A fönti kis párbeszéd Debrecenben, a Csapó utca egyik társasházában hangzott el múlt csütörtök este, amikor Barna Ádám, a sokak által ismert Péterfia utcai antikvárius aláírásokat gyűjtött saját magának annak érdekében, hogy megfelelő számú ajánló esetén az Együtt–PM jelöltjeként indulhasson az október 12-i helyhatósági választáson. Elkísértem az aláírásgyűjtésre, és röpke egy óra után közöltem vele, hogy semmi esélye nem lesz.
|
Végre egy szignó! Igaz, a hölgy nem csak Barna Ádámot támogatta: szeretné, ha sok jelölt közül lehetne választani
Konyhás István |
Merthogy két tízemeletes lépcsőházat jártam vele végig, a legtöbb lakás előterében tömény lecsószag és még töményebb bizalmatlanság fogadott minket: a legtöbben nem titkolták, hogy a pokolba kívánnak minket. Az ellenzéki politikusjelölt egy óra alatt alig néhány aláírást gyűjtött össze, mert a legtöbb lakót vagy egyáltalán nem érdekelte a politika, vagy pedig már aláírt a fideszes vagy a jobbikos jelöltnek.
– De hát több jelöltet is lehet ajánlani! – győzködte a Fidesz vidéki fellegvárában szocializálódott választókat az Együtt–PM jelöltje, de szavaira a legtöbben hitetlenkedve csóválták a fejüket.
– Na ne! Mondom, hogy én már aláírtam a Fidesznek! – hangzott a válasz, s köszönés nélkül ránk csapták az ajtót.
Az ajtócsapkodáshoz egyébként röpke fél óra alatt hozzá kellett szoknom: úgy tűnt, az emberek a mit sem sejtő bejárati ajtón vezetik le az indulataikat. Egyrészt amiatt dühöngtek, mert becsöngettünk hozzájuk, másrészt amiatt, mert nem a Fidesztől vagy a Jobbiktól jöttünk. Egy videofelvételt megért volna az az arcrángás, amit egy harminc körüli, szemüveges, túlsúlyos férfinál tapasztaltunk.
– Segítene abban, hogy elindulhassak a választáson? – kérdezte tőle Barna Ádám, mire morózusan visszakérdezett:
– Melyik párt?
– Együtt–PM – válaszolta a jelölt, mire a férfi arca eltorzult.
– Én magyar vagyok! – üvöltötte, s ránk csapta a bejárati ajtót.
– Ez a marha mindig ilyen ideges? – kérdeztem az egyik szomszédot.
– Ez mindig – nevetett föl a szomszéd, majd közölte, ő sem ír alá az ellenzéknek. Már aláírt a Jobbiknak. Voltak olyanok, akik közölték: pár órája itt voltak a fideszesek, már leadták nekik a szavazatukat, s kétszer nem lehet szavazni. Barna Ádám igyekezett elmagyarázni, hogy ez még nem a szavazás, csak ajánlásgyűjtés, de mit sem ért – ránk vágták az ajtót megint. Egyetlen asszonnyal találkoztunk, aki azt mondta: mindenkit ajánl, aki csak bekopogtat hozzá, mert az a fontos, hogy a választáson minél több jelölt közül lehessen választani. A legtöbb választót azonban nem érdekelte a politika.
– Jó estét! Barna Ádám vagyok, szeretnék indulni az önkormányzati... – kezdte a jelölt, mire durr, ajtó csapódik, választó ordít:
– Nem érdekel a politika! A következő lakás előtt megint.
– Nem érdekel! Nem érdekel! – és durr megint, ajtó becsap.
Egyszer aztán Barna Ádám megunta, s odaszólt az egyik választónak:
– Nem baj, ha nem érdekli a saját sorsa. Tudja, mikor lesz belőle baj?
A megszólított választó nagyot nézett.
– Mikor?
– Ha majd másokat sem érdekel.
Mire persze durr megint! Ajtó becsap, zár bezár, csönd. Csak a lánc csörög tovább.
