A kopogtatócédula alkonya?
Az ajánlószelvények rendszerének átalakítása azonban csak akkor lenne eredményes, ha kevesebb személyes adatot kellene kezelni ugyanakkor biztosítja, hogy egy választópolgár csak egy érvényes jelölést adhasson le.
Az ajánlószelvények helyett be lehetne vezetni a szabad jelöltállítást, ezzel azonban sokszorosára nőne a jelöltek száma, amit semmi nem indokol.
A másik hasonló megoldás, az ajánlóív adatvédelmi szempontból semmivel sem jobb, mint az ajánlószelvény, mert a választók személyes adatait a listát később aláírók is megismerhetnék.
Elképzelhető olyan átalakítás is, hogy a parlamenti pártok (illetve a korábbi választáson a szavazatok bizonyos mértékét elérő jelölőszervezetek) automatikusan indulhatnának a következő választáson, az ajánlásgyűjtés csak a parlamenten kívüli pártoknak lenne kötelező. A parlamenten kívüli pártoknak előírt ajánlásgyűjtés azonban sértené a jelölőszervezetek esélyegyenlőségét előíró választási alapelvet.
Kauciós rendszert is be lehetne vezetni: a jelöltnek vagy a jelölőszervezetnek meghatározott összeget kellene letétbe helyeznie, amelyet visszakapnának, ha megszereznék a szavazatok megfelelő százalékát.
A kauciónak olyan összegnek kellene lennie, amely elég nagy ahhoz, hogy ne tudja mindenki megfizetni, de ne legyen annyira magas, hogy sértse a pártok közötti esélyegyenlőséget.
A jelöltállítást köthetnék a párttagok számához is, de ez hátrányosan érintené a kis pártokat, illetve az úgynevezett választási pártokat, amelyek csak a választás idejére aktivizálják szervezetüket. Az ajánlás rendszerével egyébként is általában a kis pártoknak van bajuk, amelyek az indulásért, listaállításért, bejutásért küzdenek, míg a nagy, jól szervezett pártoknak az ajánlószelvények összegyűjtése nem okoz különösebb gondot.
Elképzelhető olyan megoldás is, hogy az ajánlást a párt vagy a választási szerv hivatali helyiségében gyűjtik, a jelölő választópolgárt nyilvántartásba veszik, és az ajánlás csak a jelölt vagy jelölőszervezet adatait tartalmazza. Ezzel a változattal garantálni lehetne az adatvédelmi normák érvényesülését, de így ismét a kis pártok kerülnének nehéz helyzetbe, bár a nagy pártok is megéreznék a változtatást. Bevezetése esetén drasztikusan csökkenne az ajánlások száma, mivel csak az igazán elkötelezett választók vállalnák ezt a procedúrát.
Létezhet olyan megoldás is, ahol az ajánlószelvény nem tartalmazza a személyi azonosítót, ekkor elég lenne a telefonkönyvet felütni, és bemásolni az adatokat az ajánlásra.
Át lehetne alakítani a rendszert úgy is, hogy az ajánlószelvényre felvezetendő személyi azonosítót nem postáznák az értesítőszelvénnyel együtt, mivel a lakcímkártyán megtalálható. Ezzel azonban csak azt lehetne megelőzni, hogy az értesítőt és ajánlószelvényt kilopják a postaládákból, de a pártok az ajánlószelvények gyűjtésével ugyanúgy a személyes adatok birtokába jutnának, mint a jelenlegi rendszerben.
Az átalakítás további módja, hogy az ajánlószelvényen egy - a választópolgár személyéhez köthető - kódot tüntetnek fel, így a jelölőszervezetek nem jutnának a választópolgár személyes adataihoz. A postaládák feltörését úgy lehetne elkerülni, ha először az értesítőt postáznák ki a választási szervek, és az értesítőn vonalkód is szerepelne az azonosításhoz. Az ajánlószelvényeket pedig egy másik borítékban, később küldenék ki a választópolgároknak, az ajánlószelvényen pedig ugyancsak szerepelne az értesítőre is rányomtatott vonalkód.
A jelölőszervezeteknek ezeket az ajánlószelvényeket kellene összegyűjteniük, a választópolgárnak az ajánlószelvényre csak a jelölt és a jelölőszervezet nevét kellene rávezetnie, a személyes adatait nem. A jelölőszervezetek így nem jutnának hozzá a választópolgárok személyes adataihoz.
Az értesítő és az ajánlószelvény külön küldésével meg lehetne előzni a levélszekrények feltörését. Ha mégis feltörik a levélszekrényt az ajánlószelvényért, a választópolgár az értesítőn lévő kóddal azonosíthatja magát a választási szervek előtt, és kérheti, hogy az ellopott - és esetleg leadott - ajánlószelvényét az ellenőrzéskor tekintsék érvénytelennek.
