„Magyarországon iszonyú nagy a baj”

És mesél: – Ismerek egy asszonyt, akinek az unokája a városi kórházban szült. Úgy mentek meglátogatni a nagyszülők, hogy fogalmuk sem volt, hogyan jönnek vissza. Jegy nélkül szálltak vonatra, vállalva a bírságot is, hogy minél előbb odaérjenek. Haza már gyalog mentek. Ötven kilométert gyalogoltak. Az utazási mizériáról jut eszébe, hogy

a MÁV nem engedi a lomok szállítását, pedig sok helyen abból bútoroztak, de minek is szállítani, amikor már a lomtalanítás se megengedett.

A mai út Hernádvécsére vezet. A furgon megtelt: nemcsak a tegnapi pékárukkal, hanem bútorokkal, gyerekholmikkal, tartós élelmiszerekkel, lábosokkal, centrifugával. Korábban a szállítás megszervezése jelentette a legnagyobb nehézséget a Szociális Csomagküldő Mozgalom (Szocsoma) életében, hiszen furgon sem volt mindig: ez is része azoknak a felajánlásoknak, amelyek Kiss Anikó mozgalma iránti bizalomból és az internetes aktivitásnak köszönhetően érkeztek.

A Szocsomát ugyanis két dolog tartja életben: a nyomor és a közösségi média.

Úgy kezdődött, hogy Anikó segélykiáltásokra lett figyelmes a Facebookon. Olyan adományokért könyörgő felhívásokkal találkozott, amelyek súlyos nélkülözésről, reménytelen szegénységről, válsághelyzetekről szóltak. Útnak indult, hogy felkeresse a bejegyzések gazdáit. – Így kezdtem két világban élni – idézi fel Anikó, aki a borsodi kis falvakba és cigánytelepekre eljutva döbbent rá arra, hogy az országban két világ létezik párhuzamosan, és ezek teljesen el vannak zárva egymástól.

– Az átlagembereknek nincs világos képük arról, milyen az a másik világ. Nem is gondoltam, mennyire számít a közvetlen tapasztalat. Ha az ember nincs jelen, semmit nem tud a másik világról. Még azt is hiheti, nincs nagy baj Magyarországon. Pedig iszonyú nagy a baj.

A Szocsoma megalapításával valamelyest oldódott Anikóban az a feszültség, amely az első élmények után kerítette hatalmába.

A Facebookot Anikó arra használja, hogy a két elkülönült világ találkozzon egymással. Nemcsak ruhát, cipőt, élelmiszert, bútort és mindenféle egyebet visz olyan helyekre, ahonnan az állam már régen kivonult, hanem kihangosítja az ottaniak érzéseit, megmutatja szegénységüket, becsempészi a hírfolyamunkba a kilátástalanságot. Az adományutak, terepmunka, címgyűjtés közben Anikó mélyinterjúkat készít velük, videózik, ezeket közzéteszi.

A szociológusok azt mondanák, akciókutatást végez. Az alultáplált gyerekek képezhetőségének kérdése foglalkoztatja leginkább.

A gyerekeket az elszenvedett éhezésük szövődményeként fellépő mentális problémákból eredő rossz viselkedésük miatt megbélyegzik a megértés és a probléma kezelése helyett,

ami elkeserítő. Az általa megismert élettörténeteket folyamatosan megosztja a neten.

A Szocsoma példája azt mutatja, hogy aki legalább a Facebookon keresztül látszik az egyik világban, könnyebben juthat segítséghez a másikból. (NB. Mark Zuckerberg nemrégiben egy ENSZ-konferencián arról beszélt, hogy a Földön mindenki számára elérhetővé kellene tenni az internetet, a világháló segítségével ugyanis milliók kerülhetnek ki a mélyszegénységből.) Anikó az úgynevezett Z generáció tagjait (digitális kor gyermekeit) megszégyenítő sebességgel közlekedik a neten: a Facebookon szervez, megvitatja a legégetőbb ügyeket, tudósít, kommunikál. Posztokat oszt meg az egyik világgal, adományokat a másikkal.

Hernádvécsén tanul a gyerek... Teknős Miklós / Népszabadság

Anikó folyamatosan online üzemmódban van. Ha megoldandó szociális problémával találkozik útja során, csoportot hoz létre a közösségi oldalon, ott kér tanácsot, ott vitatja meg a segítségadás lehetséges formáit. – Vad vagyok. Az ismerőseim gyakran találják magukat ilyen ad hoc beszélgető csoportokban – neveti el magát. Egy ilyen fórumban szerzett jogászt egy családnak, amelyre rászállt egy „vérszívó gyámügyes”.

A jogász által írt beadvánnyal sikerült elkerülni, hogy elvegyék a családtól a gyerekeket. A gyámügyes simán szétvert volna egy családot.

