– Az ilyen négyfalas intézményben már 7-8 éves korban elkezdődik a szexuális élet a gyerekek között – mondja. Hangján átüt a mindent át- és túlélők bölcsessége és visszafogottsága. Rudolf szerint ez az egyik fő oka annak, hogy az intézetben felnövők későbbi életükben is rettegnek a párkapcsolattól. Azok a nevelők pedig, akik változtatni akartak a rendszeren, repültek. Mégis azt mondja, hogy mindennek ellenére képes volt meglátni a életben kedves dolgokat – fölfedezte, ha kellett, egy tiszta ruhában, a fűben, a falakban. Azt mondja: egyszerűen csak ilyen.
Soha senki nem hívta. Soha senki levelet nem küldött neki. – Az otthonban ugyan mostak ránk, de csak nagyon ritkán. Havonta egyszer volt tiszta ágynemű. Hetente egyszer fürödtünk, és hetente egyszer kaptunk tiszta ruhát. A bogarak, bolhák felfaltak minket. Az intézeti alkalmazottak folyamatosan loptak. Loptak tőlünk. Az adományokat főleg. De a kaját is. Lisztet, étolajat. Úgy érezték, ez jár nekik. Aki ebben nem volt hajlandó részt venni, repült. Mindenki úgy élt, ahogy tudott – mondja. És nem volt kihez kötődni: ha véletlenül bízni kezdett valamilyen csoda folytán egy-egy pedagógusban, biztos lehetett benne, hogy pár nap múlva már nem lesz ott – a rendes emberek nem állhatták azt a helyet.
Kisiskolás volt, amikor a román szakorvosok úgy döntöttek, hogy a maguk részéről feladják, a TBC-kezelést inkább Magyarországon kapja meg. 1991-ben a Svábhegyi Tüdőszanatórium (ma Svábhegyi Gyógyintézet) vette gondoskodásába. Ide pedagógusok jártak be órákat tartani, hogy a hosszan bent fekvő, krónikus beteg iskolás gyerekek teljesíthessék tankötelezettségüket, s így Rudi is folytathatta az általános iskolát, immáron magyarul.
– A főorvos és a főnővér a pártfogásába vett. Nagyon-nagyon sokat tanultam tőlük. Életet leheltek belém. Megtanítottak a hétköznapi érintkezés szabályaira. A gyerekvédelmi rendszerben nem voltak ünnepeim. A pártfogóimnál viszont azok is lettek. Szerencsés voltam, hogy bekerültem ebbe a szerető közegbe, a szakorvosomnak köszönhetően szinte egy családba – meséli. Rudolfnak nemcsak a testét gyógyították a szanatóriumban, hanem a lelkét is. A főorvos örökbe akarta fogadni. De ez két ok miatt sem sikerülhetett. Egyfelől: a román gyerekvédelmen nem lehetett áttörni.
– Pénzes buli volt. Mindenki tudta, hogy pénzért eladják a gyerekeket mindenfelé a világba. A szociális munkásokat könnyű volt lefizetni. Az emberkereskedelem iszonyúan működött – meséli. De ő maga is nemet mondott. – '96-ra meggyógyultam. Viszont szerelmes lettem. Egymásba szerettünk a főorvos lányával, és ezért nemet mondtam: azt gondoltam, hogy el akarom venni ezt a lányt később, tehát nem lehetek a testvére – meséli.
Visszatért a gyűlölt otthonba, Romániába. De ekkor már más ember volt.
A Svábhegyi Tüdőszanatóriumban megtanult magyarul, addig csak „dadogta", ahogy a gyermekvédelemben dolgozó nem magyar anyanyelvű óvónők beszélték.
– A gyerekvédelemben dolgozóktól folyamatosan azt hallgattam, hogy „nincs esélyed, zéróbb vagy a zérónál, mit képzelsz magadról, hogy érettségizni akarsz?" De én érettségizni akartam. És keresztény vagyok. Hiszek az Isten gondoskodásában. Családom nincs, de Isten van. Ő adta, ő adja az erőt. Az egyik helyi ferences kolostor plébánosa felfigyelt rám, pártfogómmá vált. Hitt abban, hogy le tudom tenni az érettségit – mondja.
Rudolf szerencsésnek tartja magát, mert mindig akadtak körötte olyanok, akik meglátták a benne feszülő erőt és azt, hogy vág az esze. Visszaemlékszik egy szociális asszisztensre, aki a gimnáziumi időkben kifizette az étkezését.
