— Ha nincs fizikai tünet, akkor miből indul ki a pszichológus?
— Mivel a bűntudatot és a félelmet nehéz elviselni, ezért pszichés zavartünetek jelentkeznek. Ezek között első helyen áll a kényszeres magatartás. Kóros rendrakás, rögeszmés félelmek, mosakodás, esetleg egy testrész állandó piszkálása, véresre vakarása satöbbi. A kényszer-neurotikus tünetek védik meg a gyermeket az ösztön elárasztottság és ösztönzavar kínjától, lásd: „Ágnes asszony a patakban fehér lepedőjét mossa”. A kényszeres tünetek spontán robbannak be, nagyon színesek, soha sem szimbolikusak, látszólag nem állnak kapcsolatban semmiféle okkal, a gyermek sem érti őket, de nem tud ellenállni, kénytelen azokat végezni. A másik gyakori tünetcsoport az abúzussal összefüggő terület testi panasza: például hasfájás, a nemi szervek fájdalma, gyulladása. Ha például egy testrész megérintésére kényszerítik a gyermeket (mondjuk egy férfi a nemi szervét érinteti a kislánnyal), akkor a kezeken pszichés alapon bőrtünetek, ekcéma jelentkezhet. Ilyenkor orvosilag nem áll fenn betegség, ezért úgynevezett konverziós, pszichés alapú testi tünetről beszélünk.
— Az ilyen tüneteknek nyilván sok oka lehet, nem feltétlenül abúzus...
— A pszichológus összeveti a szülők által elmondottakat a gyermek által elmondottakkal, a szülők nem verbális magatartását (mimika, gesztusok) a gyermek nem verbális jegyeivel (lesüti a szemét, távol ül a szülőtől), és mindezeket együtt értelmezi a felmerülő esetleges testi-lelki tünetekkel. Ezen túlmenően olyan pszichológiai teszteket vesz fel a gyermekkel és a szülőkkel, amelyek statisztikailag megalapozottak, hazai és nemzetközi standarddal rendelkeznek.
— Mekkora valószínűséggel lehet ezekből a vizsgálatokból helytálló következtetést levonni?
Ha összecseng a szülői történettel a gyermek vallomása, és az megfelel életkori sajátosságainak, továbbá mindez egybevág a tesztek által jelzettekkel és a fennálló tünetekkel, akkor magas statisztikai biztonsággal kimondható, hogy a gyermek átélt traumát. Az is, hogy ez szexuális természetű volt-e.
— Mennyire lehet egy gyereket betanítani arra, hogy kitalált történettel tévessze meg a hatóságokat és a szakértőket?
— A gyermekek több okból nehezen taníthatók be a hamis, a másik szülőre terhelő vallomás megtételére: 1. A gyermekek csak egy bizonyos életkor felett képesek a szülő ilyen, számukra értelmetlen oktatását befogadni, 2. lojálisak mindkét szülőhöz, ezért ellenállnak, elfelejtik vagy másként adják elő a tanítottakat, 3. elárulják magukat furcsa szójárással, gyermekien őszinte szavaikkal.
— És ha a gyerek kizárólag az egyik szülő hatása alatt áll?
— Ha megtanulja is a hamis vallomást, a trauma után jelentkező tüneteket nem tudja spontán szimulálni. Szinte lehetetlen egy gyereket rávenni, hogy kényszeresen mosakodjon, vagy rögeszmésen csináljon valamit. A szülők 99 százaléka nem is tudja, pontosan hogyan kell azt csinálni. De még ha tudja is, és betanítaná, a gyermek nem tud egy betegséget imitálni. Még a legjobb színészeknek is komoly feladat mentális zavart eljátszani. Gondoljunk csak az Esőemberben Dustin Hoffman alakítására. Mikor képes erre egy 3–10 éves gyerek? Nagyon nehéz egy pszichoszomatikus zavart konstans módon, hosszú éveken át produkálni, ugyanis ezek maguktól nem szoktak javulni, hanem tünetváltásra kerül sor. A gyermek és a szülő sem tudja, hogyan kell „tünetet váltani”. Erre lélektani dinamika szerint kerül sor az életkor előrehaladtával, amely nem felel meg semmilyen racionális logikának. Például: egy öt év alatti gyermek inkább reagál testre lokalizálódó kényszeres tünettel (testének piszkálása, sértése), ami később átmehet írás-, rajzoláskényszerbe, amikor a gyerek állandóan és ugyanazt rajzolja naphosszat, ha kell, ha nem, rituális cselekvésekbe, amelyek a fürdéssel vagy az elalvással kapcsolatosak. Ezt nem lehet szimulálni. Ezek a bizonyítékok elegendő támpontot adnak a szakvélemény megalapozottságához.
