Bár mániákusan gyűjtötték az adatokat
– egyebek mellett sikerült megszámláltatni a főigazgatókkal a kórházi lovakat és a lábtörlőket –,
kevés használható információhoz jutottak a rendszer működéséről, vagy ha jutottak is, azokat nem hozzák a külvilág tudomására. Így például évek múltán sem tudjuk, hogy hol, hányan dolgoznak az egészségügyben, s ez rendre megzavarja a bérnövekmények szétosztását is. És nincsenek adatok a gyógyítás minőségéről, holott ezen paraméterek nélkül nehéz a rendszerjobbító kormányzati szándékokat érvényesíteni.
A kudarc részleges meghátrálásra is kényszerítette a kormányzatot. A gigászi kórházműködtető hivatalt idén tavaszra átszervezték: visszanyerte önállóságát a gyógyszerhatóság, és most jönnek létre azok a megyei bizottságok, amelyek majd valamifajta irányító és gazdasági ellenőrző szervezetként próbálják immár megyei szintről működtetni az intézményeket.
A négyéves államosítási kísérletnek azonban ára volt:
az egészségügy elvesztette azt a 100 milliárdos forrást, amit korábban a tulajdonos önkormányzatok évente beletettek a saját intézményeik működtetésébe.
A korábban önállóan működő kórházi vezetőkből pedig kiszolgáltatott állami hivatalnokokat csináltak. Összességében teljesen kétségessé tették, tudja-e a kormányzat, hogy mit akar egyáltalán.
A menet közben kitalált államosítás minden erőt lekötött, az intézményrendszer hatékony átalakítását, ésszerűsítését is gátolta. A struktúraváltásra szinte egyetlen szóba jöhető forrásként fölhasználható uniós fejlesztési pénzek elérését pedig jó időre blokkolta a tehetetlenség. A 220-230 milliárdos uniós pályázati keretből 90-100 milliárdra 2014-ig még a közbeszerzési pályázatokat sem sikerült kiírni. Ezt a megtorpanást azonban nem használták ki a beruházási tervek alapos újrafogalmazására. Így alakult ki az a helyzet, amivel immár finanszírozási válságként szembesül az egészségügyi kormányzat: a fejlesztési pénzeket egy régi struktúra igényei alapján öntötték betonba, de annak működtetésére már nincsen elegendő folyó bevétel.
5 év veszteségei
Mellékletünkben az elmúlt öt év veszteségeit vesszük számba az élet különböző területein. A sorozat többi cikkéért ide kattintsanak.
A Budapesti Corvinus Egyetem szakembereinek elemzése szerint az egészségügyben már megvalósult mintegy 336 milliárd forintnyi fejlesztés több mint felét a kórházak, ötödét a szakrendelők, nyolcadát az alapellátás költötte el, néhány százaléknyi jutott a mentőkre, a vérellátásra, valamint egészségfejlesztésre. Mindez úgy történt meg, hogy közben senkinek nem voltak olyan adatai, ami alapján megmondható lett volna, pontosan mire is van szükség az ellátórendszerben, s mi az, ami fenntarthatóan javíthatna a betegek ellátásán. Így a fejlesztéspolitika „a sötétben tapogatózva" próbált eredményes lenni.
|
| Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság |
Az Orbán-kormány egészségüggyel kapcsolatos mély bizonytalanságának igen korán megvoltak a jelei: az új alaptörvényben már szó sem esik a társadalombiztosításról, a 2012-es költségvetési törvény pedig Rogán Antal fideszes képviselő javaslatára meg is szüntette a biztosítási alapú egészségügyet. A munkaadói kötelezettségként befizetett 27 százalékos társadalombiztosítási járulékot átkeresztelték szociális hozzájárulásra, azaz adóvá tették. Ezzel az apró szövegmódosítással megszűnt az a kötelezettség, hogy a befizetett járulékért bármiféle járandóságot, meghatározott egészségügyi szolgáltatást kell biztosítani. A Rogán-féle javaslat egyértelműen a parlamenti többség jóindulatára bízza, mekkora összeget fordítanak az ellátórendszer működtetésére.
