Vona Gábor szerint nincs rend,mert azt csak ő teremtheti meg, s ennek nyomatékot is ad az egykori szkinhedvezér házalelnöki jelölésével, lesz itt fegyelem. Ehhez készséggel asszisztál a Fidesz, úgy megválasztja Sneider Roy Tamást, mint a huzat.
Schiffer András a szimbolikus politizálás hiábavalóságáról értekezik bazsarózsás mosollyal, és egyetlen pillanatig sem zökkenti ki szerepéből, hogy egy bizonyos Orbán Viktor nevű úriember épp a szimbolikus politizálást csúcsra járatva ért el a közelmúltban újabb kétharmadot.
Mesterházy Attila újrafogalmazná a baloldalt, s e kísérlet látható jeleként virgonc kis szakállat növeszt, mintha csak így akarna vitába szállni Schiffer Andrással: igenis, kellenek a szimbólumok. Az Orbán-rendszer szimbólumaként pedig épül a Szabadság téri emlékmű.
Mintha semmi nem történt volna, mindenki eljátssza a számára kiosztott szerepet, s a nagy rendező elégedetten megpihen, ráér kormányt hirdetni, hiszen a rendszer már fölállt, működik, most legfeljebb stabilizálják.
És tényleg működik. Még ha erről a működésről nyilván megvan a véleményük azoknak a tarnabodi cigány szülőknek is, akik tavaly januárban egy napon belül négy egri ellátóhelyre is elvitték hat hónapos gyermeküket, s hiába látta a csecsemőt két orvos is, kórházba egyik sem utalta be, s amikor végső kétségbeesésükben a tűzforró kicsit maguk vitték oda, beutaló híján elküldték őket. A baba másnapra meghalt.
Az egészségügyi államtitkárság szerint persze ez az érintett orvosok felelőssége, nem a rendszer hibája, sőt épp az bizonyítja a rendszer működését, hogy az orvosok az igazságszolgáltatás elé kerülnek.
Így tehát bizonyosan nem rendszerhiba az sem, hogy Pécsen a városi fülészeti klinika ügyeletén orvosi ellátást nem, csak tanácsot kaptak azok a szülők, akik a fájdalomtól síró gyerekeiket vitték ellátásra – beutaló híján nem megy, különben is, fülfájdalommal simán ki lehet bírni egy-két napot.
Most minden olyan, mintha semmi nem történt volna. Lázár János pacsizik, Rogán Antal fölkészül, Pintér Sándor rendet teremt, Mesterházy Attila baloldalt épít, Schiffer András dohog, Vona Gábor háborog.
Nyilvánvalóan nem rendszerhiba az sem, amikor a beteget csak helyi érzéstelenítéssel műtik, mert az altatását nem tudja kifizetni, és azért, mert nincs rá pénze, a poklok poklát kell kiállnia, nem, ez aztán már tényleg nem lehet rendszerhiba, a rendszer ugyanis eleve nem hibázhat, hiszen a rendszer maga a közjó, az oltalom.
Gondoljuk csak el: a tarnabodi cigány család fölismeri, hogy a gyerekkel nagy baj van, a láz, ami a testét izzítja, nem afféle szokásos gyerekláz. A család kocsiba száll, Egerbe utazik, a megyeszékhelyre, ahol ellátóhelyet keres.
Már a rettenetes baj fölismerésének ténye is elég lehetne ahhoz, hogy a Jobbik és a Fidesz jóvoltából parlamenti alelnökké választott Roy, aki egri lévén valószínűleg jól ismeri a helyszínt és a közeget, elgondolkodjon a világ folyásán, de talán az a kétségbeesett igyekezet, ahogy a szülők megpróbálják menteni a gyereküket és az a közöny, amely minden kísérletüket kudarcossá teszi, meggyőzheti arról, hogy a dolgok talán akkor sem feketék-fehérek, amikor cigányokról van szó, még ha működik is a rendszer.
Mert az működik, hiszen működnie kell, ahogy azt Szócska Miklós egészségügyi államtitkár is megmondta, akinek a munkáját nyilvánvalóan nem érheti sok kifogás, állítólag Orbán Viktor is szíveli.
Erre már önmagában az is okot adhat, hogy államtitkárát az elmúlt években nem illették különféle becenevekkel, mint például valaha volt elődjét, a szabad demokraták szakminiszterét, Horváth Ágnest, akit a jobboldali értelmiség kifinomult ízlésétől áthatva előszeretettel emlegetnek mind a mai napig Mengelicaként annak következményeként, hogy 2007-ben Hódmezővásárhelyről egy beteget orvosi vizsgálat nélkül szállítottak tovább mentővel a szentesi kórházba, s közben elhunyt. Lázár János akkori hódmezővásárhelyi polgármester tüntetést is szervezett, s ennek nyomán a beteg rögvest az egészségügyi reform áldozatává vált.
Tragikus halála lett a szimbóluma mindannak, amit a reform jelképezett (ah, már megint szimbólumok: Schiffer András a fejét csóválja), s épp Lázár János volt az, aki kiállt a beteget továbbküldő orvos mellett azzal, hogy mindez nem az ő, hanem a rendszer hibája.
