Orbán szerint az az ellenzék baja, hogy nincs jelenleg gazdaállata. Ebből következik, hogy a jobboldalnak van, hiszen nincs baja. Mondhatta volna azt is, hogy alfahímje van a nemzeti oldalnak, az ugyanis jobban illik a kizárólag hímnemben gondolkodó kurzus történelmi habitusához. A magyar jobboldal ugyanis ilyen: a „nemzeti" az összetartozó falkát, míg a keresztény az erő mindenekfölött való tiszteletét jelenti. A jobboldalt eluraló alfahím bármikor nyugodtan lehet amorális, elkövethet bármit, a jobboldali kemény magnak mindez az erő, határozottság jele.
Számukra Isten túl messze van. Kellenek a látható, e világi szobrok, monumentumok. Minél gyengébb a hit, annál több a stadion. És kell a föléjük magasodó vezér, isten földi megtestesülése, aki a sikerteleneket naponta meggyőzi arról, hogy nem az ő hitük volt gyenge a világhoz, hanem a világ méltatlan hozzájuk, hitükhöz. A tételt igazolandó a jobboldal időről időre ráront – jobb híján – a saját nemzetére. A vezér kipécézi a nemzet testéből a gyengébbeket, a hívek titkolt félelméből, magányából, szomorúságából korbácsot fon, majd nem restell lesújtani vele, a megütött test pedig minden vonaglásával visszaigazolja a hívek szemében a vezér hatalmas, félisteni voltát.
Azonban a magyar jobboldalnak van egy másik történelmi hagyománya is. Pillanatok alatt tagadja meg a tegnapi vezéreit. Mi is volt a közös a jobboldal korábbi ikonjaiban? Például Tisza Kálmánban vagy Gömbös Gyulában, illetve például a rendszerváltás után Torgyán Józsefben? Az, hogy idővel mindannyiukból elfogyott a szusz. A glóriáról kiderül, hogy krepp-papírból van, a rozsdára kent aranyozás lepattogzott, eltűnt a varázs. A vezér helyén nem marad más, csak egy a márványemelvényről hadonászó kisember.
