Egyszer meghívta a Fény utcai piac közelében lévő budai lakásába. Kívülről szokványos polgári ház volt, ám F. István lakása ajtaját akkoriban szokatlan módon több biztonsági zárral felszerelt vasajtó és rács védte. Bent hatalmas mennyiségű régiség rejtőzött, köztük pár nagyobb ezüsttárgy, amelyeket Czinege utóbb a Seuso-kincsek közé tartozóknak vélt. Azokat kellett volna egyik utazása alkalmával Bécsbe vinnie.
Őt akkoriban sem a kincsek, sem ez a munka nem érdekelte. Megígérte F. Istvánnak, hogy összehozza valakivel, aki majd a segítségére lesz. Így került kapcsolatba F. a Shell-Interaggal és a céget 1960 óta vezető Gerő Lászlóval.
Szolgáltak és csempésztek
Gerő László D–144-es szigorúan titkos állományú rendőrként vezette az Interagot. (Korábban hadnagyként állítólag a szovjet katonai elhárításnak is dolgozott.) Tagja volt annak a titkosszolgálati kommandónak, amely 1961. október 13-án Bécsből elrabolta, és szőnyegbe csavarva Magyarországra csempészte a nemzetközi kémnek kikiáltott Ábrányi Aurélt, a Szabad Európa Rádió munkatársát.
Gerő mindezeket soha nem ismerte be. Aztán egy interjúban úgy fogalmazott: „Vegyék tudomásul, az Interag székházának homlokzatán láthatatlan betűkkel a következő felirat olvasható: Lopunk, csalunk, hazudunk, hogy becsülettel szolgálhassuk hazánkat.”
Ma már nyílt titok, hogy a Shell magyarországi képviseletét mire használta anno a magyar állambiztonság. Csak a titkosszolgálatok hallgatnak erről konokul. Bárhol érdeklődtünk is, bármelyik kormány hivatali ideje alatt, mindig azt a választ kaptuk: semmilyen információjuk nincs a Seuso-kincsekről. Ezt persze még az őket felügyelő kormányok sem hitték el nekik.
A felbecsülhetetlen értékű késő római kori ezüsttárgyegyüttest, amelynek hét darabját két éve szerezte vissza a magyar kormány 15 millió euróért, azaz mintegy 4,5 milliárd forintért, valamikor a 70-es évek közepén találta Sümegh József, a kőszárhegyi kőbánya kisegítő munkása. Ma sem tudni pontosan, hol bukkant rájuk, pedig ez az információ létfontosságú lenne a kincsek magyarországi eredetének bizonyításához és a még külföldön lévő darabok visszaszerzéséhez.
Négy-öt évig rejtegethette a kincseit, közben többet elcserélt vagy eladott helyben, illetve Budapesten az Ecseri piacon. Majd amikor 1979-ben sorkatonai szolgálatra bevonult, katonatársainak és feletteseinek is eldicsekedett velük. A polgárdiak többször látták a Kőszárhegyen magas rangú magyar és orosz katonatisztek társaságában. Nagy, elegáns autókkal hozták-vitték a kiskatonát. Többen vásároltak is közülük, vagy csak megajándékoztatták magukat, ki tudja.
Mivel akkoriban a titkosszolgálatok szinte bárkit bármikor és bármilyen indokkal megfigyelhettek, nehezen hihető, hogy mindebből semmit sem vett észre például a katonai elhárítás. Az a katonai elhárítás, amelynek fedőcége segített F. István ezüstjeit – közvélekedés szerint: a Seuso-kincsek darabjait – Bécsbe csempészni.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Dézsy filmjében többen állítják, hogy volt a birtokukban olyan régi tárgy, amelynek motívumai nagyban hasonlítanak a Seuso-tárgyakéira. Persze ma már senkinek sincs egy darabja sem. Eladták vagy kidobták a szemétbe, mert értéktelen ónnak nézték a másfél évezredet földben töltött ezüstöket.
Szinte mindenkinél volt már házkutatás, aki annak idején kapcsolatban állt Sümegh Józseffel. Akiknek a pincétől a padlásig átkutatták a rendőrök a házukat, azt mondják, „nem finomkodtak az urak”. Ők meg nem mondtak nekik semmit. Hiába fenyegetőztek, hogy ami a földből kerül elő, az az államot illeti. Hogy ezek után miért csodálkoznak a hivatalosságok, hogy senki sem adja elő a birtokában lévő régi ezüstöket? Eddig is jó pénzt adtak értük a feketepiacon. Sümegh 1976-ban egy körülbelül kétkilós edényért 150 ezer forintot kapott, ami mai áron úgy 6,5 millió forintnak felel meg. Amióta a kormány 15 millió euróért hazahozott hét nagy tárgyat, még többet érnek.