— Amennyiben a szakmai módszertan ennyire tudományos alapokon nyugszik, akkor miért születhetnek egymásnak ellentmondó szakértői állásfoglalások a különböző ügyekben?
— Sok oka lehet ennek. A gyermek újra és újra vizsgálati helyzetbe kerül, és ő maga ellentmondó válaszokat ad, mert szorong, fél a kimondott szavak következményeitől, ezek a szülő szeretetének elveszítésével fenyegetik. Kire mit mondjon? Nem mer és már nem is tud őszinte lenni. Ha nincs újabb vizsgálat – ami kritikus kérdés: kell-e, traumatizálja-e a gyermeket, ugyanakkor az egyetlen tiszta forrás a személyes benyomás és adatfelvétel –, akkor a szakértői értelmezésnek sok a buktatója. Ki milyen vizsgálatot – amit nem maga végzett el, hanem előzőleg felvett vizsgálat anyagát értelmezi – hogyan illeszt be a peranyagba? Eltérő szakmai szemlélet is előfordul, és még csak nem is szabad feltételeznünk a szakértő bármiféle befolyásoltságát bármelyik szülő által. Ha a szakértő olyan esetet véleményez, amelyhez hasonló (például válási) bonyodalom az ő életében is előfordul, akkor vagy tilos az esetet elvállalnia, vagy szakértői szupervíziót kell igénybe vennie. Ez utóbbi nem túl gyakori, pedig bőven volna rá szükség. A szakértőnek is vannak, lehetnek megakadásai, vakfoltjai, ezeket helyesebb beismerni és megkonzultálni egy szakértő társsal vagy hivatásos szupervizorral, semmint akarata ellenére is ártani a családnak, de legfőképp a gyermeknek.
A PAS-szindróma
Spronz Júlia ügyvéd, a nők és gyerekek ellen elkövetett bántalmazásos ügyekkel foglalkozó Patent Egyesület munkatársa azt mondja: az ilyen ügyekben nincs közvetlen bizonyíték, a bántalmazó általában legtöbbször nem hagy testi sérülést, csak lelki nyomokat. Ennek feltárása csak jól képzett, erre szakosodott pszichológusok által lehetséges.
– Az általunk tapasztalt eljárások többsége arra irányul, hogy az áldozaton fogást találjanak. A kiindulópont sok esetben az, hogy az anya bosszút akar állni az apán, ezért áll elő a gyerek elleni szexuális visszaélés vádjával – mondja közel két évtizedes gyakorlat alapján. Tapasztalata szerinte a PAS-szindrómára minden bántalmazó szívesen hivatkozik, és szívesen rásütik a gyerekét védő anyára, mivel egyszerre tereli el a figyelmet az erőszak elkövetőjéről, és patologizálja a gyermek megvédésére tett normális reakciókat.
– A PAS-t nem vették be a pszichiátriai betegségek lajstromába, mivel tudományosan nincs semmilyen módon alátámasztva, ez egy áldiagnózis – utal arra, mennyire kell komolyan venni. – A külföldi felmérések alapján elmondható, hogy az abúzusügyek mindössze egy-két százalékáról derül ki, hogy hamis vádra épül, mégis mindig az áldozat szavahihetőségét kérdőjelezik meg. Ez a masszív előítélet megjelenik a igazságszolgáltatásban és a hatóságok munkájában is. Pedig nincs az az épeszű szülő, aki ilyen eljárásnak kitenné magát és a gyerekét – fogalmaz Spronz Júlia.
Az ügyben említett szakértőkkel kapcsolatban elmondja: a jogsegélyért hozzájuk forduló ügyfelek esetei között számos olyannal találkozott, ahol Szigyártó volt a hatóságok által kirendelt igazságügyi szakértő, és nem merült fel szakértelmével kapcsolatban aggály. Galambosné viszont egyetlen általuk ismert esetben sem járt el szakértőként. (Ó. M. D.)
