ha meghal az édesanyja, oda lesz a 85 ezer forint nyugdíj.
Most is csak egy helyiséget fűtenek – annyit muszáj. Az öregek már kicsit pazarlóak nyolcvan fölött, mondja, 24-25 fok kell, hogy ne fázzanak. Hatezer-kétszáz forint egy mázsa szén, 3500 egy mázsa fa. Ha – isten ne adja – elmenne a mama, vége lenne a jó melegnek.
– Megeszi a bolt az embereket. Meg a tüzép – állapítja meg Gulyás György. Szerinte csak azok a nyugdíjasok tudják segíteni a gyerekeiket, akik még ketten vannak. Közülük is azok, akiknek az együttes nyugdíja eléri a 200 ezer forintot.
– A nagy irodistáknak van annyi. Vagy aki főnök volt a múlt rendszerben. Vagy tanár. Két nyugdíjas tanár akár 300 ezer forintot is megkap havonta – az ő gyerekeiknek könnyű – mondja Gulyás György, és útba igazít a nagynénjéhez, Rusz Jánosnéhoz.
Ruszné legkisebb fia 39 éves, munkanélküli; éppen a szociális tűzifát hasogatja az udvaron.
– Elfogadták, hogy külön háztartásban él, ezért adtak a fiamnak 9 mázsa tűzifasegélyt – magyarázza Ruszné. – Vettem hozzá 80 mázsát – de valószínűleg így sem lesz elég egész télre.
A férje hivatásos katona volt, kiképző, meghalt 1990-ben, 45 évesen. Sokan nem szerették az olyan embert, stresszes élete volt, elvitte egy infarktus. A legidősebb fiuk 46 éves, Tolna megyében él, biztonsági őr. Csoportvezető, de szolgálatot is ad, van, hogy 72 órát dolgozik egyfolytában. Így összejön neki havi 200 ezer nettó, meg a felsége szőlőmunkás keresete – beosztással, de megvannak. Nekik nem kell segítség, legfeljebb ajándék az unokának.
A középső fiú az édesanyjánál lakik. Elvált, szerződéses katonaként dolgozik Hódmezővásárhelyen.
– Hány kilométer az ide? – kérdem.
– Nyolcvan. Oda-vissza 160. Hajnali fél 5-kor kel, fél 6-kor elindulnak, este 6-ra ér haza. Egy kollégája személyautójával mennek. Napi 1600 forint csak az útiköltsége a fiamnak. Hó végén ezt a kollégája elszámolja, akkor visszaadja a 80 százalékát.
A katona fiú havi 105 ezer forintot keresett, míg nem volt migránsmizéria, de most fölemelték a bérét 130 ezerre. Ebből kifizeti az útiköltséget, a havi 15 ezer forint gyermektartást, az ennivalót, és a volt feleségével közös ház törlesztőrészletének a felét. A teljes részlet havi 45 ezer forint, már egy követeléskezelő cégnek utalják. 2002-ben házasodtak össze, előttük volt az élet. Vásároltak egy régi házat, felújították. Hárommillió forint devizahitelt vettek föl rá, de elmaradtak a törlesztéssel. A ház most ott áll üresen, a fia Koszovóba készül rendfenntartónak.
– Kétmillió forintot kap azért a veszélyes küldetésért. Úgy tervezi, kifizeti belőle a volt feleségét. Nem szívesen hagyná ott a házat, rengeteg munkája, reménysége van benne, azt mondja, ha attól elmarad, akkor neki többet az életben lakása nem lesz.
A legkisebb fia tanult a legtöbbet – az, amelyik most a kertben hasogatja a szociális tűzifát. Huszonkét éves koráig járt iskolába. Kárpitos, épületasztalos szakmája van.
Készül ő is külföldre.
– Alkalmi munkákból van egy kis jövedelme – mondja az anyja. – A katona fiam felajánlotta, hogy ideadja a fizetése felét a háztartásra, de csak 10 ezer forintot veszek el tőle. Mi maradna neki, miután mindent kifizetett? Nem is maradna élni. Kimosom a ruháikat, megfőzök rájuk, takarítok. Ők, szegények, megtapasztalták, mi az a munkanélküliség. Régen ezt csak a tévében láttuk, de hogy milyen élet az valójában, arról sejtelmünk sem volt.
– Mi lesz magával, ha az egyik fia elmegy Koszovóba, a másik Németországba?
– Amíg el tudom magam látni, elvagyok egyedül. Zárok mindent kulccsal, lakattal. Szerencsére ez nagyon nyugis környék, errefelé eddig nem törtek be, nem gyilkoltak meg senkit. Igaz, itt a szomszédban már összedőlt egy épület, de van egy aranyos, neszes kiskutyám, ő nagyon vigyáz rám. Szoktam is neki mondani: meglátod, egyszerre halunk meg.