A napi politika szabadon járhat be az egészségbiztosítási kasszába, s hol az adók, hol a járulékok törvényeivel érvelve csoportosíthat át összegeket.
Így fordulhatott elő az is, hogy bár 2010-ben a Fidesz egészségpolitikai programja még 250 milliárdos többlettel számolt a rendszerátalakító tervei megvalósításához, a Fidesz-kormány valójában kivont 400 milliárdot az ágazatból az első négy év alatt. Ennyit még az oly sokat szapult Gyurcsány-kormány sem vett el az egészségügytől. Az így felerősített forráshiány aztán arra ösztönzi az egészségpolitikát, hogy a lehető legkevesebb szolgáltatást engedje finanszírozni. A kórházak nem fizetik a számláikat, a várólisták nőnek, előbb csak a műtétekre kellett hónapokat várni, ma már a diagnózisokra is. A kielégítetlen szükségletek szélesebb utat nyitottak a magánellátásnak és a korrupciónak is. Az Orbán-kormány mindkettővel zavaros viszonyba keveredett.
A kormányzat szinte folyamatosan bizonytalan abban, hogy a magán és a közszféra illeszkedését miként képzelje az ágazatban. Piacellenes politikai attitűdje tavaly november elején minden korábbinál markánsabban nyilvánult meg. Miután éveken át adókedvezményekkel is támogatni látszott a magán egészségbiztosítás, tavaly november elején
egy éles piacellenes fordulattal arról beszélt az államtitkár egy szakmai konferencián, hogy a közkórházban nem lehet majd magán egészségügyi szolgáltatást végezni,
illetve magánszolgáltatást sem lehet majd közpénzből finanszírozni. Nem engedik, úgymond, hogy a magánszolgáltatók kimazsolázzák az olcsón, egyszerűen ellátható eseteket, és a súlyos, drágán gyógyíthatókat ráhagyják a társadalombiztosításra. E racionális elemeket is tartalmazó érvelés különösen azután volt meghökkentő, hogy az ágazati szereplőket évtizedek óta arra trenírozzák, hogy hamarosan elkészülhet az a szabályozás, amely még több magánforrást csatornáz be a köz javára az ellátórendszerbe. S arra a tényre sem volt tekintettel, hogy az elmúlt húsz évben a magán- és a közszolgáltatások „összeolvadása" tartotta talpon az egészségügyet. Úgy, ahogy.
Az igazi zavart azonban mégiscsak az kelthette, hogy az államtitkár egyrészt minden kórháznak megígérte, hogy személyesen végigtárgyalja velük, milyen formában tartható meg esetleg a pénzszerző tevékenységük, másrészt folyamatosan újra értelmezi az általa elmondottakat. A magán- és közellátás szétválasztásával kapcsolatos bemondások visszhangja után például bejelentette: a közreműködőket (ilyenek az orvosok ügyeletet ellátó cégei, a képalkotó diagnosztikát, a laborszolgáltatást végzők) a szétválasztás nem érinti. Pontosabban az állam a korábban kiszervezett magánszolgáltatásokat, amennyire csak lehet, szeretné kiváltani, de amire az államnak nincs pénze, kapacitása azok maradhatnak.
Az egész egészségügyet korrumpáló hálapénz-rendszert az első ciklusban csak kerülgette a Fidesz-kormány. Újjáalakulása után az új államtitkár, Zombor Gábor az első nyilvános közszereplésén a Figyelő című lap szakkonferenciáján a kormányzati munka egyik központi céljának a hálapénz fölszámolását hirdette meg. Az akkori elképzelés szerint e cél érdekében a közintézmények élesíthették volna azt a jogszabályt, miszerint pénz kérhető (az ellátás OEP finanszírozásának 30 százaléka, illetve maximum 100 ezer forint) a területen kívülről érkezőktől és az orvost választó betegektől. Ebből kapott volna a kórház és a választott orvos is.
