Bezzeg a németek és az osztrákok! Exportőreiknek az állam – bankok révén – megelőlegezte a várt orosz bevételt, ilyenformán meg tudták őrizni piaci pozícióikat. Nem csak ők, mások is. (Tíz évvel a rendszerváltozás után megfordultam egy moszkvai, város széli csemegeüzletben. A francia sajttól a belga felvágottakon keresztül a skót viszkiig és a japán sörig példátlan választékkal találtam magam szemben, de például Glóbusz-termék, amely hajdanán szinonimája volt a „konzerv” szónak arrafelé, fel sem bukkant a polcokon. Csak nagyon rossz minőségű badacsonyi borokat láttam, és slussz.)
Visszagyalogolva az időben: Borisz Jelcin Budapesten a piacvesztést egy ’56-os bocsánatkéréssel „kompenzálta” (1992). Más nem történt. Gesztusokat, ígéreteket, nagy ívű terveket leszámítva azóta se. Valahol a huszadik hely körül tanyázunk Oroszország kereskedelmi partnerei között. Az MSZP 1994–98 közötti kormányzása innen nézve semmilyen hozadékkal nem járt, a Fidesz–FKGP–MDF-uralom (2002-ig) szintén nem. Az előbbi kevésbé, az utóbbi inkább érthető.
Orbán ruszofóbiája első színre lépése óta ismert volt. Amikor tíz év múltán miniszterelnök lett, praktikus okok miatt talán le kellett volna ezt vetkeznie, de nem tette.
Hiteles információm van arról, hogy üzeneteket kapott Moszkvából: a kapcsolatoknak nem ártana egy kis diplomáciai „rásegítés”. Magyarán zarándokoljon el az orosz fővárosba, és értsen szót az új elnökkel, akit akkor már Vlagyimir Putyinnak hívtak. De nem állt kötélnek. Meglehet, úgy gondolta, ha az orosz első ember akar valamit, jöjjön ő Budapestre. Hiú ábránd volt. Orbán kész volt elzarándokolni Marokkóba, de Moszkvába nem.
Mindazonáltal, füzeteimben lapozgatva, azt kell gondolnom,
Orbánra nem maradt hatás nélkül, amit Putyin odahaza művelt. Mutatkozik egy különös egybeesés. Orbán szinte ugyanakkor hirdette meg Kötcsén a „centrális erőteret” – a 2010-es választási győzelem szinte biztos tudatában és egy szentpétervári utazásra készülődve –, amikor Putyin hozzálátott a maga „irányított demokráciájának” kiépítéséhez.
Amely lényegében abból állt, hogy a föderáció régióinak és köztársaságainak közvetlenül megválasztott kormányzóit és elnökeit fölcseréli kinevezett emberekkel – a sajátjaival.
Nos, ha valaki nem emlékezne rá: 2010-ben a Fidesznek kizárólag olyan képviselőjelöltjei voltak/lehettek, akik Felcsúton sikeresen „levizsgáztak” Orbánnál, holott addig a jelölés a saját helyi pártalapszervezetük joga volt. Kevés árulkodóbb párhuzamot láttam a politikatörténetben ennél. Első felvonás, függöny le. (2009 végén Orbán felbukkan Szentpéterváron, és tárgyal Putyinnal.)
Jön a második. Vlagyimir Vlagyimirovics a „Jelcin-család” kreatúrája volt, kézben tarthatónak látszott. Elnökségének első időszakában nem is takarékoskodott a hálával, de kevesen sejtették róla, hogy semmit sem gyűlöl jobban, mint a tartozást. Orbán ugyan nem volt kreatúra, de Torgyán támogatása nélkül képtelen lett volna kormányozni. Ő köztársasági elnöki funkciót ígért cserébe a kisgazda vezérnek; Putyin zsíros üzletekkel elégítette ki az őt hatalomra segítőket. És mindketten arra vártak, mikor vehetnek revánsot. Ugyanarra a srófra járt az agyuk. Pláne attól a pillanattól, hogy támogatóik nem elégedtek meg a gazdasági jótéteményekkel, hanem a politikai becsvágy kezdte őket hajtani.
Orbán de facto „kinyírta” a kisgazdákat, és háborúzni kezdett az MDF-fel, Putyin szép sorban az „igazságszolgáltatás” kezére adta az olyan oligarchákat, mint Hodorkovszkij, Berezovszkij, Guszinszkij. Nála lehetett keresni, de csak azoknak, akik befogták a szájukat. És közben történt egy s más. Orbán kulcspozíciókba helyezte egykori „haverjait” (Simicska kinevezése az APEH élére ennek volt a legkirívóbb esete), kollégiumi évfolyamtársait, Putyin meg felhozta Moszkvába egykori KGB-s tiszttársait, szentpétervári kollégáit (ott ő alpolgármester volt), egyszóval mindketten „családot” építettek.
|
Putyin 2013-ban évértékelő beszéd előtt a Kremlben. Előre a múltba?
