galéria megtekintése

Az első szó: kenyér

9 komment

Rab László

Amíg élünk, nem felejtjük el a magyar népnek, amit értünk tett – mondja a 81 éves Riszto Nikoloszki a befogadásról. Ő marad Magyarországon, dr. Ossamah Bourgla szír származású orvos azonban 35 év után Angliába költözik. Szerinte a magyarok sokáig szégyenkezni fognak a jelenlegi kormány menekültpolitikája miatt.

Volt idő, amikor Magyarország még többet kockáztatott, és bátran segített azokon, akikre ráfért a segítség. Az 1946 és ’49 között dúló görög polgárháború elől menekülő tízezrek közül 3500 görög és macedón került hozzánk 1950-ben. Az állam az iváncsai pusztaság kellős közepére Görögfalva néven új települést épített, a munkások rekordidő alatt 418 hajlékot rántottak fel. A Fejér megyei falucska később az ’52-ben kivégzett kommunista, Níkosz Beloiannisz nevét vette fel. Az utcák görög nevet kaptak, a családoknak munkahelyeket teremtettek, a nők a háziipari szövetkezetben, a férfiak zömmel a téeszben dolgoztak.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

A semmiből felépült községet 263 településről származó menekültek népesítették be, a falunak 1952-ben 1850 lakója volt. A visszatelepülés 1954-ben kezdődött, de sokan itt maradtak. Ma 1100-an élnek Beloianniszban, háromszázan vannak a görögök. Az együttélés zökkenőmentes, a hajdani bevándorlók leszármazottait még az sem zavarja különösebben, hogy a polgármesteri hivatal előtt ott virít a „Ne kockáztassunk!” felirat, mellyel a Fidesz a menekültek befogadása ellen kampányol. (A falunak független görög polgármestere van 2014 óta.) A helybéliek kedvelik a görög nemzetiségi táncesteket, ortodox templom is létesült, egy időben görög focicsapat is működött Beloianniszban. Az itt élők beilleszkedtek, és szeretik Magyarországot.

 

Az egykori menekültek között volt a Prespában született macedón kamasz, Riszto Niko­loszki is, aki 107 gyerek társaságában hagyta el szülőhazáját 1948-ban. Tizenhárom éves volt, négy kísérőanya jött a partizánok által kimenekített gyerekekkel. Az egészen kicsik fönn ültek a szekereken, a nagyobbacskák gyalog vágtak neki a hosszú útnak. Kerülték az országutat, nehogy levadásszák őket a „fasiszták” repülőgépei. A macedón határon bablevest és kenyeret kaptak a helybéliektől, Belgrádban a szanitécek tetű elleni porral fújták be őket, Újvidéken cukrot vittek nekik az asszonyok, és négynapi hányódás után hajnali egykor érkeztek meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra.

– Hallottuk, hogy itt olyan nyelven beszélnek, amiről egyáltalán nem tudtunk semmit azelőtt – idézte fel az érkezés pillanatát a ma 81 éves Riszto. – Amerikáról, Angliáról, Olasz- és Németországról tudtunk, Magyarországról nem. Visegrádon töltöttük a nyarat a Gizella-telepen, 2500 görög gyerek érkezett akkor oda. A volt szocialista országokba összesen 17 ezer gyereket szállítottak. Rákosi Mátyás felesége (Fenya Fjodorovna Kornyilova – a szerk.), pizsamát osztott, és megmutatta, hogyan kell a Szabad Görögország Hangja rádiót hallgatni. Kiadta a parancsot: a gyerekek játsszanak, sétáljanak egész nap, ne bántsa őket senki.

Figyelem, a mai fideszes propagandát némiképp megzavaró mondatok következnek, olyanok, amelyeket nyugodt szívvel ajánlhatunk az olykor a menekülteket a terroristákkal azonosító egyházi személyiségek figyelmébe is.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– Amíg élünk, nem felejtjük el a magyar népnek, amit megtettek értünk – fogalmazott a ma is Beloianniszban élő történész, Riszto Nikoloszki. – Amit az apám és az anyám nem tudott megadni, Magyarország megadta nekem. A fasiszta diktatúra ugyan janicsárizmusnak hívta a gyerekek befogadását, de hát az tulajdonképpen életmentés volt. Tanulhattunk, felnőhettünk és dolgozhattunk, Magyarország hozzásegített bennünket ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Jól emlékszem az első magyar szóra, amit megtanultam. A kenyér volt az. Nem fogom elfelejteni.

Visegrádról a gyerekek Balatonkenesére kerültek, magyarul, macedónul és görögül tanították őket. Amikor Balatonalmádiba kerültek, a magyar gondozónők sírva kérték, hogy ne menjenek el, vigyék őket vissza hozzájuk. 1950-ben már épült Görögfalva, rengeteg volt a társadalmi munkás a későbbi Beloianniszban. A gyerekek fehér ingben és kék nadrágban jártak a táborban, gondoskodtak a nagyobbak továbbtanulásáról is. Riszto Miskolcra került ’53-ban kohászati technikumba, de nem szerette túlságosan. Amikor az anyja, aki menekülés közben lövést kapott a lábába, és csonttuberkulózissal kezelték Lengyelországban, ’54-ben megérkezett, hazaköltözött hozzá Beloian­niszba. Riszto az állami gazdaságban dolgozott Adonyban (leginkább hagymát ültetett), később kazánfűtő lett Pesten a híradás-technikai gyárban, majd elkerült a Magyar Optikai Művek exportosztályára. A faluban részt vett a macedón színjátszó csoport megalakításában, 1960-ban mutatták be az első drámát az I. Emigráns Fesztiválon. A szófiai Állami Egyetemen szerzett történészdiplomát, 22 évig élt Plamenben, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. ’99-ben költözött haza Magyarországra, azóta itt él, kutatásokat folytat.