Hamar kiderült, hogy a javaslattal nem szimpatizálnak a hálapénzrendszer befolyásos haszonélvezői.
Ha legálisan, számla ellenében lehetne orvost választani, az érintettek bevétele alaposan megcsappanhatna, részben azért, mert a beteg által befizetett összegre rárakódna egy csomó közteher, másrészt az orvos munkáját segítők is bejelentkezhetnek a maguk részéért. Kiderült, hogy a hálapénz megszüntetése nem megy béremelés nélkül, de önmagában az sem hoz megoldást. A legális, térítéses orvosválasztás viszont nyilvánvalóvá tenné, hogy az egészségügy „fizetős", amit az Orbán-kormány sem akart vállalni. Az már csak zavarosabbá tette a helyzetet, hogy a Munkatörvénykönyve és a Büntető Törvénykönyv módosításaival sikerült olyan abszurd helyzetet teremteni, amelyben a kórházigazgatóknak maguknak kell fölhatalmazniuk orvosaikat a hálapénz elfogadásra, akik azonban ugyanakkor a BTK szerint, ha az ügyész úgy gondolja, vesztegetésért ennek ellenére is perbe foghatók.
Nem szidják, de nem is emlegetik
 |
| Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság |
A második Orbán kormány első egészségügyi államtitkáraként Szócska Miklós volt az a tudományos ember, aki megkapta a lehetőséget, hogy játszadozzon, kipróbálja szakmai őrületeit a nagypolitikában.
Az 54 éves orvos és egyben a menedzsertudományok doktora más szempontból is kivételes. A rendszerváltás óta Surján László után ő volt a második olyan egészségpolitikus, aki négy évig állta a sarat, és hivatalában maradhatott. Mindez talán nem is véletlen, hiszen 2007-ben írt doktori értekezése, amivel a Harvard Egyetem John F. Kennedy kormányzati iskolájában szerzett mesterdiplomát, valójában módszertani könyv volt az államtitkárságához. A dolgozatában arra keresett választ, hogy eddig miért buktak el, váltak sikertelenné az egészségügyben a reformkísérletek. Mikor milyen típusú ellenállás alakult ki a reformtervezők döntéséivel szemben, milyen „védekezési rituálékra” lehet számítani. Kutatásai nyomán állította: az addigi reformfolyamatok bukása elve kódolt volt, mert azok kampányszerűen zajlottak, emiatt reflexszerű ellenállást váltottak ki.
Államtitkárként úgy nyilatkozott, hogy programjának alapja a kommunikáció, a nyilvánosság. Ahol csak megszólal, föllép, igyekszik megnyerni a közönségét. Show-jának része, hogy átírja az egészségpolitikai szótárt: az államosítás és a bezárás szavakat törli a kormányzati retorikából. A „bezárt intézmény” kifejezést funkcióváltó kórházra cseréli. A gyógyszerpiac drasztikus szűkítéséről és a térítési díjak ezt kísérő emelkedéséről a nagy nyilvánosság előtt szó sem esik, helyette az a jelszó, hogy „az okos beteg együttműködő, és az olcsóbbat választja.” Rendre türelemre int, lelkesít. Nyilvános közszereplésein rendre arra buzdítja hallgatóságát: szóljanak bele aktívan a közpolitika alakításába, s ennek érdekében több hónapos előkészület után elindítja a tárca a deregulacio.hu nyilvános weblapot. Az államtitkár azt is rendre elmondja: „részvételi egészségpolitikára készül”, azt szeretné, ha mindenki részese, aktív alakítója lenne a politikai döntéseknek. Adatokat akart kinyerni a rendszerből, mert alapvetően ezekre kívánta alapozni a finanszírozás és a kapacitás átrendezését. Mérhető minőségi adatok alapján szándékozta átrendezni a betegek mozgását. Olyan, a magyar viszonyok között „meghökkentően modern” víziókról beszélt, mint a távdiagnosztika, a betegek távgondozása, az adatbányászattal támogatott orvoslás. Aztán rádőlt az államosítás.
