Nem bírom átérezni az erős félelmeket a Fidesszel szemben

A második Orbán-kormány elfújhatja első gyertyáját a hétvégén. Petri Lukács Ádám ebből az alkalomból leírja, miért nem áll be a demokráciát temetők, a kabinettől rettegők sorába, igaz, az eredményeket látva dicséretet sem oszt sokat.


I.

Diktatúra, autokrácia, jogállam vége; lecsukódik már a szemem. Monoton, mint utcánkban az útfelbontás és mindig újra töltik a vurlitzert: most éppen miért is kell egymást vigasztalva ijesztgetni. Ha a légkalapácsra előbb ébredek fel, mint a kisfiam, játék előtt, olvashatok egy kis kongatást. Online vészharang, prémiumminőség.

Félni persze lehet, s ha valaki fél, együttérzést, segítséget érdemel, magam, mint kényszeres hipochonder igyekszem is minden irracionális félelmet átérezni. Mégis: az elmúlt hónapokban mind erősebb a – számomra – minden valóságalapot nélkülöző demokráciatemető, eltúlzott, sokszor hisztériába hajló hang. A diktatúrát emlegető, túlzó hanggal a fő probléma, hogy kitakarja a komolyan vehető kritikát megannyi bajos részkérdésben, s gátja az önreflexiónak, s a korszak hiteles újraértelmezésének, amelynek köszönheti a jelenlegi kormány nagyarányú felhatalmazását.

Ugye, az ismert vicc szerint megy a pasi az autópályán a forgalommal szemben, s konstatálja, hogy itt mindenki megőrült…

Erre gondolok, tudniillik, én lennek ez a pasi mostanság, amikor nekem fontos, kedves emberek, akiket nagyra tartok, igen szeretek, hol hülyének, hol naivnak, hol romlottnak tartanak amiatt, hogy nem bírom átérezni erős félelmeiket a Fidesszel szemben.

Sőt, számos törekvés tetszik abból a sok mindenből, amit a Fidesz művel. Számos dolog pedig nem, de ebbe se látok semmi ijesztőt, legfeljebb az ízlésem, vagy máskor az észszerűség ellen valót, s majd jön egy új választás, s ha az emberek zöme úgy vélné, hogy több a rossz, mint a jó, hát elküldi a Fideszt a kormányból. Így szokott ez lenni demokráciákban. Na de – mondják erre valóban érzékeny, okos és kedves emberek -, (most nem azokról van szó, akik heti rendszerességgel írnak a parázzunk-topicban) itt ez már nem demokrácia, a Fidesz a Jobbik szellemi rokona.

Rokona a fene, abszurd összemosni az idegengyűlölő, romák ellen uszító szélpártot, és a rasszizmust következetesen elutasító Fideszt, mondom én, de barátaim elvesztik a türelmeket, olyan evidencia számukra mindez, mint az egyszeregy. Márpedig, ha egy felnőtt emberrel nem lehet megértetni a szorzótáblát, akkor nincs mit magyarázni. 

Rossz dolog, ha az embert butának nézik a barátai, csak azzal vigasztalhatom magam, hogy nekik is jó lesz, ha (hogy) nekem lesz igazam.

Akad itt talán valami fundamentális tudás arról, hogy miért megveszekedettek, akik most hatalmon vannak, s minthogy ez a tudás belőlem hiányzik, nem értünk szót. Ám mintha ez a mély tudás a saját felelősségünket takarná ki részben, egészben.

(Egyszer már futottam egy ilyen kört, akkor tévedtem: néhány éve -a szocialista pártot is meglepő módon- egy agilis fiatalember lett a miniszterelnökük. Mondom néhány barátomnak, végre egy jó arc, másként tapad a haj, ugye, de tényleg másképp, nem az a tőről metszett bolsevik, hanem hogy olyan miforma, már ahogy kinéz egész emberi. Amiket mond, az is rendben van. Mondták, csak a káosz lesz ebből, alkalmatlan erre a feladatra. Mondtam, dehogyis, nagyszerű. A végeredmény ismert. „Reform vagy bukás”. Bukás, hitelvesztés, azóta meg kínosságok sora.)

II.