Anikó szerint a gyámügyi gyakorlatra jellemző ez az önkény: hitelt érdemlő bizonyítékok, érdemi vizsgálat nélkül vesznek el gyerekeket a mélyszegénységben élő családoktól.

A TASZ is tele van ilyen ügyekkel. Velük és más jogvédő szervezetekkel is kapcsolatban állnak.

Az úton Anikó arról beszél, hogy a mélyszegénységet milyen súlyos betegségek kísérik. – Az éhezés miatt kialakul egy refluxszerű tünet. A gyomorsav kikezdi a nyelőcsövet. Ez az éhezés egyik betegsége, sajnos áttevődik a légzésre is. Asztmatikus panaszok jönnek. Az emberek már nem is tartják fontosnak az evést. Örülnek, hogy nem éhesek, pedig ennek nagy ára van. Aki alig eszik, nem is szokott éhes lenni. Rendszeresen tapasztalom, hogy a gyerekek nyelőcsőszűkületre kapnak gyógyszert.

Ez az éhezés egyik betegsége. De nagyon gyakori a cukorbaj is, ami a túlzott szénhidrátbevitel miatt alakul ki – sorolja Anikó, megemlítve, hogy a mostani viszonyok között ennivalót vinni a legfontosabb. Minden energiáját erre összpontosítja, raktárt szerez, szállítást szervez és élelmet gyűjt, ebben támogatókra lelt. A Szocsoma nem egyesület, nem alapítvány, egyszerű csoportként működik a Facebookon. Sokan nyaggatják is Anikót: ideje lenne már „kinőni” a virtuális térből.

...örül a gyerek... Teknős Miklós / Népszabadság

Ezt a pénzadományok kezelése is indokolná, amelyeket egyelőre az Oltalom Karitatív Egyesület egyik alszámláján tudnak fogadni. A ma már több mint ezerfős csoporthoz csak segítők tartoznak, akik egy futárszolgálaton keresztül egyéni segélycsomagokat küldenek a vidéki szegregált kistelepüléseken élő mélyszegény roma családoknak, akikkel a csoport aktivistái rendszeres személyes kapcsolatot tartanak. Húsz olyan tag van, aki folyamatosan dolgozik az adományok szétválogatásán és kiszállításán. Nem kis munka ez: a felajánlott tárgyak a között gyakran szerepelnek bútorok, amelyeket el kell hozni, és be kell pakolni egy teherautóba. Anikó illusztrálja a nehézségeket.

– Kaptunk egy hűtőládát, amelyet egy olyan családnak viszünk, ahol nehéz megszervezni a napi bevásárlást, fontos nekik, hogy lefagyaszthassák az élelmiszert. Az adományozó a pincéjében tartotta a hűtőládát, ahonnan fel kellett azt hoznunk. Majd beleszakadtunk, de sikerült – mutatja a képeket a cipekedésről, mert természetesen ezt is dokumentálta a tabletjével. Ezeket a híradásokat csoporttagjainak szánja, akik figyelik az út kapcsán és drukkolnak nekik. Együtt örülnek, hiszen az ő munkájuk is benne van az útban.

Egyszer azzal keresték meg az egyik faluból, hogy az erdészeti munkák miatt bakancsra lenne szükségük a közmunkásoknak. Felment a Vaterára, beírta a keresőbe, hogy bakancs, és így talált rá arra a fickóra, aki 2500 forintért hirdetett katonai surranókat. Nógrádba kellett utazni hozzá, egyenként válogatta ki a megadott méretek alapján, és mivel tíz párat vásárolt, kedvezményt is kapott.

A konfliktusok elkerülése érdekében Anikó vagy futárral küldi a csomagokat, vagy ő maga osztja ki azokat. Nem bízik azokban, akik felajánlják, hogy kiosztják. – Egyszer egy kisebbségi önkormányzati képviselő írt nekem, hogy küldi azokat a címeket, ahová adományokat várnak. A Google Earth segítségével ellenőriztük a címeket, és kiflancolt házakat találtunk. Meg is írtuk neki, hogy mi nem ilyen helyre szeretnénk csomagot vinni.

Az osztásnál nagyon körültekintőnek kell lenni, mert feszültség keletkezhet azokban az emberekben, akik valami miatt kimaradnak belőle. Sokan emlegetik a paternalista adományozó modell hátrányait. Célszerűbb magot adni, mint kenyeret, amit ő is tud, de nem várhatja meg, hogy a magból kikelt növényt halottak arassák le. Közben a furgon befut Miskolcra, Horváth Gyula költő portája elé. Anikó örömmel újságolja, hogy talált a családfőnek 43-as cipőt. Gyorsan kikerül a furgonból a gyerekpelenka és néhány doboz konzerv, keksz.

– Anikó néni, tévét nem tudtok hozni?