Pluhár László, Elek polgármestere azt mondja: a héten felvett egy mérnököt. Igazi diplomás építészmérnök, nyelvvizsgával. Rá is tett, amennyit tudott a bértábla szerinti járandóságára, így tornászta fel a fizetését havi bruttó 143 ezer forintra.
– Ennyit tudunk adni, de nem hiszem, hogy itt marad – mondja a polgármester, aki a mérnök esetét arra hozza fel példának, hogyan csúszik lefelé a köztisztviselői, közalkalmazotti réteg életszínvonala. Pedig a magyar vidéken ők képviselték eddig a középosztályt. Egy köztisztviselő, aki 10-15 éve nyugdíjba ment, még tudja segíteni a gyerekeit.
Nem köztudott, de – a keresettől és a szolgálati időtől függetlenül – nagyon erős hullámzás van a magyar nyugdíjak összegében – attól függően, hogy ki mikor ment nyugdíjba. Bár próbálták emelni, nagyon alacsony a nyugdíjuk azoknak, akik az 1990-es évek nagy inflációja alatt, vagy közvetlen előtte mentek nyugdíjba, mert akkor hirtelen nagyot emelkedtek a fizetések is. Hasonló hullámzás tapasztalható a 2002-es 50 százalékos közalkalmazotti béremelések körül is. Viszont 2006–2007 óta reálértéken csökken a bér.
A kisvárost jól ismerő emberekkel beszélgetünk a polgármester irodájában. Az emlékeken kívül már csak egyes nyugdíjak jelzik, hogy valaha volt ipar is a térségben. Aki Gyulán, Békéscsabán, Sarkadon gyári munkásként lehúzott egy teljes életet, az még tudja támogatni a munka nélküli vagy eladósodott gyerekeit a nyugdíjából. Az is, akinek saját jogú téesz-nyugdíja van, vagy a szövetkezet varrodájában dolgozhatott. De van a mezőgazdasági nyugdíjak között olyan, amit „vállalt terület", egyfajta részesművelés után állapítottak meg – az nagyon kevés.
Az utóbbi időben egyre többen érik el a korhatárt olyanok, akiknek nincs meg a 20 évük, ők csak résznyugdíjat kaphatnak. Rengetegen vannak, akiknek a rendszerváltást követő nagy gazdasági leépülés óta nem volt állandó, bejelentett munkahelyük. A Naplemente Idősotthonba hetven-, nyolcvanéves korban kerülnek be az emberek, akiknek már szükségük volna az otthon szolgáltatásaira, a nyugdíjuk fedezné is a költségeket – de sokan félnek beköltözni, mert abból segítik a gyermekeiket. Aki a gondozóban él és kicsit több a nyugdíja, azt gyakran látogatják a családtagjai. Ők maguk is mohón várják a következő nyugdíj érkezését – akkorra nekik sincs már pénz a folyószámlájukon.
Az idősek a gyógyszeren kívül szinte semmit nem költenek magukra – az összegyűjtött kis pénzek mennek a gyerekekhez.
Nagyon gyakori, hogy a nyugdíjas szülőktől származó pénzt a gyerekek nem magukra, nem az unokákra költik, hanem hiteltörlesztésre. Kelet-Magyarországon zömmel ma középkorúak vettek fel devizaalapú hitelt. Közben megváltozott az árfolyam, megnőtt a törlesztőrészlet, állás nélkül maradtak az adósok. Némelyik bank kilakoltatta a nem fizetőket – de a házat a bank sem tudja eladni. Az adósok az ég alatt vagy rokonoknál húzódnak meg, az adósságtól hetedíziglen nem szabadulnak meg, a felújított ház meg ott romlik üresen. A forintosítás semmit nem oldott meg: az árfolyamromlást nem korrigálta, a tartozás több, mint amit felvettek. A futamidőt kitolták ugyan, de megfelelő jövedelem híján így sincs miből fizetni.
Errefelé szinte már csak közmunka van. Abból persze nem lesz olyan nyugdíj, amelyből a gyerekeket lehetne segíteni.
Számottevő előrelépésre akkor nyílik lehetőség, amikor elmegy valaki Nyugat-Európába, mert olyankor a helyére léphet más. Például az idősek otthonában közmunkások az ápolók. Nemrég két gondozó előreléphetett, mert a gyulai kórházból két ápoló elment külföldre dolgozni. Az idősotthoni ápolók kórházi ápolóvá avanzsáltak, és az ő megüresedett helyükön újabb két közmunkásnak tudtak olyan feladatot adni, ahol megtanulhatja azokat a készségeket, amelyek segítségével egyszer belőle is lehet Németországban ápoló.
Egyelőre úgy néz ki:
csak az marad itt, aki nem tud hová elmenni.
