Írásai – az egykori Mai Napban, a Népszabadságban, a Hócipőben és pályája utolsó szakaszában a Népszavában – ettől csak súlyosabbá váltak.
Minden tulajdonsága a baloldalhoz kötötte, a kötelék nem miatta lebegett sokszor a semmiben. Nem csalódott – dühöngött, háborgott, mert azt a politikát látta újra és újra veszni, amiben hitt, amit a szeme előtt adtak el aprópénzért, rövidlátásért, látszatért és gyengeségért.
Gyűlölte az előítéleteket, a leegyszerűsítések, sztereotípiák diktálta demagógiát, s mindent, ami bigott. Ugyanakkor fanatikus elszántsággal igyekezett segíteni az elesetteken, a rászorultakon. Képes volt lelkesedni, közösségeket magával cipelni, néha naiv, földtől elrugaszkodó elképzeléseihez társakat találni. Hiányzott belőle a cinizmus valamennyi formája, sugárzott belőle a vegytiszta őszinteség. Úgy írt, ahogy a lelke diktálta, de nem volt sem felszínes, sem szirupos – alaposan ismerte tárgyát, az embert.
Másfél éve rontott rá a betegség, olyan, amely egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy súlyos. Tudta, viselte és hihetetlen keménységgel állt ki vele szemben, küzdött ellene. Ebben a küzdelemben nem csak családtagjai, közeli barátai, sok-sok kollégája, hanem seregnyi olvasója is részt vett, Iván megtudhatta, mennyien szeretik.
Az író, a novellista hónapokig fölülemelkedett a szenvedő betegen, tárgyszerűen tudósított állapota valamennyi fázisáról, a remény felcsillanásai és a visszazuhanás árkai között vele utaztunk eddig, ehhez a magányos végállomásig.
Nincs miért szomorúnak lennetek – mondaná. – Ha most legyőztek is, nem adtam fel.