– kérdezi egy fiatal lány, miközben kávét hoz. Azt ismételgeti, hogy a tévé jelenti az egyetlen kikapcsolódást. Amikor visszaülünk az autóba, Anikó már küldi is a Facebookra, hogy televízió kellene. A legközelebbi látogatáskor talán már hozza is. A család marasztalta volna még a csapatot, de Anikó jelzi, hogy igyekezniük kell, mert „egy egész falu és egy 14 tagú család” várja érkezésüket.

A városból kifelé menet felháborodva taglalja, hogy az önkormányzat a kukákat sűrű rácskerítéssel vette körbe, vagyonokat költött rá, hogy a szegények elől még a szemetet is elzárja. A falvakat járva Anikó az éhezés mellett a legnagyobb problémának a tüzelő hiányát látja. – Lenne lehetőségük az önkormányzatoknak pályázni, nem teszik. Azt akarják, hogy ott pusztuljanak meg az emberek – fakad ki.

Lassan megérkezünk Hernádvécsére, ahol egy Budapestről kilakoltatott család vár minket. A történetük megrázó, bár itt minden történet megrázó. Egy VIII. kerületi önkormányzati szoba-konyhás lakást kellett elhagynia a nagymamának, két lányának és tíz unokájának, akik közül a legidősebb 12 éves.

– 1998 óta laktam abban a lakásban Pesten. Pár éve megjelent egy új lakó, aki nem titkolta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem tisztogatja az épületből a cigányokat.

Kiirtom a mocskos fajtádat – ezt mondta.

Rendszeresen feljelentett minket, hol a rendőrségen randalírozásért, hol a gyámügyön kiskorú veszélyeztetése miatt. Soha nem vizsgálták ki, hogy igaza van-e. A gyerekek szépen jártak óvodába, iskolába, erről papírom is van. Két éven belül négy halott volt a családban. Először meghalt az apám, aztán a férjem, majd az anyám. Aztán az egyéves kisunokám. A négy temetés minden pénzünket elvitte, adósságba keveredtem. Az önkormányzat a sok feljelentés miatt már nem akarta, hogy rendezzem az adósságot, és összeférhetetlenség címén kitettek minket az utcára – ömlik a szó az asszonyból. Hiába próbáltak ingatlant bérelni, tíz kicsivel egy cigány családnak nem ad ma ki Magyarországon senki sem lakást. Az elmondás alapján a gyámügy üldözte a családot, és azzal fenyegetőzött, hogy ha nincs lakás, elveszi a gyerekeket.

Anikó hónapok óta segít nekik. Így sikerült Hernádvécsén, az ország egyik legreménytelenebb szegletében ideiglenesen házat találni számukra. Az asszony nagyon szenved, a főváros után elviselhetetlen neki ebben a borsodi faluban élni. – Képzeljétek, amikor egy faluban kilencven százalék a cigány! Ez egy gettó. Ráadásul idegenek vagyunk. Nem barátságosak velünk az emberek. Megállnak és beszélnek a hátunk mögött. Nem tudom, hogy fogom itt kibírni. 51 évesen mindenem megvolt, aztán egyik pillanatról a másikra annyim maradt, ami belefért egy nejlonzsákba – mutat körbe az üres házban.

Anikó a segítőivel kipakolja a furgonból a lábosokat, az ágyat, a hűtőládát, a centrifugát, a ruhákat és a tartós élelmiszereket. Az asszonyt hallgatva, nem hagy nyugodni egy dilemma.

Egyfelől a munkanélküliségtől sújtott borsodi faluban legalább van fedél a család feje felett, a gyámügytől már nem kell rettegniük. Másfelől a gyerekek jövője szinte kilátástalan lett: a némi reményt biztosító fővárosi iskola helyett, mostantól egy rossz színvonalú, szegregált iskolába járnak.

Visszakerültek oda, ahonnan ki kellene törni. Anikó azt mondja, általában jobb magot adni a rászorulónak, aminek segítségével később el tudja látni magát. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor előbb enni kell adni, mert az illető éhen hal, amíg a mag kikel. Anikó ötéves volt, amikor szülei súlyos tüdőbetegséget kaptak, ezért néhány hónapra Fótra került, a gyermekotthonba. Ott látta először, milyen körülmények között élnek gyerekek, árván, szegénységben.

...és néha eszik is a gyerek Teknős Miklós / Népszabadság

– A szüleim úgy neveltek, hogy mindig nézzek a dolgok mögé, óvtak attól, hogy korán ítélkezzem – meséli Anikó. Arra a kérdésre, hogy mivel kapcsolódik ki, azt válaszolja, hogy nincs erre szüksége. Egyidejűleg ad és kap.

– Az ad örömöt, ha valami megoldódik. Hogy a reménytelenséget le lehet győzni. Az is erőt ad neki, hogy a Szocsoma egy épülő, bővülő mozgalom. Legközelebb a SPAR-maratonra települnek ki sátorral, ahol sütit lehet vásárolni. A bevételből a következő élelmiszer-szállítmányt állítják össze.