– A magyarok jó emberek, a kormányuk a rossz – közli a 38 éves Hasszán a Baross téri aluljáróban. A szír férfi 10 hónapos gyermekét a kezében tartva, kemény hangon folytatja: – Hiába mondtam a rendőröknek, én alszom itt kint, férfi vagyok, de a beteg gyereknek fedett helyen kell lennie. Ők azt mondják, nem tudnak mit csinálni.
A probléma összetett, hiszen a család nem a kijelölt fogadóállomáson van éppen. Nem akarnak itt maradni, így a távozásra jobb sanszot kínáló helyen várnak. Pedig a kicsi súlyos beteg, járni sem tud majd. Most csöndben figyel, apja vállára támasztja a fejét, aki azt meséli, Németországba akarnak menni: – Háború van otthon, nem volt miért várni.
|
Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Ezzel érvel a 17 éves Nahzatyar is, aki Afganisztánból indult útnak barátjával. Ketten, a többiektől odébb ülnek a lépcsőn. Pár szót váltunk csak, amikor azt kérdezi: ha vesz jegyet, szerintem eljut-e Németországba. Kezembe adja a magyar nyelvű dokumentumot, amely szerint a debreceni táborban kellene lennie. Mutatom térképen, hogy az ország másik felében van jelenése, de csak a fejét ingatja, visszafelé nem megy.
Kapcsolódó riportunk: „Mocskos szar az egész világ!”
Menekülttáborrá vált Budapesten a II. János Pál pápa tér. Afgán, szír, pakisztáni menekültek százai vertek tábort a parkban. Remények, indulatok, félelmek, önzetlen segítők és megrázó sorsok néhány száz négyzetméteren.
Boda András riportját itt olvashatják.
Nála vidámabb egy 16 éves srác, aki előbb azt állítja, nem beszél angolul, majd fordítani kezd társának. Ezután közli, Afganisztánból jött, hogy néhány mondattal később pakisztáni gyökereiről, s ott élő családjáról beszéljen. Mindezek után pedig elugrik, amikor fotósunk a fényképezőgépét felemeli. Kacag tovább, mintha csupán osztálykiránduláson lenne.
Nincs ennyire jókedve azoknak a családoknak, amelyek közül sokan továbbra is a II. János Pál pápa téren keresnek menedéket. Ránézésre nincsenek kevesebben, mint korábban. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a Keletinél kialakított tranzitállomás – egyelőre – nem tehermentesíti a parkot.
|
Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Amina gyerekeknek önt tejet, rajzol velük, amikor odaérünk. A magyar önkéntes mindennap terepen van, azt mondja, a tájékoztatás segíthetne a legtöbbet: – Magyarul írt szöveget adnak többségükben angolul sem beszélő embereknek. Nem csoda, hogy nem tudják, mit kell tenniük, hová kell menniük. Mondjuk nekik, hogy az sem megoldás, hogy gyerekekkel a szabad ég alatt, parkokban alszanak, de az információ, a tolmács segíthetne a legtöbbet. Éhes, szomjas itt nem marad senki, van elég adomány, hogy ellássuk őket.
Idős pár érkezik, ruhával tömött szatyor a férfi kezében. Amina a pályaudvarhoz irányítja őket: – Köszönjük, de aki itt van, annak megvan mindene. Kérem, vigyék a Keletihez a ruhát, ott vannak frissen érkezők.
Aztán már az érkező doktornőhöz fordul, aki szabadidejében jár a térre segíteni. A szegényebbek közül sokan gyalog teszik meg a nagy távot, a talpukat kell ápolni. A szíreknek kevesebb a gondjuk, tehetősebbek, a budapesti arab közösség is sokat segít. A nincstelenek között több az afgán, a pakisztáni, nekik, mire ideérnek, elfogy a pénzük is. Így van ez a 23 éves Mudassarral is, aki ennek ellenére mosolyogva mondja: – Jól érzem magam. Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokan idejönnek megkérdezni, kérek-e vizet, vagy hogy miért jöttem el Kabulból.
|
Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Ezt tudakolom én is, mire így felel: – Naponta két-három bomba robban a városban, ott vannak a tálibok, nem tudod, mikor robbansz fel. Nincs munka sem. Itt azért nem maradok, mert itt sincs. Megyek Németországba, amikor a barátaim szólnak, hogy indulunk. Én készen állok.
Hogy ott mire számít, azt feleli:
– Nincs nekem álmom, csak békében akarok élni.