A tradicionalista kísérlet
Egyetlen csepp
Úgy tűnik, hogy az utóbbi évtizedekben vagy inkább az elmúlt fél évszázadban kibontakozott egy új és egységes eszmerendszer, a metafizikai tradicionalitás, amelynek világszerte száznál is több képviselője volt és van, s külön érdekesség, afféle hungarikum, hogy ezen belül kialakult egy magyar tradicionalista iskola is. Ennek előfutára voltaképpen Hamvas Béla volt. Mai vezetője pedig a hetvenegy éves László András, aki publikációs tevékenységén túl évtizedek óta előadásokat is tart.
A metafizikai tradíció elsősorban a szent könyvekben, összefoglaló néven a szakrális irodalomban fellelhető tudás újrafelfedezését és rendszerezését jelenti, s ezt a munkát a francia René Guénon (1886–1951) alapozta meg igencsak nagy életművével, majd az olasz Julius Evola (1898–1974) folytatta szintén kiterjedt munkásságával. A tradicionalisták közül kiemelkedik még a tamil-angol Ananda K. Coomaraswamy (1877–1944), a svájci Frithjof Schuon (1907–1998) és Titus Burckhardt (1908–1984), a román Mircea Eliade (1907–1986), valamint a ma nyolcvanéves perzsa Seyyed Hossein Nasr, aki jelenleg a George Washington Egyetemen tanít.
Tradicionalista alapműnek számít Guénontól A modern világ válsága, amely először 1927-ben jelent meg (magyarul 1995-ben), A mennyiség uralma és az idők jelei, amely először 1945-ben látott napvilágot (magyarul 1993-ban), Evolától a Lázadás a modern világ ellen, amely első ízben 1934-ben jelent meg (magyarul 1997-ben), Frithjof Schuontól A vallások transzcendens egysége, amely először 1953-ban jelent meg (magyarul 2005-ben), továbbá Mircea Eliadétól A szent és a profán, amely első ízben 1957-ben látott napvilágot, magyarul pedig 1987-ben adta közre az Európa Könyvkiadó.
E röpke felsorolás persze csak töredéke a tradicionalitás könyvtárnyi irodalmának, egy olyan szakterületnek, amely ma már szinte beláthatatlan. Annál is inkább így van ez, mivel a tradicionalista irányvonal nagyrészt arra a legalább másfél évszázada tartó állhatatos kutatómunkára épül, amelynek célja az archaikus hagyományok, vallások, szövegemlékek feldolgozása, átültetése, elemzése, megértése a Védáktól a buddhista szútrákon át a gnosztikus iratokig. E mérhetetlenül gazdag szellemi hagyaték különféle szeleteinek alapos megismeréséhez is egy-egy emberöltő szükséges, és a tradicionalisták is eme kimeríthetetlen forrásból merítenek.
Mert nemcsak arról van szó, hogy a szakrális szövegek – a hangyaszorgalmú filológusoknak köszönhetően – hatalmas mennyiségben állnak rendelkezésre a világ számos könyvtárában és az interneten, hanem arról is, hogy ezek a szövegek olyan mélyek és sokrétűek, hogy akár egyetlen mondat is egy életen át végigkísérheti a szakembert, bölcselőt vagy laikust. Noha ez a sajátosság természetesen a világirodalomra és a filozófiára is igaz, a különbség abban áll – s ez a tradicionalisták egyik alapélménye, vagy bárkié, aki régi iratokat olvas –, hogy az archaikus szövegek többnyire még a legmagvasabb modern művekhez képest is összehasonlíthatatlanul mélyebbek, lényegretörőbbek. Hogy szemléltetés gyanánt csak egy példát említsek, idézem a mahájána buddhizmus egyik alapművének, a Lankávatára szútrának az egyik megállapítását. Így szól: „Akit elvakít a lét és a nemlét képzete, valóban pusztulásra van ítélve.” Évezredeken át lehet elmélkedni és vitatkozni az óceánból kiemelt ezen egyetlen csepp értelmezéséről.
