Gondolnánk, hogy aki ad, annak az átlagnál több jut. Vagy ha több nem is, az átlag legalább. Ám a Pém családban van olyan hónap, amelynek a végén már csak zsíros kenyér és egy bögre tea jut esténként az asztalra. Takarékosan bánnak a fűtéssel, nem költenek új ruhákra, nem érdekli őket az aktuális divat. Sem a családfőt, sem a feleségét, sem a hét gyereküket.
„Egy faluból, ahol tanítottam, több család elmenekült, mert azzal fenyegették őket, hogy elviszik a gyereket, ha nincs villany. Komáromba mentek, albérletbe. A tizennégy éves falusi kislány nem volt a városhoz szokva. A pályaudvaron megkínálták cukorkával. A cukorka kábítószer volt, a kislányt tíz nap múlva találták meg egy árokban. Utána Almásfüzitőn laktak munkásszállón, később Tatára mentek albérletbe, ott talált munkát az apa, aki naponta öt órát aludt, keményen dolgozott, hajnaltól késő estig, hogy a megélhetésükre valót megteremtse. Nem iszik, nem beszél csúnyán, tisztelettudó, otthon is segít a háztartásban. Megrendültem, amikor náluk voltam. Ekkora erőfeszítés, nehéz munka, és mivel nincsen rokonuk, csak magukra számíthatnak, de egy pillanat alatt elveszíthetnek mindent. Utcára kerülhetnek, hiába dolgozik keményen az apjuk. Ezzel a kétségbeejtő helyzettel nap mint nap szembe kell nézni, és felkelni, újrakezdeni. Sokat éheznek. Amikor náluk voltam egy vasárnap, akkor sem volt ennivaló. De az apa éhesen is jár dolgozni. Ígértek neki későbbre rendes munkát: éjjeli és nappali műszakban is dolgozott, meg akart felelni, hogy fizesse az albérletet. Tavaly karácsonykor összeesett, elvitte a mentő: negyvenöt kilóra fogyott, cukra az egekben, csodálkoztak, hogy nem esett kómába. Gyomorfekélyt, tüdőgyulladást és hasnyálmirigy-gyulladást állapítottak meg nála. Csak ülve tudott aludni, az állapota válságos volt. A kórházban derült ki, hogy a cége be se jelentette, pirosan villogott a tajkártyája. Azóta valamennyire felépült, újra dolgozott, de megint túlhajtotta magát. Olyan munkára vették fel, hogy csak éjjel dolgozott, nagy hidegben, szabadban, rengeteget kellett gyalogolni. Ez az apa mindent megtett a családjáért, három gyereke van, most lenne nekik Pesten állás, ahol már kapna 140 ezer forintot havonta, de egy fillérjük sincs, elutazni se tudnak.”
Ez volt a Miskolcon élő Pém Mihályné nekünk írt első levele, amit idén tavasszal, akkor még ismeretlenként nekem küldött. Fura, szenvedélyes, kapkodó levél, először csak annyit érteni belőle, valaki bajban van, s ő segíteni akar. Később újabb levelek jöttek. Egy idős asszonyról, akit pár tízezer forintos hátralék miatt lakoltatott ki a miskolci ingatlankezelő, s akinek végül ő szerzett átmeneti szállást a városszélen. Tiszavasvári gyerekekről, akik azért hallgatnak éjjel hangosan zenét, nehogy megtámadja őket a patkány. „Ott aludtam egy családnál, feltűnt, hogy egész éjjel teljes hangerővel szól a tévé. Éjjel az ágyamon szép egyenletes ugrásokkal egy patkánycsorda vonult végig. Nem tudtam aludni reggelig” – írta egy másik levélben.
Első találkozásunkkor, idén nyáron Bódvalenkére indultunk, a kétnapos fesztiválünnepre, ahol az asszonyok a maguk főzte ételt adják el az idelátogatóknak, s az így befolyt pénzből veszik meg szeptemberben a tanévkezdéshez szükséges felszerelést. Ám utunk előtt arra kért, kanyarodjunk el Bőcsre, ha már kocsival vagyunk, s vigyünk magunkkal két roma kamasz fiút, hadd ismerjék meg a saját kultúrájukat, zenéjüket, s lássák, milyen gyönyörű freskókkal díszítették művészek a világvégi kis falu házait.