Írások tömege szól a jogállam szétveréséről, és akkor még meg se pedzettük, hogy Weimarra leszállt az éj. Péternek kiszáradt a torka, a farkas meg sehol, és tán nem is jön soha. (Eközben a Gáli Csaba-Sepsi Tibor-Tordai Csaba szerzőhármas kritikus írásaiban megnyugtatóan bizonyítja, hogy az új alkotmány megőrizte a rendszerváltás közjogi kereteit és: „Az új alaptörvénnyel együtt lehet élni, ha a kormányzati működéshez szükséges korrekciók elvégezhetőek rajta, illetve törvényi szinten megteremthetőek azok a garanciák, amelyek a visszaélésszerű magatartásokat ki tudják zárni.” )

Lehet vitatkozni a többség filozófiájáról, de nem kell Horthyt vagy apokalipszist emlegetni. Amikor George W. Bush idióta módon a fél országot lehallgattatta, vagy amikor Sarah Palin felvetette, hogy talán nem kéne az iskolákban a darwini fejlődéselméletet tanítani, ezeket hülyeségnek tartottuk, de senki se mondta volna, hogy Amerikában vége a demokráciának.

A nagy port felvert szimbolikus ügyek – azt hiszem – többet vittek, mint hoztak a kormánynak. Volt közöttük néhány különösen nevetséges, anakronisztikus is. Ám érdemes észrevenni, hogy egynémelynek az iránya valamiféle patriótaérzést kíván adni. „Büszke Magyarország”. A szándék nemes, helyénvaló. Ha most nincs is sok ok a büszkeségre, egy jobb kedvű, magabízóbb, ezért aztán kifelé is nyitottabb, empatikusabb, az elesettekkel toleránsabb, befogadóbb országban jobb lenne élni, és ehhez talán kellenek identitásképző jelképek, élmények is.

A kormány által feltálalt menüben sok fogás nem épp a legfrissebb, nem épp a legjobb arányaiban, ám ebből egy pillanatra sem következik, hogy el kéne vitatni annak az ötletnek a jogosultságát, hogy effélékre szükség lehet, s még a kínálat is javulhat.

Számomra talán a nagyvonalúság teljes hiánya a legkülönösebb. Hogy a valóban mindent megnyerőkből többnyire hiányzik a főlényes győzelem utáni lazaság, finomság, nyitottság. Olykor olyan kisszerű bosszúknak, lejárató kampányoknak engednek teret, amely mindnyájunkhoz – hozzájuk is tehát – tökéletesen méltatlan.

Vannak szakpolitikai részletek, amelyek se emberségesnek, se hatékonynak nem látszanak. Ilyen a folyamatosan szigorított büntetőpolitika, a közösség kiengesztelése, az elterelés, a helyreállító igazságszolgáltatás elveitől az elmozdulás a drákói szigor irányába. Ha az oktatásért felelős államtitkár koncepcióját készpénznek vennénk, azon is riadozhatnánk, ám az megnyugtató módon olyan távolságban van egyes részleteiben a Fidesz oktatáspolitikusának és a frakcióvezetőjének az elképzeléseitől, hogy abban lehet bízni, ez ekként úgysem valósul meg.

Az értelmetlen médiatörvény senkinek se jó, a bíróságok két körös megaláztatása (semmiségi törvény, kényszernyugdíjaztatás) szintén nem.

Azonban az általános kreatív jogtechnika, a permanens alkotmányozás – még ha sokszor értelmetlennek is, máskor vitatott irányú elmozdulásra is használják – még is csak teljesen törvényes. Megválasztották őket, joguk van rá. Joguk van rá, hogy korlátozzák az alkotmánybíróságot, ha az akadályozza szándékaik megvalósításában. Lehet elborzadni azon, hogy minden rést kitöltve a felületen, minden jogukkal élve kormányoznak. De elvitatni azt, hogy formálisan joguk van rá, nem fair. Joguk van arra, hogy mindazt, amiben itt sokan, sok éven át kudarcot vallottak, másként próbálják reparálni. (S riasztó, ha emiatt liberális gondolkodók arról szőnek álmokat, hogy jogellenes módon, miképp verik szét azt, ami – legyen bármilyen is -, de legitim módon jött létre.)

