Leírtuk akkor, hogy Kustyánné Racskó Olga az 1980-as években egészségügyi szakközépiskolát végzett, később fogászati asszisztensi szakképesítést is szerzett, a rendelők, kórházak világában töltötte fél életét. Férjével, három fiúgyermekével élt. Azt mondta, az egészségügyben töltött évek során látott bajt, szenvedést épp eleget, sohasem gondolta volna, hogy egyszer neki is ez jut majd az életből. Talán még akkor sem gondolta, amikor előbb a házassága ért véget, majd 2007-ben megszűnt utolsó, hivatalos munkahelye, a BM Kórház, amelynek fogászatán volt asszisztens. Élete ettől kezdve egyre karcosabb fordulatokat vett. Helyét előbb az egészségügyben kereste, alkalmi munkákat vállalt, de akkor már sehol sem jelentették be. Elvált, három gyermeke önálló életet kezdett élni. Végül az alkalmi munkák is elfogytak. Az internet segítségével megismerkedett Kustyán Gyulával.
|
| A képet a Kustyán házaspár készítette és küldte Németországból, az önálló otthonhoz vezető út állomásairól |
A férfi végzettsége szerint szakács, de hol a honvédségnél, hol a Belügyminisztériumban volt polgári alkalmazott, egyenruhákkal, anyagbeszerzéssel foglalkozott, gépkocsit vezetett. 1994-ben futárcéget alapított, a kisebb-nagyobb vállalatok kézről kézre adták, jó szervezőnek, ügyes vezetőnek bizonyult. Később egy cipőkereskedelemmel foglalkozó internetes cég első embere lett, de az általános szegényedés miatt ezt 2009-ben fel kellett számolnia, hitelbe vásárolt autóit elvette a bank, az általa biztosított céges telefonok hűségideje megszakadt, ebből 700 ezer forint hiánya keletkezett, az egyik kolléganője végkielégítési pert akasztott a nyakába. Kiderült: cégvezetőként a cég telephelyének bejelentése körül még egy látszólag csekély adminisztrációs hibát is elkövetett, ennek a különösen szigorú ítélet értelmében két év felfüggesztett szabadságvesztés lett a vége, tovább rontva Kustyán Gyula kilátásait.
Kustyán Gyula és Racskó Olga 2008-ban tehát az internet segítségével megismerkedett, 2009. március 8-án házasságot kötöttek, és nyakukban tetemes tartozásokkal néhány hónap múlva mindketten munkanélküliek lettek.
2
A történet arra futott aztán tovább, hogy a házaspár miképpen próbál talpra állni, hogyan kerestek munkát, hogyan lettek végül a hazai rabszolgapiacon uraskodó szörnyeteg tanyagazdák kizsákmányoltjai.
Takarítottak, főztek, állatot gondoztak, területet rendeztek, trágyát hordtak, traktort vezettek, de jó szót, megbecsülést alig kaptak, tűrtek viszont otrombaságot, koszt, patkányt. Laktak fészerben, dohos melléképületben, és megtudták, hogy a hirdetésekben megfogalmazott „teljes ellátás” a legtöbb helyen a hitvány szálláson túl naponta egy tál ételt jelent. Meséltek arról, miképpen utaztak Írországba, mint kiderült, nem létező munka reményében, közben hogyan rabolták ki itthon a házukat, végül hogyan kapcsolták ki náluk a villanyt, hogyan élnek egy világítás nélküli, hideg lakásban, hogyan lett a jövő egyre párásabb, áthatolhatatlanabb, reménytelenebb, hogyan lettek földönfutók.
Nem segítettek a hazai segélyszervezetek, és nem segítettek a milliárdosok sem, pedig a házaspár – merthogy Kustyán Gyula egyre halaszthatatlanabb szemműtétjét valamiből ki kellett volna fizetniük – segélykérő levelet írt Magyarország tíz leggazdagabb emberének, de egy sajnálkozó e-mailen kívül megint csak semmi eredmény.
Bútoraikat lassan eltüzelték, könyveiket internethasználatért cserébe odaadták a kultúrháznak abban a Pest környéki faluban, ahol éltek. Az interneten állást kerestek, főképp külföldön, mert akkor már javában tanultak angolul.
3
Kustyán Gyula azt mondja, az írás hatására csekély mozgolódás támadt csak, egy-két segítőkész ember küldött nekik némi pénzt, de munkához nem jutottak.
Idén márciusban lett végleg elegük. Egy barátjuk szívességből elfuvarozta őket a magyar határig, ahonnan kevés csomaggal és három kutyával gyalogosan indultak nyugatra. Az indulás előtti hetekben útravalóul lesajnáló, közhelyes intelmet kaptak. Egyik ismerősük fölényesen azt mondta nekik: „Aki még Magyarországon sem tud érvényesülni, az hiába megy külföldre. Ott sincs kolbászból a kerítés.”
