A népi írók és a radikális parasztpolitikusok alakították kamaszkorában a nézeteit. A vidéki Magyarország nyomora foglalkoztatta legerősebben. A radikális agrárreform híveként kapcsolódott a Márciusi Fronthoz és a Teleki Pál Munkaközösséghez. Mégpedig úgy, mint nagyon kevesen, hogy sem a kommunizmus, sem a nacionalizmus, sem a jobbszéli „radikalizmus” nem kísértette meg.
1944-ben megkapja a jogi diplomáját, majd a katonai behívóját. Megszökik, és részt vesz a fegyveres antifasiszta ellenállásban. A Táncsics zászlóalj kötelékében ment zsidókat, katonaszökevényeket. Próbálták őt lelőni, de csak a lábát találták el.
1945-ben a legdemokratikusabb párt legdemokratikusabb szárnyához kapcsolódik. A kisgazdapárt ifjúsági csoportjának fővárosi vezetője és Kovács Béla személyi titkára. Kovács Bélát 1947-ben elhurcolják a szovjetek, Göncz Árpádot pedig beviszik a hírhedt katonapolitikai osztályra, ahol hónapokon át vallatják és verik.
|
Antall Józseffel
Teknős Miklós / Népszabadság |
A világháború után nem sokkal köti meg haláláig tartó házasságát, és a következő évtizedben négy gyermeke születik. Miután szétverték a pártját és őt magát is, segédmunkásként, csőlakatosként, hegesztőként dolgozott, majd a Talajjavító Vállalat munkatársaként járta az országot, s közben agrártudományt tanult a gödöllői egyetemen. Már a diploma közelébe került, amikor jött a forradalom. Göncz Árpád részt vett a Magyar Parasztszövetség újjászervezésében. Ez volt a magyar parasztság legerősebb és legdemokratikusabb érdekvédelmi szövetsége, amíg a kommunisták fel nem számolták.
A szovjet invázió után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom keretében a forradalom demokratikus vívmányainak védelmét szolgáló memorandumok elkészítésében és akciók megszervezésében. Az ő segítségével jutott ki az országból Nagy Imre történelmi jelentőségű írása, A magyar nép védelmében. 1956-os tevékenységét Kádárék nagyra értékelték. A Bibó-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amin az ítéletet kihirdető vérbíró, Borbély János nagyon csodálkozott, ő ugyanis az utolsó pillanatig úgy tudta, hogy halálra fogja ítélni Göncz Árpádot.
Hat börtönév után 1963-ban szabadult. Próbálkozott még a mezőgazdaságban, de nem engedték, hogy diplomázzon Gödöllőn. Ekkor új életet kezdett. A független értelmiségiét és irodalmárét. 1965-től a rendszerváltásig szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként kereste a kenyerét, miközben még sokáig, sok helyen használták az általa kidolgozott talajjavítási technikát. Tolkien, Golding, Updike, Faulkner, Hemingway, Styron, Thackeray és sokan mások köszönhetik neki (is) magyar olvasótáborukat.
|
Horn Gyulával
Szabó Barnabás / Népszabadság |
Legjelentősebb műve a soproni valdensek üldöztetéséről szóló Sarusok, melyben három, a kor legmélyebb dilemmáit és tanulságait hordozó figurát teremtett. Az inkvizíciót szolgáló barátét, aki cinikus környezetével ellentétben komolyan veszi a hitet, melynek nevében üldöz, és addig harcol Miklóssal, az eretnekek bölcs vezetőjével, aki ugyanannak a hitnek a szolgálatában vállalja az üldöztetést, míg lelepleződik önmaga előtt. Miklós fia pedig a fanatikus önpusztításig fokozza, túl az emberség és normalitás mértékén azokat a morális elveket, melyek szerint az apja élt és nevelte őt.
Ültek a kéziraton pár évig a pártállam cenzorai, amíg végül átengedték, és a maguk szempontjából rosszul döntöttek. Érdekes összevetni, hogy miként játssza le hitvitákban a diktatúra szellemi és morális meghasonlását az ateista-kommunista indíttatású Sütő András és a katolikus Göncz Árpád.