Magyar Hüperión
Nem kétséges, hogy a tradicionalista gondolkodást és létszemléletet elsősorban a nyugati válságtudat hívta életre. Ám ezen túlmenően az a teljesen egyedülálló – sőt, akár azt is mondhatom, csodaszámba menő – helyzet is, amely a modern korban a történelmi borzalmak és a szellemi elsötétülés ellenére Nyugaton előállt. Vagyis az, hogy teljesen szabadon lehet gondolkodni, élni, tájékozódni. Bármiféle ismerethez, tudáshoz, tanhoz hozzá lehet jutni, nincsenek se fizikai, se kulturális korlátok. Hovatovább az is lehetővé vált, hogy bárki, aki elég érzékeny és nyitott, kellő szellemi erőfeszítéssel kiemelkedjen abból a korból és kultúrkörből, amelybe beleszületett, s felülről nézze a folyamatokat.
A magyar tradicionalisták a magyar kultúra történetében egyedülálló módon egy globális kísérletben vesznek részt. Ráadásul háttérbeli gazdagsága folytán e mozgalom messze túlnő a megszokott eszmeáramlatok szintjén. A magyar tradicionalisták igen aktívak, és szorgalmasan dolgoznak azért is, hogy munkájuk eljusson az érdeklődőkhöz. Jó néhány kiadójuk (Arcticus, Kvintesszencia, Kötet, Camelot, Persica, Sophia Perennis, StellaMaris) és folyóiratuk (Arkhé, Őshagyomány, Axis Polaris, Tradíció évkönyv, Északi Korona, Sacrum Imperium) volt és van, s lankadatlanságukra jellemző, hogy idén egy újabb negyedéves lapot indítottak el Magyar Hüperión címmel, utalva ezzel Hamvas Bélára, azonos című művére és egy „magyar szellemi út” kidolgozására.
Ám értelmetlen volna azt latolgatni, hogy a tradicionalisták milyen szerepet játszhatnak az emberiség és a magyarság problémáinak megoldásában. Egyelőre jól látható, hogy a mai kor kritikusaiként az emberi létezés sok területére és kérdésére vonatkozóan kiforrott véleményük és útmutatásuk van. S mielőtt a kritikai hangot is megütném, röviden felsorolom azokat az erényeket, amelyek a külföldi és magyar tradicionalistákat rokonszenvessé teszik. 1. Elmélyült gondolkodás. 2. Önmegismerés, kontempláció, meditáció, spirituális törekvés. 3. Szellemi értékek védelme. 4. A szakrális iratokban rejlő tudás életben tartása. 5. Lényeglátás. Ezzel szemben sajnálatos módon legalább ugyanennyi dologban igencsak elmarasztalhatók. Hogy melyek ezek? 1. Igazságmánia. 2. Dogmatikusság. 3. Ideológiagyártás. 4. Túlzott önbizalom. 5. Önkritika hiánya. Bármennyire kivételes egyéniség és nagyszerű elme volt is, már Hamvas Bélánál is az volt a legelviselhetetlenebb vonás, hogy többnyire melldöngetően biztos volt a maga igazában.
Tudati süllyedés
A tradicionalisták az abszolutizmus hívei, vagyis azé az ősi elképzelésé, miszerint van egy végső valóság, egy léten túli lét, amely mindennek a forrása és alapja, s ennek megfelelően hisznek az „örök érvényű és kikezdhetetlen” igazságban. Rendkívül vitatható nézet, annál is inkább, mivel Buddha – az emberiség történetében elsőként – a lehető leghatározottabban tagadott bármiféle abszolútumot, transzcendenciát és végső igazságot, majd később nemcsak egyes követői, például legkiválóbb kommentátora, Nágárdzsuna, hanem az ógörög és római szkeptikusok is így vélekedtek Gorgiásztól és Pürrhóntól Sextus Empiricuson át Ciceróig. Csakhogy a szkepszis keleti és nyugati áramlata fölött a tradicionalisták nagyvonalúan elsiklanak. Buddha azt tanította, hogy nincs rosszabb, mint a nézetekhez való ragaszkodás, és a végső kérdésekben a nézettelenséget ajánlotta, a szkeptikusok pedig ehhez hasonlóan az ítéletek felfüggesztésére buzdítottak.