A közel kétszáz kórház igazgatásához már kevés volt az ő lelkesedése. Ciklusa végére még azt sem sikerült hitelt érdemlően megállapítania, hogy hol és hányan dolgoznak az egészségügyben, és még a korábban megismerhető minőségi mutatók egy része is eltűnt a nyilvánosság elől. A ciklus végén anélkül, hogy bárki mérleget készített volna a teljesítményéről, távozott. Oda, ahonnan jött: a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának vezetői posztjára.
Szócska Miklós az egészségpolitikában eltöltött négy évével azt nyerte meg, hogy elődeihez képest, őt nem szidják, de az is ő, akit a távozása után a legkevésbé emlegetnek.
Mondhatni, a Fidesz évei alatt az egészségügy sokkal veszélyesebb üzemmé vált a betegek számára. Ugyanakkor a kormányzat egyre szabadabb kezet kapott egyre kevésbé követhető céljai megvalósításhoz. Ehhez azonban a betegek számára biztonságot és a szolgáltatásokat illetően garanciát nyújtó intézményeket is föl kellett számolni, illetve meg kellett gyengíteni. Már 2010-ben, a kormányváltáskor fölszámolták az Egészségbiztosítási Felügyeletet, amely hatóságként védte a betegeket. A helyére ugyan 2013 novemberére sikerült megalakítani az országos betegjogi központot, ám az új hivatal azóta is csak keresi a helyét. A betegjogok védelme a szolgáltatók vizsgálata tekintetében a felügyelethez képest jóval szűkebb hatáskört kapott.
A betegek védelme szinte teljesen megszűnt.
Ennek legszemléletesebb példája az a sajtóból jól ismert 2012-es eset, amikor egy fogyatékos kislány ellátatlanságával foglalkozó újságíró, csak annyit ér el, hogy egy külföldi állampolgár saját zsebből kifizette a kislány fogászati kezelését. A szakhatóságnak, az államtitkárságnak, a kórházfenntartó hivatalnak viszont csak értelmetlen közleményekre futotta.
Nagy baj, hogy mára már az sem derülhet ki, hogy hol és mit kéne javítani a rendszerben – siratja a szakfelügyeleti rendszert Weltner János sebész. Szerinte a régi szakorvosi felügyeleti szisztéma helyébe lépő új szervezethez a kormányzat nem rendelt se pénzt, se infrastruktúrát. A szakmai kollégiumi rendszer átszervezése sem sikerült jobban. Hiába kerültek e testületekbe területük legkiválóbbjai, a munkájukhoz nem rendeltek pénzt, nincs mögöttük adatgyűjtő, -elemző csapat. Így mára az egészségügyben már akkora szakmai kontroll sincs, mint például az oktatásban.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Noha jogszabály van arra, hogy milyen minimális feltételeket (eszközöket, hány betegre, milyen és hány orvost, ápolónőt) kellene biztosítani az intézményekben a gyógyításhoz, ezek betartását nem ellenőrzi senki. Óvatos becslések szerint csak az államosított intézményekben évente több tízmilliárdra lenne szükség, hogy az előírt feltételek meglegyenek. Az ennek ellenőrzésére hivatott tisztiorvosi hivatal ugyan a működtetési engedélyek kiadásához, megújításához kér önbevallást, ám azt, hogy a papírra leírtak fedik-e valóságot, már nem ellenőrzi.
Az állam, amelynek e feltételek megkövetelésével, meglétük ellenőrzésével kellene garantálnia polgárai biztonságát, maga tette ezeket a feltételeket megkövetelhetetlenné, a meglétüket ellenőrizhetetlenné.