Akkor valahogyan senki nem hozakodott elő az egészségügyi minisztériumból azzal, hogy valójában az érintett orvos bíróság elé állítása igazolja a rendszer működését, mint ahogy most Lázár János sem emeli föl a szavát a tarnabodi csecsemő halála ügyében az igazságszolgáltatás elé kerülő doktorokért – vigyék csak el a balhét, ők tehetnek mindenről, mert a rendszer persze nem hibás, hogy is lehetne az, hiszen a nagy rendszertervező műve, így aztán nem is okolható semmiért.
Már megint ezek az összehasonlítgatások, lejárt lemez – csóválják a fejüket azok, akik előszeretettel gondolnak arra, hogy úgyis ez a rendszer marad az elkövetkező húsz évben, centrálisként, tehát mindenki jobban teszi, ha megköti vele a maga alkuját, s mert az az érdeke, kiegyezik vele. Hát igen.
Na most képzeljük el, hogy ezek a szülők, miután a hosszas küldözgetésben elhunyt a gyermekük, úgy döntenek, hogy ez a rendszer talán mégiscsak hibás egy kissé, hiszen valahogyan csak meghalt a kicsinyük, öszszegyűjtik a családot, ugyanúgy beautóznak Egerbe, ahogy azt a tragikus napon tették, csakmost husángokat visznekmagukkal, és szétverik a rendelőintézetet, a kórházat, netán valamelyik érintett orvost, kiváltva ezáltal a többségi társadalom haragját, amely erre az „ezek az állat cigányok” jelszóval még a mostaninál is rendpártibb kormányzást követel, s ebben élen jár majd a Jobbik Vona Gábor-ostul, royostul, és mindenki nagyon-nagyon, végtelenül föl lesz háborodva, lesz vonulás a szebb jövőért, lesz rendes cigányozás, lesz kő a kézben, és fölszisszen a vipera is.
Nem történt persze semmi. A tarnabodi szülők nem szerelkeztek föl husángokkal, gyászuk nem fordult sem ember, sem rendszer ellen. Elfogadták, amit az embernek el kell fogadnia. Belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Egy idő után az elfogadhatatlan is megszokható lesz, legfeljebb akkortól már nem élet az élet.
Mi is megszokjuk hát a rendszert, amely jól-rosszul, de valahogy működik, hiszen nem omolhat össze. Mindig lesznek valódi gyógyítók, mindig lesznek született tanárok, mindig lesznek olyan köztisztviselők, akik segíteni akarnak, mindig lesznek fülészek, belgyógyászok, akik végzik a dolgukat, ahogyan csak lehet. Mindig lesznek rendszerré összeálló intézmények, amelyek nem rosszak, nem jók, legfeljebb kicsit rosszabbak vagy jobbak, egész egyszerűen csak: ilyenek. A rendszer nem hibás, igaz, nem is tud hibázni, hiszen ilyen, mert ilyennek lett kitalálva.
Kódolt rendszer ez, amelyben bizonyos szempontok alapján fölismerhető, hogy kinek jut ez, kinek pedig csak az. Van ugyanis törvényszerűsége. És van önálló jelrendszere, amelyben előbb-utóbb akár ismerősen is mozoghatunk. Megszokhatjuk. Elfogadhatjuk. Kiegyezhetünk. Belenyugodhatunk, hogy ebben a rendszerben a tarnabodi csecsemőnek történetesen ez jutott. Ezt dobta neki a sors, s ő azzal vált a rendszer részévé, hogy az kivetette.
Belenyugodhatunk abba, hogy van gyerek, akit elküldenek a fülészetről, mert rosszkor fájdult meg a füle, belenyugodhatunk, hogy van altatás nélküli operáció, belenyugodhatunk, hogy ki előbb kapja meg a rákgyógyszerét, ki utóbb. Belenyugodhatunk. Alkut köthetünk: nem lázadunk, mert meglelhetjük a magunk kis kerülő útjait. Kiegyezhetünk.
Tételezzük föl, hogy mi kifizethetjük apánknak az altatóorvost. Mi ki tudjuk vizsgáltatni a gyerekünket, ha 41 fokos láz izzítja a testét,mi azt is el tudjuk érni, hogy azonnal beutalják a kórházba. Mi elintézzük, hogy ne küldjék el a fülészetről. Mi be tudjuk adni magánóvodába. Két tannyelvűbe, lehetőleg. Mi be tudjuk fizetni az uzsonnapénzt. Mi el tudjuk küldeni nyári táborba. Mi be tudjuk íratni külön órára. Mi meg tudjuk adni azokat a plusz ismereteket, amelyekkel el tudnak menni külföldre tovább tanulni.Mi, a rendszerben kialakult kapcsolatrendszerünkkel meg tudjuk szerezni nekik az ösztöndíjat. Otthonos érzés lesz: úgy válunk rendszerlakókká, hogy megteremtjük magunknak a rendszeren kívüli életet. Volt már ilyen.
Most minden olyan, mintha semmi nem történt volna. Lázár János pacsizik, Rogán Antal fölkészül, Pintér Sándor rendet teremt, Mesterházy Attila baloldalt épít, Schiffer András dohog, Vona Gábor háborog. A rendszer működik, senki nem hibázik, véletlenül sem.
