A nácik európai léptékben gondolkodtak
A nemzetközi konferencia sokféle nézőpontból közelítette meg a holokauszt ismert és még fel nem tárt történetét. Az egyik legerősebb hang Karsai Lászlóé, a Szegedi Tudományegyetem történészprofesszoráé volt, aki azt támasztotta alá, hogy egyetlen ország holokauszt-történetét sem lehet önmagában megírni, mert a különböző európai államok eseményei összefüggtek.
A zsidóság megsemmisítését irányító Eichmann maga is európai léptékben gondolkodott. A nácikkal szövetséges országok vezetői egymás intézkedéseit is figyelték, a másikra, és különösen Mussolinire hivatkozva általában igyekeztek elodázni saját zsidó állampolgáraik deportálását.
Pétain marsall, a kollaboráns francia kormány vezetője nem szegült nyíltan ellen – de a francia csendőrség és rendőrség vonakodott segíteni Eichmann embereinek a zsidók összegyűjtésében, a francia vasút pedig rendkívül rossz feltételeket biztosított az elszállításukhoz. A francia zsidók 75 százaléka ezért élte túl a holokausztot.
Sem Olaszországból, sem az Olaszország által megszállt országokból nem deportálták a zsidókat, míg Mussolinit el nem távolították a hatalomból. A nácikkal szövetséges országok, különösen a sztálingrádi és a kurszki csata után igyekeztek a nyugati szövetséges hatalmaktól érkező jelzésekre figyelni: a saját állampolgárságú zsidóik megvédésével jó pontokat szerezni a háború utáni rendezésre.
Tizenegy végzetes hónap
Ebben is volt vetélkedés és egymáshoz igazodás Antonescu marsall, román vezető és Horthy Miklós között. Karsai László idézte az adatot: 1942. márciusa és 1943. februárja között, 11 hónap alatt pusztult el az európai zsidóság 75-80 százaléka. A magyar zsidóság – kivéve a kamenyec-podolszkiji deportálás, az újvidéki vérengzés és a munkaszolgálat áldozatait – 40-50 ezer fő híján még életben volt.
Az akkori magyar politikusok a többi náci szövetségesre, főleg Mussolinire figyeltek, és nem adták ki saját zsidóikat a németeknek. Ameddig a németek pro forma tiszteletben tartották a magyarok önállóságát, addig ez így is volt. Ám 1943 őszén és telén már komolyan kezdték tervezni hazánk megszállását, amelyre végül 1944. március 19-én került sor.
A következményeket ismerjük – zárta előadását az SZTE professzora. Debreceni Péter, a Debreceni Egyetem BTK Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola doktoranduszhallgatója arról beszélt, hogyan tudósított a lengyel sajtó a magyarországi zsidótörvények meghozataláról, a zsidókérdés hazai kezeléséről.
Három különböző lengyel lapból – egy centrális demokratából, egy jobboldali antiszemitából, és egy zsidó lapból idézett. Döbbenetes volt hallani az idézeteket: ahogyan az antiszemitamédiumok egymás példájára hivatkozva hajszolták bele a közvéleményt a mind kíméletlenebb zsidótörvények elfogadásába.
Schweitzer Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa azt vetette össze, milyen alkotmányjogi érvek és ellenérvek kísérték a magyarországi zsidótörvények vitáját. A jog hajlítható. A zsidótörvényeket ellenzők arra hivatkoztak: az új törvény felszámolja az állampolgári jogegyenlőséget. Az első zsidótörvényben faji szempontok is megjelentek, holott ennek a magyar jogrendben nem voltak alapjai. A zsidóság addig vallási kategóriát jelentett. A zsidótörvények támogatói arra hivatkoztak, hogy a jognak a nacionalista politikai légkör szellemét kell tükröznie. Na’ama Shik, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kutatójának előadása morális dilemmákról szólt.
Az auschwitzi táborban a terhes nőket munkára alkalmatlannak nyilvánították, és megölték. Akik már megszültek, ott a csecsemőt és az anyát együtt ölték meg. Később a nem zsidó nőknek megengedték, hogy megtartsák gyermekeiket, de ők az embertelen körülmények között legtöbbször meghaltak. A szülés előtt álló zsidó nők – és ápolók, orvosok – egyedülálló dilemmával néztek szembe. Vagy biztos halál vár mind az anyára, mind az újszülöttre, vagy megölik a magzatot, illetve a csecsemőt – így próbálván megmenteni legalább az anya életét.
