Pedig igazán nem mondhatnám, hogy nagy barátok lettünk volna. Egyszer a tisztázás kedvéért elmondta, hogy ő nem ült el mellőlem egy koncerten. De gyorsan hozzátette, csak azért nem, mert ő ennél sokkal szemérmesebb. Nem ül el akkor sem, ha úgy érzi, minden oka megvan rá.

Koltai Tamás Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Szereti az ember azokat is, akikről nem is tudta, hogy szereti. Mert ott van, mert látja esténként, mert kicsit figyeli, milyen arcot vág, mert írni fog róla, amin lehet bosszankodni, amivel egyet lehet érteni, ami a közös élmény nyomtatott formában, amitől azt hisszük, hogy ez a végtelenségig megy, jön évadra évad, és együtt ülünk a nézőtéren. Nem megy a végtelenségig.

Befejezetlen életmű, talán ettől is olyan szörnyűség a halálhír, de hát Koltai műfaja a befejezhetetlenség volt, az állandóság, hogy minden héten megjelenik ugyanott, kivéve az a június eleji hosszabb cikk, amikor a POSZT-ot szidja, de mindig másért és más szavakkal. Nyilván ezért nem volt unalmas. A rendszerességben pedig nem a kiszámíthatóság a szép, bár néha az is, hanem a meggyőződés. Itt egy ember áldozta az életét a színházra.

Nem alkotóként, hanem nézőként. Évente minimum háromszáz estével demonstrálta, hogy ez is teljes élet, hogy nem marad hiány akkor sem, ha csak nézzük, amit néznünk lehet. Nincs, aki ezt ma hozzá foghatóan tolmácsolni tudná. Hogy színházban lenni jó, ha meg is kell vívni a harcokat, elviselni ezt és azt, például azt is, hogy az ember egy nyomorult kritikus. Minden volt, csak nyomorult nem, kicsit sem volt frusztrált karakter, ami azt illeti, én mindig boldognak éreztem. Remélem, az is volt.

Nyár van, hol van még az ősz, az új évad, amikor minden megy tovább. Azt kellene érezni, hogy minden megy tovább, és lesznek is bemutatók és Metropolitan-közvetítés, és még hónapokig, évekig azt fogom hinni, hogy ő is ott van, az előbb láttam a büfénél ezüstös fejét.