alatt és után! Primitív volt, nemesen egyszerű, majd hősies lett, végül fenyegető rémmé torzult. Felmérték közvetlenül a háború után nálunk, hogy az emberek mennyire tartják valószínűnek a demokrácia meghonosodását hazánkban, illetve Németországban. A többség ez utóbbi lehetőségét ekkor tagadta. A sajnos korábban is előítéletes közvélemény a németek ellen fordult. A rendszerváltás előtt végzett kutatásaim szerint az emberek sokkal pozitívabban ítélték meg a nyugati hatalmak népeit, mint magukat az országokat. Az angolokat például. Méltányolták a műveltségüket és intellektusukat. Ez a pozitív arculat töretlenül megmaradt az 1990-es politikai változás után. Ám nagyot zuhant az oroszok értékelése: az emberek az oroszok és a románok között korábban is láttak hasonlóságot, de nyilvánosan megvallott értékelésükben nagy különbséget tettek, ami a rendszerváltáskor elpárolgott. És ez nemcsak az őszinteség, hanem a hatalmi konstelláció függvénye is.

– Mérték-e valaha, hogy nekünk, magyaroknak van-e európai tudatunk?

– A megkérdezettek se a nyolcvanas, se a kilencvenes években sem számították a magyarokat abba az európai élbolyba, amelybe az angolokat vagy a franciákat sorolták. Nemzetünket a prototipikus európaiaktól kicsit távolabbra tették, de az európai térfélre. Kiesőben voltak a románok, távolabbiak az oroszok, szinte ellenpontot képeztek a kínaiak. A rendszerváltást követően az „európai” hívószóra nálunk az elsők között a magyar szerepelt (Romániában a román). Az emberek kettős mércét alkalmaznak a „nemzeti teljesítmény” megítélésekor: a társadalom helyzetét és az állam szerepét jóval pozitívabbnak vélik a környező országokhoz képest, mint tágabb európai összehasonlítás keretében. Ez a Horthy-rendszer egyik ideáját idézi: a regionális kultúrfölényt.

– Mennyiben boldogok vagy elégedettek a helyzetükkel a magyarok?

– Magyarországot minden összehasonlításban a  baljós kedvetlenség jellemzi. Annak a skálarendszernek a tanúsága szerint, amelyet jó évtizede használok, mindvégig a rendszerkritika dominált a rendszerigazolás felett. Már 2006-ban az volt az érzésem, hogy az elégedetlenség mértéke tarthatatlan. A 2010-es politikai földcsuszamlást is előre lehetett látni. Ám a nagy politikai fordulat után nem csökkent az elégedetlenség, hanem csak élesedett a viszonyok kritikája – egészen 2012 végéig. Akkor viszont megfordult a trend. A felfokozott elégedetlenség – amely már-már fenyegette a rezsimet – csökkenni kezdett. Mi történt 2012-ben? Hogyan értelmezzük ezt? Itt az én szakmai kompetenciám véget ér, de gyanítom, hogy a változtatás valószínűségét látták hirtelen másként az emberek. Ebben nyilván szerepet játszott a kormányzat taktikus fellépése és az ellenzék szembeötlő széttagoltsága és tehetetlensége is. Ha nincs remény, az emberek apátiába hullanak, vagy hajlanak a változtathatatlan elfogadására.

– A mai hatalom mindent megtesz, hogy a lakosságban erősítse a nemzeti magabiztosságot. Találkozik ez a nemzet önértékelésével?

– Ha az emberek teljesen objektívan szemlélnék magukat, reálisan felmérnék kilátásaikat, az többnyire fájdalmas lenne és lefegyverző. A normalitáshoz hozzátartozik a pozitívumok kiemelése, a derűlátás többlete. Ez igaz nemzetünk szemléletére is. Az ember csábítható. Ha valakinek állandóan mondják, hogy mennyire kiváló, akkor ezzel nála sikereket lehet elérni. Ez csak akkor tűnik aljas hízelkedésnek, ha túlmegy egy határon. Az emberek zöme hajlik arra is, hogy nemzete pozitívumait kiemelje. Így van ez a leghányatottabb sorsú közösség esetén is. A nemzeti kábulat elkerülésére elengedhetetlen a józan történelmi tudat ápolása.

– Sokan azt mondják, hogy a sasos-angyalos építmény éppen ilyen hízelgés a nemzetnek.

