– Bármit! – nógatja az anyja.
– Hallom, amit beszéltek – morogja az apa, odapillantás nélkül.
|
Látogatók rohamozzák az Uzsoki Utcai Kórházat
Földi Imre / Népszabadság |
Benézve néhány kórterembe ismétlődik a kép, a beteget látogató rokonság tizenévesei nem törődnek a bent fekvővel, inkább a telefonjukat bizgatják. A fiatalok jelentős százaléka mobilfüggő, s aki az, annak egy kórházi látogatás sem tompítja a szenvedélyét.
Férj felmosóvödörrel
A pszichológusok szerint egy ember bármit csinál – tanul, dolgozik, autót vezet, sportol, kártyázik, táncol –, mindig önmagát adja. Ezt teszi beteglátogatáskor is. A kórházakban pedig mindennek csak minimális időbeli és egyéb korlátai vannak. A látogatás jellemzően szabad. Aki például a civil életben magabiztos, a kórházba is beviszi ezt a tulajdonságát. S erre néha szükség is van, mert az orvosok és az ápolók bármennyire jól végzik is a munkájukat, a beteget a rokon jobban ismeri, megnyilvánulásaiból sokszor pontosabban ítél, mint a berendezések adatait figyelő kórházi stáb.
Vödörrel és felmosórúddal a kezében érkezik egy férfi az 1. számú Nőgyógyászati Klinika szülészetére. Nem a takarítószemélyzethez tartozik, hanem várandós feleségéhez jött látogatóba. Veszélyeztetett terhes a nő, második hónapja fekszik a kórházban, nem mozoghat, ráadásul a magzat érdekében – ahogy mondják – negatívban kell feküdnie.
Hiába van több, hasonló sorsú nő a kórteremben, a várandósosztályon nincs olyan ágy, amely biztosítaná, hogy a kismama feje mélyebben helyezkedjen el, mint a lába. A leleményes egészségügyi dolgozók azonban ezt is megoldották: az ágy lábát építkezésről kimaradt téglákkal emelték meg. A tégla persze higiéniai kihívás, ezért – leplezendő a megoldást – műtőslepedőbe burkolták az építőanyagot.
Szabolcs, a vödrös férfi takarítani kezd a kórház szerint megfelelő, a látogatók szerint viszont felháborító higiénia miatt. Mintha otthon lenne, gyors és határozott mozdulatokkal törli körbe az ágyat, ügyelve arra, nehogy megmozdítsa a zöld szövetbe burkolt téglákat, mert akkor az ágy instabillá válik.
A látogatási idő alatt takarító hozzátartozók látványa csak a frissen érkezetteknek szürreális, annak, aki huzamosabb ideig bent fekszik, elvárás lesz. Az ápolók nem értik, szerintük minden rendben van, csak „túl sokat szemetelnek a kismamák”.
Hívjak papot?
Amíg a férfi a székeket és kisasztalokat tologatja, rokonok érkeznek az átellenes ágyon fekvő kismamához. A szatyorból házi sütemény és tyúkhúsleves helyett egy mobilnettel működő router kerül elő. Hirtelen lelkes mosoly ül a szoba lakóinak arcára. Eddig a mobiltelefonjaikon osztották meg a netet, de az lassú.
„Ha hónapokat töltenél el ingerszegény környezetben, minden nap hajnalban keltenének a vizit miatt, emiatt örökké kialvatlan lennél, mert a többi időben is biztos van valaki, aki éppen horkol, amitől szintén nem tudsz aludni, ráadásul úgy éreznéd, hogy kiolvastad már a teljes Szabó Ervin könyvtárat, neked is fájna a szíved egy kis internetezés után!” – mondja Anikó, miközben kedvese próbálja üzembe helyezni a szerkezetet.
Ha jó csapat verődik össze a nőgyógyászati klinika várandósosztályán, az kész szerencse, összeszokhat a csapat, egymást tudják segíteni a beutaltak. Viszont a baleseti intézetben akár naponta cserélődnek a páciensek. A kórtermekben egymást váltja a pénteki buliban elesett kamasz és a bütyökműtött 80 éves.