Amit tesznek, ahhoz joguk van. Ettől még néha üdvös lenne az önmérséklet, néha olyan, mintha nem józan érvekre hallgatnának, de hát mindez igaz volt az előző kormányokra is. Amit tesznek, ha nem lesz népszerű, megbuknak. Önmagában persze abból, hogy nem lesz népszerű, nem következik, hogy ne lenne helyénvaló. (Mostanában igazán nem vádolható a kormány populizmussal, amikor neki állt a különféle kedvezmények felülvizsgálatának. A gazdaság ésszerűsítése nyilván nem népszerű, de helyes és méltányolandó.)

Elképzelhető, hogy miközben létrejön némi szubjektív demokrcácia-hiányérzet, s több szellősségre vágyunk majd egynéhányan, ettől teljesen független okokból elveszti a választói bizalmát a kormány, gazdasági természetű ügyek folyományaként. Ha történetesen így lesz, szabad választásokon jön a következő kormány, hogy utána jobb lesz-e itt élni, az már más kérdés.

Lehetőség és felelősség – mondta a miniszterelnök. Élnek vele, átérzik, aztán vagy sikerül néhány ügyben jó irányba elmozdulniuk – evidens, hogy mindnyájunknak ez az érdeke, akik itt élünk -, vagy nem, akkor majd négy évig ellenzékben lesz a haza, velük szólva. De az elmúlt nyolc évben nonszensz volt, amikor az ellenzéki oldal a lehetőséget (a felhatalmazást) is vitatta, megismételni ugyanezt szerencsétlen, és komolytalanná is teszi az utána jövő kritikát.

III.

Hanem mindazok a stabil bajok, amelyek miatt elszállt a rendszerváltáskori álom, hogy ez itt egy vidám, nyugatias, tanulni kész, nyitott ország lesz, Budapest azt a nyugalmat és színességet, derűt és prosperitást sugározhatja, mint Amszterdam, Bécs, Koppenhága, az nem írható kizárólag a politikai osztály számlájára, és pláne nem dedikált módon csupán az egyik párt kontójára.

A 2009-es TÁRKI-WVS kutatás szerint: „Magyarországot értékválasztásaink és preferenciáink a világ értéktérképén sok tekintetben a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezik el. Összességében tehát Magyarországra a tradicionális-racionális értékek alapján a racionális, az önkifejezési értékek alapján pedig inkább a zárt gondolkodásmód jellemző. Az e két dimenzió szerint készített alapvető kulturális értéktérképen a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el. Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz közelebb vagyunk, mint Szlovéniához vagy a nyugat-európai országokhoz.”

És: „Az önkifejezési értékek (nyitottság/zártság) dimenziójának elemei alapján mi a nyugat-európai nem-posztszocialista országok átlagához viszonyítva kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat; kisebb mértékű a mindennapi aktív politikai szerepvállalásunk; kevésbé toleráljuk a többségi gondolkodástól eltérő véleményeket; értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszik az önmegvalósítás; valamint kevésbé bízunk másokban.”

Továbbá ugyane munka szerint: „A magyarok kétharmada úgy gondolja, hogy ő ugyan tisztességes, de a többiek nem..(…) A világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek.” Ugyanakkor: a magyar lakosság erősen fogékony az állami beavatkozás által nyújtott megoldásokra.

„Az átlagos magyar állampolgár olyan, nemzetközi összehasonlításban is erős elvárásokat fogalmaz meg az állami beavatkozással kapcsolatban, amelyet sokszor maga sem hisz, hogy az állam teljesíteni tud. A kutatás mindezt a lakosság pszichológiai attitűdjeivel, mélyen gyökerező kulturális/történeti tradíciókkal, az értelmiségi és politikai elit által sulykolt társadalom-felfogással és magával az állami újraelosztás kiterjedtségével hozza összefüggésbe.”

(Ugyan, amikor nemrég baráti körben e kutatás szóba került, egy kedves ismerősöm rendkívül ambivalens volt, hogy van-e bármi komolyan vehető efféle lazán meghatározott kérdésekkel teletűzdelt értékkutatásban. De annyi vitathatatlanul, hogy sokan az országképünkre ismerhetünk abban.)

A totális bizalomhiány, az elmagányosodás, az államtól való elvárások, a szabadságjogok zárójelezése a baj. Ezt a bajt nem oldja a weimarozás, diktatúra-képzet.