Cicero így fogalmazott: minden pillanatban meg kell fékezni a szörnyű vadállatot, a jóváhagyást. A tradicionalisták, úgy tűnik, nem fékezik meg ezt a – minden tradíciónál ősibb – fenevadat. Néhány további rendkívül vitatható tételük: 1. Nincsen evolúció, kizárólag az ellentéte, involúció figyelhető meg, azaz folyamatos és egyre gyorsuló tudati süllyedés, amely apokalipszisbe torkollik. 2. A világon a legnagyobb küzdelem a tradíció és az antitradíció erői között zajlik, s ennek politikai vetülete a jobb- és a baloldal harca. Szerintük annyira jobboldali egy ember vagy szervezet, amennyire a szellem, a metafizika és a tradicionalitás híve, és annyira baloldali, amennyire ezekkel szemben áll. A tradicionalisták ultrajobboldalinak és ultrakonzervatívnak tartják magukat, ám ez nem a széles körben elítélt szélsőjobboldaliság további fokozását jelenti, hanem a vegytiszta – az ellenbaloldaliság szennyeződéseitől is mentes – jobboldaliságot. Eszményük a feudális királyság, s a nagy uralkodókon kívül egyik fő politikai példaképük Metternich herceg, mint a tökéletes jobboldaliság hajdani megtestesítője.
A magyar tradicionalisták a forradalmakat az 1956-os magyar szabadságharc kivételével elvetik, mint felségáruló lázadásokat, így március 15-ét sem tartják ünneplésre méltónak. Minden negyvennyolcas felkelőt mélyen elítélnek, Petőfi Sándorra pedig úgy tekintenek, hiszen nyíltan a királyok felakasztását szorgalmazta, mint magára az ördögre. Hozzá kell tennem, hogy ezen különös történelem- és politikafelfogás mögött az az archaikus szemlélet áll, hogy a két legnagyobb érték az önuralom és az uralom, előbbi az egyén, utóbbi a társadalom életében. Ezzel pedig szorosan összefügg az az alapelv, hogy a lét és az őseredeti rend hierarchikus. Ily módon az ideális társadalom hierarchikusan tagolt, és csúcsán a transzcendencia legfőbb illetékesének, a királynak kell állnia. A tradicionalisták annyi engedményre hajlandók, hogy ha nem is egy király, de legalább egy szellemi elit irányítsa a társadalmat. Számukra a demokrácia ugyanolyan megvetésre méltó, mint a diktatúra. 3. A modernséget fenekestül tradícióellenesnek tekintik, semmiféle értéket nem látnak benne, se a társadalmi-politikai változásokban, se a tudományban és technikában. Ezen állásfoglalásukban is a túlhajtott ideológia torzító hatása érhető tetten.
Megragadhatatlan
A tradicionalitásban is van, ami meglepően modern, és ugyanígy a modernségben is van, ami mélyen tradicionális. A szellemtörténet két nagy vívmányát lehet itt kiemelni. Az egyik a gondolkodás fő hajtóereje, a következetes kétely, amelynek eredete ókori, de csak a modernségben bontakozhatott ki teljesen, hiszen a modern kor az, amelyben lehetőség van bármit fővesztés terhe nélkül megkérdőjelezni, kétségbe vonni. Ezt a fejleményt és a belőle fakadó szabad gondolkodást és életet csak rendkívül beszűkülten lehet a tradíció elleni támadásnak ítélni. A másik egy hasonló szemléletbeli változás, amely szintén ókori és modern egyszerre. A hagyományos és hétköznapi felfogás az, hogy ha valamiről beszélek, akkor természetesnek veszem, hogy az van.
A modern, de eredetileg Buddhától és az ókori szkeptikusoktól származó felfogás viszont az, hogy amiről beszélek, az voltaképpen nincsen, mert végső soron megragadhatatlan. Erre vonatkozóan a modernség legnagyobb hatású gondolkodója, Nietzsche úgy fogalmazott, hogy nincsenek tények, csupán értelmezések lehetségesek. Ha képes vagyok a következetes kételkedésre, legfőképpen a legszemélyesebb meggyőződéseimet illetően, vagyis mindent, mindenkit és önmagamat kívülről tudom nézni, tudatosan mindig csak interpretációkra törekedve, sosem lecövekelve egyetlen nézetnél és álláspontnál sem, akkor jó úton haladok a legfőbb keleti eszmény, az éberség felé. Talán ezt kellene a tradicionalistáknak fontolóra venniük.
A tradicionalitás és a Jobbik
A magyar tradicionalisták politikai nézeteit még inkább vitathatóvá teszi, hogy láthatólag szoros elvi együttműködés kezdődött köztük és a Jobbik között. Vagyis belementek abba a kétes játékba, hogy gondolataikat a Jobbik szolgálatába állítják, eszmei-ideológiai olajjal kenegetik a csikorgó pártgépezetet. