– Mostanában nem szólal fel ellenzéki demonstrációkon. Nem hívják, vagy elege lett az egészből?

A jogvédelem szitokszó lett

– A TASZ elnökeként korábban olyan tüntetéseken mondtam beszédet, amelyek a szólásszabadsággal, a médiatörvénnyel, az alkotmányossággal összefüggő problémákra hívták fel a figyelmet. Ezek a témák szorosan kapcsolódnak a TASZ tevékenységéhez. Újabban azért nem szólalok fel, mert már nem vagyok a TASZ elnöke. Majdnem egy éve az OSF, a Nyílt Társadalom Intézet alapítványa európai szabadságjogi projektjét vezetem.

– Mit lehet ünnepelni az emberi jogok napján?

– Magyarország a világ legfejlettebb emberi jogi infrastruktúrájú politikai szövetségnek, az Európai Uniónak a tagja. Joggal örülhetünk annak, hogy nem néhány száz kilométerrel keletebbre vagy délebbre vagyunk. Ünnepelhetjük azt is, hogy a Magyarországon életben lévő törvények alapvetően és – legalábbis elméletben – legtöbbször tiszteletben tartják az emberi jogokat. Persze a megosztó és kirekesztő alaptörvényt nem sorolom ide. A legtöbb aggodalomra továbbra is a romák helyzete ad okot. Még mindig ijesztő méreteket ölt az intézményesült diszkrimináció. A rasszizmus egyre inkább átszövi a magyar társadalmat, és nemcsak a romákat, más kisebbségeket is körbevesznek az előítéletek. A magyarok jelentős része elutasító a melegekkel – az LMBT-közösséggel – szemben, s ellenségesen viselkedik a menedékkérőkkel is. Sok más olyan ügyet mondhatnék, amiről tizenöt évvel ezelőtt, amikor befejeztem a jogi egyetemet, nem hittem volna, hogy Magyarországon valaha is terítéken lesz.

– Például?

– Itt van a hatalmi ágak elválasztásának kérdése. Vezető politikusok meg sem kísérlik fenntartani legalább a látszatát annak, hogy a kormány nem próbál nyomást gyakorolni a bíróságokra. Ez egészen elképesztő. Hihetetlen zavar lehet a kormánypárti fejekben, vagy – ami szerintem még valószínűbb – pontosan tudják, mit szabad és mit nem, de magasról tesznek rá. Az elmúlt három évben képet kaptunk arról, mit is gondol a kormányzat a parlamentarizmusról és a jogállamiságról. A Fidesz leplezetlenül és gátlástalanul elfoglalta az Alkotmánybíróságot. Először szűkítette a jogkörét, majd feltöltötte a saját embereivel. Aztán felemelte az alkotmánybírák számát, hogy még inkább a maga javára változtassa az arányokat. De még ez sem volt elég, megemelte az életkort is. Nyugati demokráciákban ezek teljességgel elképzelhetetlen módszerek.

– Nálunk miért lehet mégis megtenni?

– A véleményem az, hogy a kormány pontosan kidolgozott terv szerint járt el, tudatosan emelte az emberek ingerküszöbét. A Fidesz a válságterhes időkben olyan megoldási javaslatokat villantott fel, amelyek nem egy demokráciára, sokkal inkább egy autoriter rendszerre jellemzők. Amikor a kormány látta, hogy így is marad a választások megnyeréséhez elegendő támogatója, és nincs olyan politikai erő, amely képes lenne sikeresen megjeleníteni az ellenpólust, folytatta tovább. Riasztó. A rendszerváltáskor mindenki abból indult ki, hogy az elsöprő többség demokráciát, szabadságot, jogállamot akar.

– Tévedés volt?

– Nem hiszem. Inkább azzal nem számolt senki, hogy egyszer majd jön egy kormány, amelyik tesztelni akarja, mennyire erős az igény a jogállamiságra. A pártok keveset tettek azért, hogy az emberekkel megszerettessék a demokráciát, megértessék a piaci alapú kapitalizmus működését. A nagy társadalmi rendszerek átalakításának csak úgy lehetett volna nekivágni, ha a pártok előbb elmagyarázzák, mi miért van, mi mennyibe kerül. A feladat teljesítése elmaradt. Most ennek isszuk a levét. Ezért lehet eladni, hogy a rezsicsökkentés ingyen van, és ezért lehetett elvenni a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat komolyabb ellenállás nélkül. Ugyanez a helyzet az emberi jogokkal is. Sokkal egyszerűbb a zsigeri félelmeket és előítéleteket erősíteni, mint küzdeni ellenük. A kisebbségek elfogadottsága terén még mindig óriási a különbség az Európai Unió régi és új tagállamai között. Én abban nőttem fel, hogy minden baj okozója „az elmúlt negyven év”. Csakhogy a szocializmus vége óta már eltelt feleannyi idő, mint amennyi ideig a szocializmus tartott. Sőt: lassan már huszonöt évnél járunk.

– Kezdenünk kellene valamit a szélsőjobboldallal is.