|
Még itthon, az élet mélypontján
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Kustyán Gyula azt mondja, ma már tudja, hogy így van, mert Németországban, arrafelé, ahol ők most laknak, sok helyen nincs is kerítés egyáltalán. Egy becsületesebb környezetben szükségtelen ugyanis…
Az első ausztriai hetek keservesen teltek. Olykor segélyszervezetek szállásain aludtak, néha plébániákon, gyakrabban pályaudvarokon, köztéri padokon, alkalmi szállásokon, a Duna-parton, még egy elhagyott kőbányában üresen talált lakókonténerben is. De a nehézségek ellenére már az út elején megérintette őket valami barátságos érzés, amit itthon nem nagyon tapasztaltak. Megesett, hogy az utcán rájuk találó rendőröktől a segélyszervezetek címén kívül pénzt, néha szállást és másnap reggel útravaló élelmiszert kaptak, és mind gyakrabban botlottak olyanokba, akik tovább segítették őket az úton. Kustyán Gyula azt mondja, Ausztriában igazi támogatást tényleg főként magánemberek (néha magánemberként viselkedő rendőrök) nyújtottak, a hivatalos szervek inkább csak olyasféle tanácsokat adtak, amelyekben gyakorta szerepelt a zurück szó. A hivatalos szervek hivatalos emberei ilyenkor elnéző mosollyal Magyarország felé mutattak, de hogy magukban mit gondoltak, azt sohasem árulták el. Legkisebb, legpajkosabb kutyájuk, Vihar is jócskán megkönnyítette a párbeszédet az útjukba kerülő emberekkel. Hamar meglágyította a szívüket, és miután a kiskutya után Kustyánékat is jobban megismerték, segítettek rajtuk szállással, élelemmel, ritkán munkával is.
4
Több szívmelengető élménnyel, de a várva várt munkalehetőségeket és a hivatalos támogatásokat tekintve még annál is több csalódással a lelkükben közel egy hónap alatt, idén tavasszal keresztülvándoroltak Ausztrián, és megérkeztek Németországba. Ahol az első tétova napokban ugyancsak az értetlenség és a reménytelenség jutott nekik. „Aki azt hiszi, hogy mi most jól elvagyunk, üdülünk, miközben élvezzük mások segítségét, és jóindulatát, az nagyon téved. Amiket mi átéltünk utunk során, abba sokan már réges-régen belehaltak volna. Sokszor alig volt mit ennünk, a 15-20 kilométeres gyaloglás után gyakran éreztük, hogy egy lépést sem tudunk már megtenni, de mégis mentünk tovább a kitűzött cél felé. Sokszor a csontunkig átfagytunk, volt, hogy két napig mosakodni sem tudtunk, egy meleg italhoz nem jutottunk. Gyakran azt sem tudtuk, mi lesz velünk másnap. Senki nem is sejti, hányszor sírtunk, szinte semmiségek miatt. (…) Azt, hogy sokszor találtunk segítőkész és jó embereket, csak a szerencsénknek, illetve valami megfoghatatlan felső hatalomnak tudjuk be. És ebben a szerencsében, ebben a felsőbb hatalomban bízunk továbbra is, mert nincs más esélyünk a túlélésre. Vagy csak az valósul meg a tervünkből, hogy nem Magyarországon halunk meg, vagy az eredeti tervünk, és álmunk, hogy itt találunk új hazára, új otthonra, új, szebb életre.” Ezt írták akkoriban a naplójukba, és ezekben a napokban talán maguk sem gondolták, hogy előbb-utóbb sínre kerül az életük. Pedig így történt. Arrafelé az emberek mintha fogékonyabbak volnának a bajba jutottak problémáira, valahogy dúsabb az emberség. Kustyánék előbb egy biogazdaságban jutottak munkához, valamint a megélhetéshez csekélyen, de elegendő pénzhez. Később egy konzervgyárban, igaz, rengeteg munka fejében, de immár a helyi viszonyokhoz képest is rendes jövedelemhez.
|
| A képet a Kustyán házaspár készítette és küldte Németországból, az önálló otthonhoz vezető út állomásairól. |
Lassan egyenesedik az életük, olyannyira, hogy a megvakulás előtti pillanatban sikerült megcsináltatniuk Kustyán Gyula szemműtétjét, bérelnek egy nem túl nagy, de élhető, kényelmes felújított kis házat egy Exing nevű kisváros közelében, és még egy tizenhat éves Opelt is tudtak vásárolni. Egyelőre maguktól, áprilistól már a német állam jóvoltából ingyenesen tanulnak németül, sikeres nyelvvizsgára, ennek eredményeképpen előrehozható honosításukra és első németországi karácsonyukra készülnek. Azt mondják, mindezt annak köszönhetik, hogy a keserves évek megtanították őket arra: a kitartásnak és a becsületes munkának értéke van. És olyan határozottan mondják mindezt, hogy nem is akarunk vitatkozni velük.
5
Olvassuk a naplót, amely elé egy ajánlás is került: „Ajánljuk ezt az írást azoknak az embereknek a figyelmébe, akiket mi nagyon szeretünk, és ha másképpen nem is tudtak segíteni nekünk ebben a nagy utazásban, de legalább gondolatban velünk voltak, és együtt éreztek velünk az elmúlt hónapokban.” Amúgy ebben a naplóban nincsenek nagy ívű történetek, tréfás vagy szívfacsaró estek, csak keserves szöszmötölések emlékei, mindennapi kínok, emberi találkozások, apró csodák, a hihetetlen kitartás kicsi lenyomatai.
Alkalmi ismerősök neve, olyanoké, akik sokat és önzetlenül segítettek a házaspárnak. Nekünk semmit sem mondó, nekik a reményt jelentő nevek: Uta, Ingrid, Johanna, Josef és a többiek. Egy házaspár története arról, miképpen vándoroltak keresztül gyalogosan Ausztrián, hogyan jutottak Németországba, ott hogyan telt meg addig keserves történetük lassacskán színekkel, illatokkal. Hogyan lett munkájuk, lakásuk, kocsijuk, reményük, adó, tb- és nyugdíjbiztosító számuk, és – igaz, soványka, de saját – bankszámlájuk. Hogyan érkeztek meg oda, ahová elindultak: egy élhetőbb, jobb világba. Ahol immár komolyan mondhatják egymásnak: boldog karácsonyt!