A demokratikus ellenzék „alapító műve” a Bibó-emlékkönyv volt. Göncz Árpád ennek szerkesztői közé tartozott, és abban a heterogén szerkesztőbizottságban is nagy szükség volt az ő közvetítő erejére és széles körű hitelére. A rendszerváltás éveiben ő lesz a (később meglehetősen rossz irányba sodródott) Történelmi Igazságtétel Bizottság első képviselője és az írószövetség első szabadon választott elnöke.
Csoóri Sándorral holtversenyben ő került be a legtöbb szavazattal a választmányba. Kettejük közül nyilván azért lett Göncz az elnök, mert ő volt az, akit nem „egy rész”, hanem „minden rész” a maga emberének tekinthetett. Azok az ellenzékiek, akik, miként Göncz Árpád, antirasszista érzékenységgel, szegénypárti szemlélettel, az emberi jogok iránti mély elkötelezettséggel érkeztek el a rendszerváltásig, a Szabad Demokraták Szövetségében politizáltak, amíg ezt meghasonlás nélkül tehették.
|
Feleségével és Orbán Viktorral a koronánál 2000-ben
Gárdi Balázs / Népszabadság/archív |
Göncz Árpád az SZDSZ ügyvivője, majd elnökjelöltje lett arra az esetre, ha az SZDSZ-nek módjában áll államfőt jelölni. Antall József már 1989 nyarán felvetette, hogy ő lehetne az ellenzék közös elnökjelöltje, ha közvetlen elnökválasztás lenne. Nem lett. Viszont 1990-ben, a választások után Antall József az MDF–SZDSZ-megállapodás keretében felajánlotta az államfői tisztséget Göncz Árpádnak. Másnak nem ajánlhatta fel, mert Göncz volt az SZDSZ elnökjelöltje.
De másnak nem is ajánlotta volna fel, mert nem volt más vezető szabad demokrata, akit a kormánya fölé elnöknek elfogadott volna. Göncz Árpád személyében biztosította a történelem a személyi feltételt ahhoz, hogy az új köztársaság elnökét a parlamenti pártok teljes egyetértésével, a leadott szavazatok 95 százalékával válasszák meg, hogy a köztársasági elnöki intézmény tényleges államhatalmi ellensúlyként működjön, és hogy létrejöjjön az ország kormányozhatóságát és az első szabadon választott kormány stabilitását biztosító MDF–SZDSZ-paktum.
|
Távozóban. Horn és Orbán idején már nem vállalt fel a korábbiakhoz hasonló konfliktusokat
Gárdi Balázs / Népszabadság/archív |
Elnöksége tíz évében Göncz Árpád az ország kimagaslóan legnépszerűbb, legerősebb legitimitással rendelkező politikusa volt. Egy-két hónap kivételével végig vezette a politikusok népszerűségi listáját. A legélesebb konfliktusok közepette, a kormánypártok által ellene folytatott legvadabb rágalomhadjáratok idején sem volt egyetlen parlamenti párt sem, amelynek szavazótáborában Göncz Árpád népszerűsége 70 pont alá süllyedt volna. A kormányzó pártok politikusainak viharos gyűlölete nem terjedt át a szavazótáborukra.
A konfliktusok forrása az volt, hogy Göncz Árpád feladatkörének megfelelően őrködött a köztársaság alkotmányos rendjén. A taxisblokád idején kizárta a fegyveres erőszak alkalmazását. A „történelmi igazságtétellel” kapcsolatos törvények közül az Alkotmánybíróságra küldte azokat, amelyeket alkotmányellenesnek tartott, és az Alkotmánybíróság neki adott igazat. Akadályozta, ameddig tudta, hogy a közmédiumok konszenzussal megválasztott elnökeit pártkatonákra cseréljék le.