– Holott a rendszernek kellett volna fizetnie! – csattan fel. Most először érzek indulatot a hangjában. Azt már ismét halkan mondja, hogy a nehéz pillanatokban azt hajtogatta magában, hogy „jár nekem az esély", „meg akarom ezt csinálni".
Székelyudvarhelyen érettségizett. – Hiányzott a szülő, aki velem örült volna – emlékszik arra a pillanatra, amikor átvette az érettségi bizonyítványát. Azt érezte, meg akarja váltani a világot. Talán most jött el ennek az ideje.
Saját alapítványt hozott létre. A Plan Togethert hat év után, sok-sok terepmunka után 2013-ban alapította. A szervezet célja a mélyszegénységben élő fiatalok segítése, felzárkóztatása, illetve a karitatív tevékenység. Kiemelt céljuk a korai lemorzsolódás megakadályozása egy iskola utáni programmal. Uniós pályázatokon indul most, hogy végre irodát bérelhessen, mert az alapítvány jelenlegi „központja" a húsz négyzetméteres lakása. Azzal a céllal hozta létre saját civilszervezetét, hogy igazi változást hozzon a mélyszegénységben élő, kirekesztett családok életébe. Korábban azt tapasztalta, hogy a környezetében működő alapítványok, amelyek romákat hivatottak képviselni, mind korrupcióval és semmittevéssel töltik napjaikat.
Rudolf szerint az iskolai szegregációt fel kell számolni, csak az integráció hozhatja el a teljes életet – tudja, miről beszél. A gimnázium után pártfogói arra ösztökélték, hogy próbálja meg az egyetemet is. Előtte önkéntes munkát vállalt egy litván szociális centrumban, ahol tovább erősödött az önbizalma, önértékelése, majd székelyudvarhelyi roma szervezetekben aktivizálta magát. Adta magát az útja: a szociális munka szakot a Babes–Bolyai Tudományegyetemen végezte el. Árvaként. És mint kiderült: diszlexiásként, ami az egyetem harmadik évében vált világossá. Ekkorra azonban már több helyen is felfigyeltek emberi jogi elkötelezettségére, közösségszervező tehetségére: kapott támogatást a Roma Oktatási Alaptól, a romániai „Közös Élet" Egyesülettől, illetve az udvarhelyi Dr. Verestóy Attila Alapítványtól. Rudolf még most is hálával a hangjában beszél az alapítvány segítségéről. E szervezet erősítette meg abban a hitben, hogy sorstársai számára példakép lehet.
A mesterképzést a Nagyváradi Partium Keresztény karán végezte, ez idő alatt pedig végigjárta az uniót, Brüsszelben és Strasbourgban is gyűjtötte a tapasztalatokat.
– Teréz anya a példaképem. Az afrikai gyerekek megalázottsága, alávetettsége, kiszolgáltatottsága, az emberkereskedelem, a betegségek, amik sújtják őket, nagyon hasonlóak ahhoz, mint amit én tapasztaltam. Az az álmom, hogy Teréz anya nyomába szegődve elmehessek Afrikába. De egyelőre itt van dolgom.
Sohasem engedtem, hogy valaki – bárki – másokat terrorizáljon. Amikor valakit bántanak, visszaszólok – mondja, szinte derűvel. Azt mondja, Magyarországon, a kórházban tanulta meg, hogy ki lehet állni valaki mellett. Amikor visszament az intézetbe, már csaknem kész emberi jogi aktivistaként viselkedett. Diplomamunkájának címe: „Gyermekotthoni fiatalok társadalmi integrációja". Soha nem szakadt el attól a motivációtól, hogy segítsen sorstársain.
Egy éve jár a CEU roma diákok számára szervezett angol nyelvi előkészítő programjára. A diszlexia miatt viszont attól tart, hogy nem lesz megfelelő a felvételije az ELTE szociális munkás doktori képzésére. „Nem azért születtem, hogy irányítsak, hanem azért hogy a társaimnak segítsek" – mondja Rudolf, amikor azt kérdezem tőle, nem akar-e visszamenni igazgatónak abba a gyerekotthonba, ahol nevelkedett. És van itt még valami: szerinte egy intézményvezető nem szabad, „ahogy húzzák a nótát, úgy kell járnia a táncot".
Rudolf sokáig kereste a szüleit. De amikor édesanyja nyomára bukkant, kiderült, meghalt. Szeretné letenni a magyar állampolgárságot, de nem tudja, mert a születési anyakönyvi kivonata hiányos, ezért a magyar hatóságok nem tudják elfogadni a kérelmét.
Minden rokona kivetette, minden rokona elhagyta. De a hite sosem hagyta el. Esélyt nyert az életre.
