A Madarász felé tartva, az autóban arról beszél, hogy fáradt, nem tudja meddig bírja még a néhány órás alvásokat, ami jut a mozgalmi munka mellett. „Négykor már talpon voltam. Kávé, fél vajas kifli. A frissen bekapcsolt számítógép képernyőjén Kulka János fényképét láttam legelöl a Facebookon, alatta a felirat: »Sokat harcoltam a diktatúra ellen, most az életemért teszem ezt!« Kulka János volt az, aki az elején, Nagy Bandó András után arcát adta az ügyünkhöz. Szíven ütött, ami vele történt. Rögtön, hajnalban kiposztoltam a saját oldalamra Kulka képét és a hozzá tartozó üzenetet is. Hozzáfűztem még: »Az első harcod, a diktatúra ellen, átveszem, a másodikat pedig együtt vívjuk veled. És megnyerjük mindkettőt!« Kulka jó kezekben van, ápolója korábbi csapattársam, meg kell gyógyulnia, és meg is fog...” Folyton csöng a telefon, ki tudja hanyadszor, nyilatkozik. Vonalban a Lánchíd Rádió, aztán a Vasárnapi Hírek újságírója. A hírek is jönnek: hol, kivel, miként vetetik le a fekete pólót munkaadói.
A kocsiban rendre visszakanyarodunk a színészre, meg az agyvérzésre.
Felidézi, hogy családja vallási okokból pénteken soha nem főzött húst, nagyanyja is egy gyümölcsleveshez hajolt le gyümölcsért, amikor sztrókot kapott, kísértetiesen ugyanez történt meg néhány év múlva az anyjával is. Mindkettőjüket elvitte. Ezért is érinti annyira mélyen Kulka esete.
A Hungária körúton beáll a forgalom. A dugóban csak araszolni tudunk, továbbra is percenként csöng a telefon, hogy ki hová menjen, ki viszi, kíséri át a XIII. kerületi munkahelyéről a kolléganőket, ha mégsem érnénk oda időben. Ez a feladat egy mentős fiúé, de hogy ki az, arról nem beszélhet, mert hivatalosan nem segíthetne.
A hivatalos érdekvédők és a kormányzat között most kezdődött bértárgyalásokról kiszivárgott hírekről azt mondja: az első ajánlat elfogadhatatlan. Csak tíz százalékot ajánlottak a nővéreknek? – kérdez vissza, mint aki nem hisz a fülének. Ötvenszázalékos alapbéremelést követelünk. Akkor is, ha több politikus is azt mondta: követelhetik, de úgysem kapják meg.
Az ajánlott bruttó tíz százalék, nettóban nincs kilencezer se. Ez elfogadhatatlan – mondja –, a BKK-bérlet nem jön ki belőle.
|
Sándor Mária akcióban
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Már csaknem elérjük a Madarász utcai kórház bejáratát, a telefonban valaki épp azt panaszolja, hogy a feketében érkező ápolónőkkel a főnővér levetette a sötét pólókat. Volt, aki csak rávette a köpenyt. Más csak a kitűzőt hagyta a hajtókáján.
Nyolc óra: a Madarász előtt vagy ötvenen várakoznak, Mária kifeszíti a molinót, a Magyarország ne engedd a nővéreidet külföldre! feliratút.
Aztán jönnek a kamerák, előbb a HírTV élőben, majd az RTL Klub. Sándor Mária is beáll a molinó mögé, de egy percre sem veszi le füléről a telefont, a szlovák rádiónak beszél. A feketeruhásai szótlanul ácsorognak. Több tucat kéz köti a fekete és fehér masnikat a kerítés rácsaira. A bejárattól néhány méterre ápolónők dohányoznak. Kohut Ildikó ápolónő sem vette le a fekete pólót, ráhúzta a köpenyét, kitűzője pedig legfölülre került.
Mind többen jönnek ki a kórház elé, biztatják Máriát, folytassa. Ne hagyja abba. Az intenzívről azt üzenik: menjen be hozzájuk, készüljön róluk közös fotó.
Elkísérjük az intenzív osztály ajtajáig, ott azt kérik: a sajtó maradjon kívül. Ha lehet, a kerítésen túl. Megyünk. Sándor Mária nem sokkal később azzal jön ki, hogy kapott több nagy ölelést és biztatást, az osztály vezető főorvosa is bátorította.
Újabb erősítésként megérkezik a Rejtő–Tóth–Pogány zenei formáció, ők a kórház előtt megénekeltetik az ácsorgókat. „Nem volt gazdag, s nem volt szegény, azt mondják szép volt, azt mondják, akkor minden másként szólt, ennyi kapzsiság nem volt, miért félsz, miért fél a nép?"
Lassan, de fogynak a demonstrálók. „Gyertek menjünk, fogjátok meg egymás kezét, akik jönnek még később, oda, a sor végére tudjanak állni! Mindjárt jönnek a diákok!” – szólítja őket Sándor Mária. A diákok azonban valahol elakadhattak, mert a demonstráció végéig senki sem érkezik. Sándor Mária pedig nem tudja őket telefonon elérni. A Teleki Blanka Gimnáziumtól jön három férfi. Egyikük Dőri Miklós nyugdíjas, 75 éves, és azt mondja: ezt a mai napot semmiképpen nem hagyta volna ki. Be is áll a molinó mögé a vásznat tartani. Közel a parkolóóra, ahol egy férfi jegyváltás közben azt vitatja meg a molinótartókkal: miért is kell itt, a gyermekkórház előtt parkolódíjat fizetni. Ha lenne elektromos autója, mennyivel olcsóbban jönne ki, azoknak ingyen van a parkolás. Bár ha lenne pénze arra a kocsira, nem fájna a díj fizetése sem ennyire.
Egy férfi lábfájós kisfia mellől fordul oda Sándor Máriához, hol tartanak, elértek-e már valamit. Az asszony sorolja, hogy a hivatásos szakszervezetek 2004 óta tárgyalnak, de nem értek még el semmit, ezért kell most az utcán állniuk az embereknek.
Feltűnik a tömegben a kerületi alpolgármester, Holopné Schramek Kornélia, viseli a kitűzőt, kezet fog, pár szót vált az emberekkel. Azt mondja: ha ez kell ahhoz, hogy nagyobb legyen a figyelem az egészségügyre és a szociális területre, akkor itt kell állni. Az akció
kezdetén még ki-kilépett egy-egy nővér a kórház kapuján, ám egyszer csak arról érkezett hír, hogy állítólag ezt megtiltották nekik. Az egyik sebész főorvos azért kijött, Sándor Máriát akarta látni és biztatni, hogy ne hagyja abba a mozgalmát, mert sokan szorítanak neki.
A kórház udvarában lévő optikai szaküzlet tulajdonosa odalép Sándor Máriához, és azt mondja: vagy leveszik az üzlete előtti kerítésrészről a fekete szalagot, vagy maga vágja le.
Néhány aktivista nekiáll átkötözni a szalagokat.
Tízkor Sándor Mária föltekeri a molinót, köszöni, hogy eljöttek, akik még idáig kitartottak. Arra a kérdésre, hogy akkor most mi van, folytatja-e, rávágja:
Folytatjuk, az ország bemozdult.
Sándor Mária indul vissza a munkahelyére dolgozni.
Tizenegyre, amikor ismét körbejárom a kórházakat, már egyetlen fekete szalag sincs fent.