– Háromszázan maradtunk – mondta Riszto Nikoloszki. – A gyerekek az iskolában görög anyanyelvi tanároktól tanulnak, szoros a kapcsolatunk az anyaországgal, de igazi magyarok lettünk mindahányan. A hatvanhat év nagy idő. Beloiannisz szobrát Makrisz Agamemnón készítette, járt nálunk vendégségben Mikisz Theodorakisz és Jannisz Ritszosz is. Voltak nálunk magyar politikusok is, Göncz Árpád például 1998-ban jött el az akkori görög köztársasági elnökkel, Konsztantinosz Sztefanopulosszal. A régiek közül sokan meghaltak vagy hazamentek. Aki él, nem felejt. És mindenki emlékszik arra a szóra, amit először megtanult Magyarországon.

Visszajárunk majd Angliából, végül is magyarok vagyunk

A magyarok sokáig szégyenkezni fognak a kormány miatt – mondta az „idegeneket” elriasztó plakátkampány tavalyi rajtja után Bourgla Ossamah bicskei körzeti orvos. A szír származású, magyar állampolgárságú doktor azt is hozzátette, átlát a szitán, Orbán Viktor minden bevándorlót terroristának néz, ezért 35 év után távozni kényszerül az országból. Azóta eltelt egy év, a 2004-ben a legjobb Fejér megyei gyógyítónak járó Berzsenyi Zoltán-díjjal kitüntetett ötgyermekes orvost újra felkerestük Bicskén.

– A családom már Manchesterben él, ­Ashton városrészben bérelünk lakást, a nejem van ott a gyerekekkel, a fogorvos lányom Birminghamben dolgozik, a másik orvos lányom Berlinbe készül. A harmadik lányom most éppen itthon él Magyarországon, élelmiszermérnöknek tanul, az utolsó szemeszterre jár. Én csak azért nem vagyok még kint, mert a licenchez angolul kell beszélnem, ezerrel tanulok, egy éven belül bevágjuk magunk mögött az ajtót, megyek én is a családom után. Harmincöt évig magyarok voltunk, és a magyarok is annak tekintettek bennünket. De Orbánék úgy gondolták, véget kell vetni ennek a helyzetnek. Így lettünk egy év alatt idegenek ott, ahol évtizedeken át éltük a normális életünket.

Bourgla doktornak kétezer-száz betege van Bicskén, ismeri őket név szerint. Nem verte nagydobra, hogy távozik, de sokan sejtik, hogy ha nincs itt a családja, valószínűleg ő sem marad sokáig. Minden gyermeke ide született, Ossamah 1981-ben érkezett Magyarországra. Ózdon kezdte, mert senki se akart odamenni orvosnak. Bicskén se vette el egyetlen magyar munkáját sem, a gyerekei nem arabul, hanem magyarul és angolul kezdtek beszélni. A doki ugyanolyan fociőrült, mint Orbán Viktor, három évig vezette a Bicskei Torna Clubot. Igaz, stadiont nem épített a Fejér megyei településen.

– Tizenegyen voltunk testvérek – mondta az orvos –, kilenc fiú, két lány. Damaszkusz mellett, Tallban nőttünk föl. Akik még élnek, Törökországban, Szaúd-Arábiában vannak. Az egyik testvérem Romániában, Craiovában csinálja a doktoriját. Sajnálom, hogy 35 év után el kell mennünk. Nem érezzük már jól magunkat, noha Bicskén soha senki egy rossz szót nem mondott ránk. Sokáig Szíriába is „hazamentünk”. Most majd ide is hazajárunk. Akár tetszik a kormánynak, akár nem. Mi most itthonról fogunk elmenni. Egy év telt csak el az első sunyi plakátok óta, Simonka György a napokban már arról beszélt, hogy Európa fehér és keresztény. Ismerős ez a szöveg, a második világháborúban minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül meg lehetett szabadulni hatszázezer magyar zsidótól. Meg lehetett csinálni, később sem kellett szembenézni a gaztettekkel.

Az orvossal – akinek felesége sváb-magyar származású, a dédszülők közül többeket kitelepítettek – arról is beszéltünk, ki és hogyan tudja majd kiengesztelni évek múlva. – Engem nem kell kiengesztelni – mondta Bourgla Ossamah –, van istenem, ő majd elrendezi a dolgokat. Engem itt tiszteltek, én is tiszteltem a betegeimet, majdnem mindenkit megvizsgáltam egyszer az életben, nem fogok haraggal elmenni. Áttesszük a székhelyünket Angliába, de visszajárunk majd pihenni, végül is magyarok vagyunk, ez a hazánk. Azért szurkolok, hogy ne legyen újabb történelmi tragédia Orbánék ámokfutásából. 

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.