Arra, hogy mondjuk a romagyilkosságok pere, vagy akár a paramillitáris alakulatok terjedése és népszerűsége úgy legyen a társadalmi közbeszéd tárgya, hogy lépésről lépésre eljutunk a pozitív emberi jogi attitűd elterjedéséhez, nem csupán az erőszak, de az előítéletek elutasításához, más út kéne, mint a széljobb és a konzervatív kormány összemosása. Elsősorban meg kéne érteni, miért nem sikerült szinte semmit sem tenni ebben az elmúlt két évtizedben, miért romlott folyamatosan a helyzet.

Miért, hogy bár voltak törekvések, iskolateremtés nem történt, se egymással versengő fiatal iskolák, közösségek tömegét nem látjuk, amely protekciót ad a társadalomnak a szélre kilengések ellen. (Álljon itt fontos kivételként Kőszeg Ferenc neve, aki évtizedes munkával olyan műhelyt teremtett a Magyar Helsinki Bizottságból, hogy miután nyugdíjba vonult, nagyszerű fiatal jogászokat fogékonnyá téve az alapos és elmélyült emberi jogi munkára csodálatos csapatot hagyott hatra, akik nagy elszántsággal dolgoznaknemes ügyeken. Kőszeg említése azért is fontos, mert most megjelent Múltunk vége című kitűnően megírt könyve sokat segít az elmúlt évtizedek megértésében.)

Mellesleg: a kormánypárt frakcióvezetője, aki városában az oktatási integrációt mintaszerűen megvalósította, a hírek szerint elszánt arra, hogy elérje, gyakorlatát minden város átvegye. A Járóka Lívia által benyújtott uniós roma stratégia is elismerésre méltó. Van tehát képzet, akarat a jóra is, ez tipikusan az a szelete a közpolitikának, ahol a közös célokat látva lehetne a megoldásért diskurzusba szállni.

Ki lehetne találni közösen, hogy milyen önismeretet segítő, tolerancia-edukációs programokat kéne a közoktatásban bevezetni, hogy a felnövő generáció tagjai már ne utálják annyira egymást, magukat.

Erre persze a nagyobbik ellenzéki pártban kevés a bátorság (és úgy általában a romákkal szembeni előítéleteik nem kisebbek, mint a társadalmi átlag), a magas értelmiség pedig a „weimar, sőt” világképébe nem illő jegyeket ignorálja.

Két évtized kapitalizmus után a totális államfüggés és az a képzet, hogy csak valakinek/valaminek a rovására lehet érvényesülni szintén patológiás képet mutat.

S megint csak: se iskolateremtés, se fiatal műhelyek által pörgetett diskurzusok a szabad piacról, a szabadságról, a kapitalizmus mikéntjéről; ehelyett zavaros ökoblablaba az új szín a parlamentben. (Már ha valaki lupéval nézi az Országgyűlést.)

A kormány egy éve szolgál, és ha néha olybá is tűnik, hogy – Várady Szabolcs versével szólva – „eget ráz és földet renget, / felforgatja az államrendet…”, nem érdemes azt a hamis látszatot kelteni, mintha mindez nem lenne legitim és nem lenne szabad választásokon leváltható, ha munkája a többség szerint nem szolgálja a közjót, vagy ha látszanak több bizalomra érdemes erők.

Ilyennek momentán nem látszanak pártszerű formációban, és nem látszik az sem többnyire, hogy a diabolikus értelmezést elutasító a közös felelősséget és megoldást kereső értelmiségi beszélgetés kialakulna.

Most úgy tűnik, - mint már pár éve -, hogy nem lesz Magyarországon semmi nagy baj a következő években, de nem lesz semmi afféle sem, amitől stabilan olyan pályán lehetne az országot látni, ami egyszerre inspirálja polgárait önerőre, tanulásra, empátiára; miközben az intézményi és szerkezeti átalakítások nyugatiasabbá, működőbbé, hovatovább összkomfortosabbá tennék az országot. Kár, hogy így tűnik, érdemes beszélgetni róla. Érdemesebb és érdekesebb is, mint a kormányzó erőt vérszopó denevérnek látni.

Orbán Viktor alá is írja az eskü szövegét - immár a miniszterelnöknek fenntartott bársonyszékben
Orbán Viktor
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.