Szegedi Csanád most cikkben reagált a helyzetre, aminek a Kell a díszzsidó címet adta. Az írást a Válasz.hu tette közzé. Ebben egyebek mellett azt írja, hogy „van egy ember az egyik oldalon, Jakab Péter, akivel több éven keresztül nagyon közeli munkakapcsolatban voltam. (...) A másik oldalon áll a nagy tudású rabbi, Köves Slomó, aki 2012 nyarán utat mutatott a zsidóság irányába nekem, mint volt szélsőjobboldali politikusnak”.
|
Jakab Péter, a Jobbik miskolci jelöltje
Varga György / MTI |
„Tudni vélem, hogy mi játszódik most le Péter lelkében, nemrégen én is hasonló cipőben jártam. Talán abban bízik, hogy a fehér ing-fekete mellény, a „cigányozós” kemény szavak, a lelkesítő lakossági fórumok megtartása, a szélsőjobboldali hírportáloknak való megfelelési kényszer elhalványítja a radikális jobboldali közeg felé a zsidó származás „bűnét”. Nem fogja. Jakab Péter innentől fogva zsidó lesz az egyszerű, a magához őszinte szélsőjobb tagság szemében” – írja Szegedi Csanád, hozzátéve, hogy „a cinikus pártvezetőség” ugyanakkor egészen biztosan ragaszkodni fog hozzá, mert szüksége van egy zsidóra, akivel takarózhatnak: kell egy „díszzsidó”.
„A Kárpát-medencében keveseknek adatott meg, hogy minden belső küzdelem nélkül tudjanak önmagukkal hitelesen azonosulni. (...) A Szegedi Csanádok és Jakab Péterek sorsa nem egyedi tragédia, de sokkal inkább mély tanulságokat hordozó 21. századi kelet-európai tanmese. Szomorúan jellegzetes kárpát-medencei küzdelmét vívja Jakab Péter is, környezetével, álságos elvtársaival és nem utolsósorban saját magával. Ha van ma Magyarországon valaki, aki ennek a vívódásnak a mélységét, fájdalmát, nyomasztó ürességét át tudja élni, ebben együtt tud érezni, az bizonyosan én vagyok, Szegedi Csanád, a volt Jobbik alelnök, pártszervező, EP- képviselő, korábbi radikális ideológus, antiszemita, ma családja, gyermekei, közössége és nemzete számára példát mutatni kívánó zsidó, magyar, kárpát-medencei hazafi” – így Szegedi Csanád, hozzátéve, hogy pontosan tudja, milyen miskolcinak, borsodinak, észak-magyarországinak lenni.
Úgy felnőni, hogy a környezet, a szociális meghatározottságok, a lehetőségek mind az ellen dolgoznak, hogy a tehetség kibontakozhasson. „Miskolcon felnőni a kudarc lehetőségét állandóan magában hordozó meghatározottság, amiért joggal hibáztatunk másokat, de úgy tűnik soha nem a megfelelő felelősöket”.
|
Szegedi Csanád betérése előtt egy Jobbik-rendezvényen
Balogh László / Reuters |
„Azt viszont – áll a cikkben – sajnos nem tudtam, milyen magyar zsidóként felnőni. (...) Egy egészen eltorzult, összeesküvés-elméletek, népi előítéletek és természetesen az antiszemita szakirodalom által tápláltkép élt bennem a zsidókról, a zsidóságról.”
„Mindketten, Jakab és jómagam is jól ismerjük a Jobbik működését, politikai logikáját, a Jobbikban meghatározó véleményformálók cinizmusát, tényleges hitvallását. Azt hiszem, legalább nekünk, kettőnknek nem szabad, nem ízléses, de legkevésbé sem hiteles a Jobbikban markánsan megjelenő antiszemitizmusról vitatkoznunk. Péter is pontosan tudja, hogy az antiszemitizmus, az antiszemita beszéd a mindennapi pártélet része. Nem valami külső szokatlan érdekesség, hanem jól ismert, szervesen a párttagság és a pártvezetés gondolatvilágához tartozó eszme” – írja Szegedi Csanád, hozzátéve, hogy a holokauszttagadás fontos része a Jobbik mindennapi megnyilatkozásainak, külső és belső kommunikációjának.
„Ennek elfogadása vagy az ehhez való asszisztálás egy zsidó származását, felmenőit vállaló, azok sorsával (sorstalanságával) már csak a családi történetekből is tisztában lévő, a holokauszt-túlélők harmadik generációját képviselő unoka számára nyilván alig elviselhető. Ha ez az elviselhetetlen meghasonlás mégsem lenne mindennapi vívódásainak tárgya, felajánlom, hogy Péter jöjjön el velem Auschwitzba, és tapasztalja meg velem ott, helyben azt a felfoghatatlan borzalmat, amit magam is csak felnőtt fejjel éltem át, és amit manapság párttársai gúny és tréfa tárgyává tesznek” – áll Szegedi Csanád cikkében, aki azt tanácsolja egykori párttársának, soha nem késő változtatni, változni: „Jakab Péter nem tudja talán még elképzelni, milyen a hazatérés érzése, a zsidó őseivel való őszinte szembenézés. Elmondom: végtelenül felszabadító. A dolgok a helyükre kerülnek és megérti az ember, hogy egyetlen feladata van: vétkeinek tanulságát levonni és életprogrammá tenni a jóvátételt. Nem könnyű, de megéri!”