– Anyuka, de rossz színben van! – kiabál nagyothalló anyósának egy férfi a lábsebészeti osztályon.
– Ugyan már, csak a bokám húzódott meg – válaszolja csendes bölcsességgel Emmi néni a verejtékezésig izgatott vejének.
 |
Beteglátogatáskor mindenki magát adja
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Hívjak papot? – kérdezi a férfi emelt hangerőn, mire nevetésben tör ki a kórterem. Azt ugyanis nem tudja, hogy a nyolcvanas éveiben járó hölgy az éjjel – fájó bokával – fel-alá járkált a szobában, hogy a frissen műtött szobatársainak vizet, törülközőt vigyen, és az éjszakás nővér munkáját könnyítve kicserélje az ágytálat.
– Többet segítene, ha most elmennél – mondja a hölgy, és a fal felé fordul.
De a férfi csak nem hagyja abba, fennhangon követel orvost és azonnali segítséget, szidja az egészségügyet, a kórházi kosztot, kritizálja az ütött-kopott asztalokat és ágyakat. Egy a feleségéhez érkező férfi kíséri ki a liftig, jóformán a karjánál rángatva, így lesz ismét nyugalom a szobában.
– Kicsit hipochonder, a múltkor mosogatás közben eltört egy pohár a kezében, de nem vágta meg magát, viszont három napig minden szőrszálra is azt hitte, hogy egy bőr alá fúródott üvegszilánk, és rohanni akart az orvoshoz – zárja le Emmi néni a kis intermezzót. Majd előkapja a járókeretet az ágy mellől, feláll, óvatos léptekkel elindul az ajtó felé, de közben még megkérdezi, kinek hozzon valamit a földszinti csoki-ropi automatából.
Pép helyett egy kis hazai
A betegek és látogatóik leggyakrabban a kórházi koszttal elégedetlenek, emiatt utóbbiak hozzák is a „jó kis hazait”. Néha az etetést túlzásba is viszik. Tanúja voltam a pécsi egyetem belgyógyászati klinikáján annak, hogy egy nyelőcsőszűkülettel operált férfihoz bejött tucatnyi rokon, s a váróban hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletére. Előkerült a szatyrokból tízliternyi húsleves, több grillcsirke vagy öt kiló sült sertéshús, három torta, több tepsi sütemény. A család órákon át evett, és harsány szavakkal biztatta az addig pépekkel táplált beteget, hogy nosza! Ő meg – bár tudta, hogy nem ehetne még pecsenyéket – nem ellenkezett. A dínomdánom derekán a beteg rosszul lett, hányni ment. A rokonok mély együttérzéssel kísérték ágyába, aztán visszatértek a váróba, és ettek tovább. Az egyik unokatestvér sopánkodott:
– Odavan ez a Józsi, tönkretette a gyomrát az a sok kórházi kula.
A legemlékezetesebb kórházi látogatást Szombathelyen éltem át, amikor volt osztálytársamhoz, Csabihoz mentem be. A 43 esztendős férfinak akkor már két éve lebénult a jobb oldala. Ettől a megrokkanásáig sofőrként dolgozó Csabi felhőtlenül vidám jelleme mit sem változott. A gutaütésig három kicsi gyermeke sokat birkózott vele, s erről az után se mondott le a nyolc- és négyéves fiú és a hatéves kislány. Így amikor újra kórházi kezelésre szorult Csabi, s meglátogatta őt felesége a három gyerekkel, akkor a kicsik azzal szórakoztak, hogy le tudják-e lökni apjukat a váróban a székről. Nagy nyögésekkel húzták-vonták Csabit, és kétpercenként le is döntötték a stokiról. Ő meg olyankor nevetve feküdt a földön, s hagyta, hogy párja és gyermekei visszaemeljék a székre. A betegtársak és a nővérek döbbenten figyelték a jelenetet, próbálták leállítani a gyerekeket.
– Hagyják őket – legyintett baljával Csabi, s szájának ép felével esetlenül formálva a szavakat azt mondta: – Hadd csinálják, mindig a jobb felemre esek, az meg úgyse fáj.
