Évek óta kétségbeesett kiáltványok figyelmeztetnek az egészségügy vészhelyzetére. Az ember nem tudja eldönteni, melyik kezével üt nagyobbakat a sors: azzal, amelyik betegséggel veri, vagy azzal, amelyik emiatt rendelőbe, kórházba kényszeríti. Már-már ez utóbbi tűnt a súlyosabb kihívásnak a szakmai fájdalomkiál­tások ismeretében. Gyógyszer, vatta, tisztítószer, WC-papír a kórházban nincs, ha a beteg nem visz. Éveket kell várni egy egyszerűbb protézisbeültetésre, fél évet a komplikáltabb kezelések előtt nélkülözhetetlen CT- vagy MRI-felvételre, és három órát az ágytálra, nincs elég tisztességes műtéti cérna és beültethető stent, fájdalomcsillapító vagy valóban gyógyító rákgyógyszer ... sorolták az orvosok vég nélkül, hitelesen, a betegek életéért küzdve, még akkor is, ha gyakran mindez úgy kezdődött, hogy a szociál-liberális kormányzat szétverte a magyar egészségügyet.

Mintha csak az imperialisták küldték volna őket. De betegként ilyen nagyot nem gondol az ember, csak annyit, hogy iszonyú lehet a baj, ha már vezető orvosoktól a szakmai kamaráig mindenki egy elfekvő reménytelenségé­ben láttatja a saját szakmáját.

Valaminek azonban történnie kellett, mert április óta nem hallatszanak a segélykérő káromlások. Ha valaki elvérzik szülés közben már nem a reform áldozata, „csak” – nagy valószínűséggel – egy orvosi hibáé. Amióta új kormány van, az orvostársadalom csendes. És akkor is az maradt, amikor a jövő évi költségvetés került a vizsgálóasztalra. Az alapellátás kevesebbet kap ugyan, a rendelők világa lényegében változatlan – tehát rossz – feltételekkel dolgozik tovább, a kórházak pedig annyi pluszt kapnak, amennyivel az adósságaikat kezelik.

De most ez nem baj. Az ágazatért felelős államtitkár mindezt a következő módon volt képes közölni: ez még nem a megváltás éve, de „az eladósodott egészségügyi intézmények helyzetének rendezésére még az idén kezdeményezik egy konszolidációs koordinatív testület felállítását. A kórházakkal meg tudtak egyezni a konszolidációs összeg felosztásának módszeréről.” Ebből így a beteg éppen annyit érthet, mint a latin nyelvű leletből. Segítek: semmi nem történt. Ha egy vagy két éve katasztrofális volt a helyzet, most is az. Ha akkor nem volt az, csak a reformálni akaró kormányzat ellen küzdöttek az apokaliptikus hírekkel, akkor most sem az. Engem, a beteget tehát vagy akkor csaptak be, vagy most. Ennél nehezen tudok megalázóbb alternatívát. Vagy a lehetséges szenvedéseimre hivatkozva akartak politikai-szakmai hasznot húzni vagy ezek nem is igazán fontosak, ha már e tekintetben itt a győzelem. A garantált bizonytalanságban a ködösítés csak ijedtté tesz.

Eközben egy más szinten az a benyomásom, hogy a helyzet nyomorult lehet. Laborvizsgálatra küldenek, de vizeletet – szigorúan reggel fél kilencig – valahogy vigyek magammal, mert nekik erre nincs pohárkájuk.

Keszthelyi Gyula háziorvos népszerű blogjában így értékeli az új költségvetést az egészségügy szempontjából: „Stadionokat mindenhová, betegeket a temetőbe. És további kellemes tippelgetést, hányan lépnek le a magyar orvosok közül is egy éven belül”. Ezek szerint az orvosok mennek, de én a vizeletemmel merre induljak?