Mikhail Klimentyev / Reuters |
Újat, hiszen akkorra a Fideszből már kivált a Fodor-szárny, Moszkvában meg sorra tűntek el az elnöki adminisztrációból a Jelcin-család vérségi-üzleti alapon összeszerveződött tagjai. Medvegyev, aki Putyin ügyvédje volt Péterváron, hipp-hopp ugyanennek az adminisztrációnak (hivatalnak) a helyettes főnöke, Putyin kampánymenedzsere lett. (Később a miniszterelnök első helyettese, majd elnök, majd miniszterelnök.) De azért volt különbség. Orbán szenvedélyesen szabadult a saját liberálisaitól, Putyin olyan, roppant tehetséges embereket ültetett pozícióba, mint Kaszjanov miniszterelnök, Kudrin pénzügyminiszter és German Gref – mellesleg Kudrin és Gref péterváriak. Idővel Kaszjanovtól, sőt az Európa-szerte tisztelt Kudrintól is „megszabadult”; mint említettem, nem szeret tartozni. (Vö. Simicska.)
Harmadik felvonás. Az orosz köztévé – mindenki tápláléka – lenyomata a magyarnak. Ennek előtte, amíg Berezovszkij és Guszinszkij médiabirodalmat birtokolt, az orosz média egyike volt a legszínesebbeknek Európában. Igaz, a szerkesztők-riporterek a gazdáik – nem pedig az igazságra szomjazó köz – érdekeit szolgálták, de legalább mindennek volt legalább kétfajta olvasata, ami közelebb segítette a nézőt-hallgatót az igazsághoz.
Putyin ezeket a mágnásokat ugyancsak lehetetlenné tette, a rádiók, a lapok (ritka kivételektől eltekintve) ma már az elnököt szolgálják, az internetes és közösségi felületek maradtak azoknak, akik tudni akarják, mi is történik Oroszországban. A kormánybarát média legalább olyan fölényben van amott, mint idehaza.
Miközben zajlott a moszkvai átrendeződés, Magyarországon beütött a kormányváltás, Medgyessy Péter, majd Gyurcsány Ferenc lett a kormányfő. Mindketten siettek pótolni azt, amit Orbán elmulasztott.
Putyin fogadókész volt. Följegyezték, hogy az orosz elnök Pétervárott a saját autóján vitte ki 2003-ban Medgyessyt a repülőtérre. De Gyurcsány többre vitte.
Baráti-családi kapcsolatokat épített ki az orosz elnökkel (ritka vacsorák a vendéglátók otthonaiban), 2006-2007-ben háromszor is találkoztak, ami azzal végződött, hogy a magyar miniszterelnök letette a voksát az unió által pártfogolt Nabucco vezeték helyett a Putyin által elképzelt Déli Áramlat (akkor még Kék Áramlat, ma megint ugyanaz…) gázvezeték mellett. Az atlantista Fidesz (Németh Zsolt) árulást kiáltott, és ez meglehetősen egybeesett az amerikaiak nézetével.
Innen a történet majdnem paródiaszámba megy.
Tudniillik Gyurcsány volt az első, aki orosz–magyar stratégiai partnerségről beszélt, ugyanarról, amiről Orbán manapság. „Magyarország számára a szövetséges és barát az Egyesült Államok, de Oroszországgal és Kínával is szoros kapcsolatot kell kiépíteni, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet velük, mert ez Magyarország érdeke.” Időpont: 2009 novembere, Gyurcsány már nem miniszterelnök, de irányt rajzol.
A Déli Áramlat miatt a Fidesz elátkozta Gyurcsányt. Orbán puccsot emlegetett. Csak azért, hogy tavaly ezt mondja: „Magyarország teljes egészében teljesíteni fogja a Déli Áramlat földgázvezeték építésére vonatkozó (Gyurcsány által aláírt – a. e.) szerződésben foglaltakat.” Mint tudjuk, a Déli Áramlat kihunyt, az oroszok fölmondták. Van viszont Paks, a két új reaktorblokk, amelyről Lázár János ezt mondta: „az évtized üzlete”. Gyurcsány szerint viszont Orbán 3000 milliárdos adósságba „hajszolt” bennünket (ami igaz), és a miniszterelnök „Putyin pincsijévé süllyedt”.
De várjunk egy kicsit. Egyvalamit nem tudunk, de nagyon nem. Noha Orbán soha nem tágított attól, hogy nekünk szabadulnunk kell az orosz energiafüggéstől (ami Paks árnyékában vicces), kíváncsian várom, hogy
Putyin, ha megérkezik Budapestre, ugyan milyen gázárat kínál fel nekünk, és mennyi időre.
Tudni való, hogy Magyarország (Szlovákia, Franciaország, Olaszország és Ausztria társaságában) ellenzi az Oroszország elleni szankciók szigorítását. Mennyit ér ez meg pénzben, pláne hogy többévi biztonságot csak az Ukrajnán átfutó, orosz gázt szállító vezetékek kínálnak nekünk? Minden más felhőkakukkvár.