Dézsy Zoltán arra készül, hogy a napokban megnevezi azt a Fejér megyei milliárdost, akinél tudomása szerint fellelhetők eredeti Seuso-darabok. Szerinte az illető sokat segíthetne a kincsek magyar tulajdonjogának bizonyításában és talán még Sümegh József gyilkosainak a felkutatásában is, ha előadná a nála lévő tárgyakat, valamint elmondaná, mikor és hogyan kerültek a birtokába.
Véres kincsek
Sümegh Józsefet 1980 decemberében meggyilkolták, bár akkor az ügyben eljáró katonai ügyészek öngyilkosságként jegyzőkönyvezték az esetet. Közeledett a karácsony, a hatóság embereinek nemigen volt kedvük sokat bajlódni a kőszárhegyi romos Borbély-pincében felakasztva talált kiskatona esetével. Nem zavarta őket, hogy pár nappal a leszerelés előtt vajon miért akasztja fel magát egy katona. És annak sem tulajdonítottak jelentőséget, hogy a pince felé három pár lábnyom haladt, vissza viszont már csak kettő.
Sümegh a civil ruháért indult haza szabadságra akkor, de nem haza ment, hanem a kőszárhegyi bányatelep kocsmájába, ahol két jól öltözött középkorú idegennel találkozott. Csendben beszélgettek, majd 500 (mai értéken kb: 21 000) forintért csokit vásárolt a testvéreinek, majd az idegenekkel elindult a Borbély-pince felé, amelyről ma már tudjuk: ott rejtette el a kincseit.
Halála felértékelte a korábban tőle vásárolt kincseket. Mert bármit állítottak is a hatóságok, a helyiek már akkor meg voltak győződve róla, hogy „Jóskát a kincseiért ölték meg”. Csak akkor „értékelődött fel” a hatóságok szemében Sümegh halála, amikor New Yorkban egy árverés előtti bemutatón kiállították a Seuso-kincseket. Polgárdiban többen állították, azokat látták Sümeghnél. Volt, aki egyes darabjait a kezében is tartotta, sőt az egyiket smirglivel próbálták megtisztítani 1500 év rárakódott mocskától, s aki ezt tette, bármikor bekötött szemmel is megmutatja a dörzspapír nyomait.
A New York-i pert azonban Magyarország elvesztette. Pontosabban nem nyerte meg. Hivatalosan azért nem, mert nem tudta bebizonyítani, hogy hazánkban emelték ki a földből a kincseket. Hajdú Éva újságíró, korábban Seuso-ügyekért felelős miniszteri biztos azonban megmutatta a per fontosabb dokumentumait pár amerikai ügyvédnek. Diplomatikusan csak annyit mondtak, nem értik a bíró számos döntését és azt sem, hogy a Magyarországot képviselő ügyvéd miért úgy vezette a pert ahogy, miért ment bele számára előnytelen kompromisszumokba.
A Magyarországot képviselő ügyvéd Frank Koszorús volt, akit nem utolsósorban Koszorús Ferenc egykori vezérkari ezredes fiaként ismerhetnek az újságolvasók. Ő kritikusai szerint gyakorlatlan volt az efféle perekben, és bár ezt az akkori kormányzat képviselői tagadják, éppen apja emlékére való tekintettel kapta a megbízást. Szerinte azonban más ügyvéddel sem jártunk volna jobban, mert túl későn szállt be Magyarország a perbe, és nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy magyar földből kerültek elő a kincsek.
Ezüst aranyáron
És ma sem tudná. Mert ha bárki is azt hiszi, hogy a TEK vagy a honvédség már lezárta Kőszárhegy térségét, és az ország összes régésze ott kutat esetleg még fellelhető Seuso-tárgyak után, téved. Pedig a régészek és a történészek becslései szerint a Seuso-együttes akár 250 darabból is állhatott a tálcákkal, tányérokkal, evőeszközökkel együtt. Csak maradt ott egy-két darab...
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Szerencsére az előkerült kincsek felét birtokló angol testvérpár kész volt megállapodni a magyar állammal. Magyarország tulajdonjogát nem vitatva lényegében nem el-, hanem átadták a kincseket, hazánk pedig nem vételárként fizette ki a 15 millió eurót, hanem az átadóknak az elmúlt évtizedekben a kincsekkel kapcsolatban felmerült költségeit térítettük így meg. Hét nagyméretű, értékes Seuso-tárgy viszont még Lord Northampton birtokában van.
Úgy tudjuk, a kormány titokban már vele is tárgyal, és az első hétnél magasabb áron ajánlatot is tett a lordnak. Talán a 2014-es példát követve a 2018-as választások előtt pár héttel, hónappal majd újra rendkívüli sajtótájékoztatót tart a miniszterelnök, és bejelenti: visszaszereztük a családi ezüst másik felét. Igaz, aranyáron, de legalább nem kell itthon kutatni, és a titkosszolgálatok Seuso-titkaira sem derül fény.