Amikor a kormány alkotmányellenesnek bizonyult határozattal, teljességgel alaptalannak bizonyult vádakkal és koncepciós eljárásokkal a saját és a szélsőjobboldali erők szócsövévé tette a köztévét és a közrádiót, bebizonyosodott, hogy az államfő nem sértette, hanem védte az alkotmányos rendet, amikor megtagadta az ellenzékkel való egyeztetés nélkül kijelölt pártkatonák kinevezését. Ekkor a vezető kormánypárt, az MDF ügyvivő testülete ugyanúgy a demokratikus rendszer megdöntésének kísérletével vádolta Göncz Árpádot, mint egykoron Kádár vérbírósága.
A konfliktus csúcspontján a Belügyminisztérium az államfő elleni demonstrációk legszélsőségesebb csoportjaival szervezett „közönséget” 1992. október 23-ra a Köztársaság térre, ahol a szélsőjobb csoportok és a konszolidált középosztály kormánypárti része együttes erővel gyalázta a forradalom hősét, kis híján mártírját. „Göncz Árpádot a kormányt éltető, fasiszta szkinhedek fütyülték ki, és a Fidesz megítélése szerint ilyen esetben demokrata politikusok között a szolidaritás kötelező.
A péntek este a Kossuth téren jelen lévő kormánytagok nehéz helyzetét megértjük: választaniuk kellett saját – egyébként náci viseletbe öltözött – híveik és az ország elnöke között. S önök, uraim, nem az elnököt választották.” Ezt vágta akkor Orbán Viktor a kormánypárti képviselők szemébe a parlamentben.
Göncz Árpád elnök számára október 23-a egyébként is nehéz nap volt. Ezt mondta erről elnöksége vége felé a Beszélőnek adott interjújában: „Nekem egyébként tíz esztendeje, amióta elnök vagyok, október 23-a a legnehezebb napom. A temetőben olyan emberek fekszenek, akiket személyesen ismertem, és akiket mellőlem vittek akasztani. Képtelenség pöckösen lépegetnem, protokolljátékot játszanom, amikor ez az én legbelsőbb, személyes ügyem.”
Göncz Árpád második elnöki ciklusában, hetvenes éveinek végéhez közeledve a korábbiakhoz hasonló konfliktusokat már nem vállalt fel, sem Horn Gyula, sem Orbán Viktor kormányzása idején. Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna rá semmi ok és soha szükség.
|
A pártpolitikai gyűlölködés soha nem ért fel hozzá
Teknős Miklós / Népszabadság |
Ok és szükség ma talán még több lenne, mint bármikor. De most már csak Göncz Árpád régi szavait hívhatjuk segítségül. Például ezeket egy régi rádióinterjúból: „Magyarország jelen pillanatban nem annyira ostromlott vár, mint aminek sokan látják. Sokkal inkább egy olyan ház, aminek ki kéne nyitni az ablakát, hogy kiszellőztessük. Mert itt 40 év alatt is, meg előtte hosszú ideig rengeteg eszmei kacat és kellemetlen illat gyűlt össze. Az idegenellenesség, a rasszizmus megjelenése javarészt a kacatok közé tartozik, amit a szőnyeg alá söpörtünk, és most, ha huzat van, vagy pedig felszedik a szőnyeget, akkor felszáll, és por formájában ellepi az egész szobát.”
Göncz Árpádnál kedvesebb és barátságosabb ember nem nagyon mozgott a magyar közéletben. Ez a politikusok esetében mifelénk oly ritka tulajdonság sokakat megtévesztett. Erről is mesélt 1999-ben a Beszélő munkatársainak: „Talán azt is hihették, hogy mert mosolygós vagyok, velem mindenki azt csinálhat, amit akar. Szörnyű, hogy a magyar politikai kultúrában a mosolyt sokan hajlamosak a politikai hülyeség jeleként értékelni. Én viszont tudom magamról, hogy politikailag soha nem mondtam igent valamire csak azért, mert rokonszenvesnek találtam azt, aki meg akart győzni róla. Sokan hitték rólam később is, hogy mazsola vagyok a kalácsban, és csak akkor jöttek rá, hogy ez a mazsola kavics, amikor ráharaptak.”