– Érdemes beszélni az európai összefüggésekről. A Jobbik-jelenség nem magyar specifikum, sokfelé működnek – más jellegű, de hasonlóképpen szélsőséges – nacionalista-populista és rasszista pártok. Az elmúlt öt évet sehol nem úgy élték meg az emberek, hogy Európa milyen remekül kezelte a válságot. Az EP-választásokon évtizedek óta folyamatosan csökken a részvétel, nem lennék meglepve, ha 2014 újabb negatív rekordot hozna. A szélsőjobboldali pártoknak viszont hagyományosan jól mozgósítható szavazóbázisuk van. Mindezek a tényezők könnyen elvezethetnek oda, hogy jövő tavasszal minden korábbinál nagyobb arányban fognak bekerülni az Európai Parlamentbe azoknak a szélsőséges pártoknak a képviselői, amelyek jó része egyébként kifejezetten ellenzi az unió létét és alapvető európai értékeket tagad. Tetézi a bajt, hogy időközben megerősítették az Európai Parlament jogosítványait.

– Söprögessünk kicsit a saját portánk előtt. Amikor megkérdezem, van-e felelősségük az emberi jogi szervezeteknek abban, hogy Magyarországon előretört a szélsőjobboldal, az érintettek általában azt válaszolják: nincs.

– Az emberi jogi szervezetek munkatársai is Magyarországon élnek, nyilvánvalóan nekünk is van valamennyi felelősségünk. A Jobbik megerősödése miatt azonban mindenekelőtt a pártoknak kell viselniük a felelősséget. Egész pontosan a Fidesznek.

– Esküdni mertem volna rá, hogy most kiadós „gyurcsányozás” jön. Gyakran hallom, hogy a szélsőjobboldalt Gyurcsány Ferenc hozta a nyakunkra.

– Pedig nem. A szélsőjobboldalt szerintem elsősorban Orbán Viktor – és a Fidesz – hozta a nyakunkra. Tény, hogy a szocialisták kormányzása idején volt olyan időszak, amikor Gyurcsány és az MSZP a politikai haszon reményében kijátszotta a „rasszista kártyát”. Ne mentsük fel tehát Gyurcsány Ferencet, de az ő felelőssége ebben összehasonlíthatatlanul kisebb, mint Orbán Viktoré. Emlékezzünk vissza, hogy Stumpf István, az első Fidesz-kormány kancelláriaminisztere milyen koncepcióval állt elő 2003 nyarán. Stumpf úgy gondolta, hogy a következő választáson a jobboldal számára azzal lehet megteremteni a biztos kormányalakítás lehetőségét, ha egy átfogó és egyeztetett stratégia részeként a Fidesztől balra álló MDF, valamint a tőle jobbra lévő, a MIÉP helyébe lépő Jobbik önállóan bejut a parlamentbe. Megjegyzem: a Jobbik akkor még mozgalomként működött, hónapok múlva, 2003 őszén alakult párttá. De a közös kormányzás reményében a Fidesz már akkor szövetkezni akart vele.

– A Jobbik kezdetben „nemzeti radikális” irányt vitt, a cigányellenesség, az antiszemitizmus később lett a védjegye.

– Valóban, de a Fidesz éveken át szótlanul tűrte, hogy ez a védjegyévé váljon, és csak akkor próbált elhatárolódni – nem túl meggyőzően –, amikor úgy ítélte meg, a Jobbik a saját politikai érdekeit veszélyezteti. A Jobbik szellemét a Fidesz engedte ki a palackból, de azt oda visszazárni már nem tudta. A szélsőjobboldal megerősödése szerintem a társadalom kettészakítása nélkül is nehezen valósulhatott volna meg, ami szintén a Fidesz politikájának a következménye. Feltétlenül egyetértek azzal a gondolattal, hogy Orbán Viktor és a Fidesz történelmi bűnt követett el, amikor 2002-ben a kokárdát választotta kampányjelvényként: magyar zászlóval különböztették meg a magyart a magyartól. Másfelől nem szabad úgy tennünk, mintha a szélsőséges gondolkodásmód a Jobbik megjelenésével terjedt volna el a társadalomban. A rasszizmust a rendszerváltás óta nem sikerült érdemben visszaszorítani, és ez már nemcsak egyik vagy másik politikai oldal, hanem a mindenkori kormány felelőssége. Az emberi jogi szervezetek – néhány kivételtől eltekintve – alapításuktól kezdve tűzoltást végeznek. A jogvédők felelősségét nem is lehet egy lapon említeni az államéval.

– Ilyesmi eszembe se jutott.

– Ha a rasszizmus elér egy bizonyos mértéket, akkor bármit tesznek is a jogvédő szervezetek, könnyen az ellenkező hatást érhetik el. Ma itt tartunk: a jogvédelem szitokszó lett. A hatalom veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy az alaptörvényben tegye lehetővé például a legelesettebbek, a hajléktalanok jogainak csorbítását. Mindezt a szolidaritás nevében, ami megint csak nem egyszerűen felháborító cinizmus, hanem bűn.

– Horváth Aladár azért vesz részt a Magyarországi Cigány Párt szervezésében, mert szerinte elfogytak a polgárjogi küzdelem eszközei. Egyetért vele?

– Nem. Minden csalódottságom ellenére hiszek abban, hogy az emberi jogokat sikerül érvényre juttatni Magyarországon. Ehhez pedig nem csupán pártokra, hanem civil jogvédőkre is szükség van. A jogvédőknek folytatniuk kell a munkájukat, ami akkor is létfontosságú, ha a többség szemében jelenleg sokszor csak vörös posztó.