– Nyilvánvaló, hogy kényelmesebb hallgatni a „faji” diszkrimináció évtizedes folyamatáról, a népirtás és a tömeges fosztogatás rémtetteiben való részvételről, mint vállalni azokat. A szoborba öntött felelősséghárítási kísérlet arra példa, amikor a politikai szándék a történeti ismereteket kiszorítja. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján egyébként is nonszensz a zsidó közösség véleményét semmibe venni. Ugyanakkor szerintem ez a kormány nem antiszemita és nem elkötelezett nacionalista. Viszont olyan erővel törekszik (sikeresen) a politikai és a gazdasági hatalom összpontosítására, hogy ez elsöpri a belső és elgyengíti a demokratikus jogrendből adódó külső fékeket. Politikai tőkefelhalmozásának eszköze a nemzeti összetartozás és önértékelés erősítése. A nemzeti szuverenitás kultusza az uniós befolyások elhárítására és a nemzetközi mozgástér (keleti) bővítésére szolgál. Ha viszont a szigorú, jogi értelemben vett szuverenitást keressük a magyar történelemben, és kizárólag azzal vállalunk közösséget, akkor 1526 után csak a Horthy-korszakot találjuk. Abban keresni és fellelni önmagunkat súlyos társadalompolitikai terhet is jelent: az ugyanis nem egy modern piacgazdaság volt, hanem urak és szolgák nagybirtokrendszerrel megvert ásatag társadalma. Egyetértek Márai Sándorral, aki az úri kaszthoz tartozott, de demokratikus alapállásának megfelelően megütközött a társadalom állapotait lerontó tömeges szolgaságon. Aminek rémét nem lenne jó felidézni, megtagadva az azóta végbement forradalmi átalakulásokat, amelyeket megszenvedett és amelyben erőre kapott több generáció, például az Orbán-nemzedék is.

– Újra választások közelednek. Ezúttal helyi választások. Az emberek inkább ismerik azokat, akik közül választhatnak. Nincs akkora jelentősége annak, hogy a hatalom kihívói kiszorultak a médiából. Min múlhat az eredmény?

– Az emberek megfontolják, van-e érdemi politikai kínálat. Mérlegelik, mekkora árat kell fizetniük, ha megkísérlik a rezsimet leváltani. Ha a választék szűk és a kísérlet túl sokba kerül, akkor a tehetetlenség vagy az alkalmazkodás könnyen eluralkodhat. Ez persze csak a forgatókönyvek egyike.

– Ami akkor is bejöhet, ha az emberek egyébként elégedetlenek?

– Az elégedetlenség és az optimizmus megmozgató kombináció, az elégedetlenség és lemondás viszont bénítóan hat, önfeladásra késztet. A közelmúlt választásain a szélsőjobboldal tudta meglovagolni a társadalmi elégedetlenséget, amikor a társadalmi berendezkedés radikális átalakítását helyezte kilátásba. Régi módszer az elégedetlenség felszítására és kanalizálására a belső-külső ellenség kijelölése. Nagy bajok idején robban ki a pogrom, működik a bűnbakképzés alapmechanizmusa. A bajai okát kereső, elégedetlen ember koncentrálhat arra, akit megvet, és arra is, aki szerinte indokolatlanul van nála jobb helyzetben. Ilyenkor a múltban akár egy-egy városnegyedet is felégettek. A tűzzel játszik, aki belső-külső ellenségekkel riogat a társadalmi elégedetlenség valódi okainak feltárása és kezelése helyett. Kitüntetett figyelmet érdemel az elégedetlenség kanalizálásának az a módja is, amely a zűrzavarral a rend szilárdságát állítja szembe. Nehéz anyagi helyzetben élő nyugdíjasok, akik állandóan találkoznak az egészségügyi rendszer zavaraival, akiknek az unokái nem tudnak továbbtanulni és itthon megfelelően elhelyezkedni, azt mondják, hogy „ezek azért mégis rendet tartanak”. A gazdasági és társadalmi közállapotok át nem látott zűrzavara az erős hatalom és az erős vezető felé hajt – mindaddig míg a felelősség teljes súlya rájuk nem szakad a felhangolt köztudatban.

– Amit elmond, arról szól, hogy a társadalom boldogtalan...

– Nem véletlen, hogy a nemzeti tudat történeti gondokkal terhelt. Erre azonban még rárétegződik a rendszerváltás óta megélt drámai feszültség: a szociális biztonság vágya és a destabilizálódás, tömeges egzisztenciavesztés között. Ez nem a mai politikai rezsim hozadéka, bár az ő nyers üzenete megerősíti: mindenki annyit ér, amennyije van, ez a világ rendje, ám a mi rendünkben a munkavégző ember nem fog éhenhalni. Ez a társadalomba beágyazódó hatalom hűvös, kemény, illúziót nem engedő hangja.

– Elég reménytelen képet rajzolt fel a magyar társadalom lelkiállapotáról.

– Említettem, hogy 2012-ig nem csökkent az elégedetlenség. A demokráciába vetett hit – méréseink szerint – ekkor érte el a csúcspontját. Majd elhalványult. Az erős állam gondolata előbb visszaszorult, majd előre tört 2014-ig. Ezek persze történeti léptékben csak hullámverések. A demokrácia a huszadik században győzelemről győzelemre jutott. A második világháborúban a legaljasabb diktatúrát győzte le, a Szovjetunió összeomlása a liberális demokrácia nagy sikere volt. De ebben a győzelmi sorozatban is voltak megingások, és nincs arra semmi garancia, hogy a jövőben a trend folytatódik. A demokrácia harc, amelyet megvívunk önmagunkkal, egymással és az újra-újra éledő ellenlábasaival: ehhez bizony küzdőkedv kell.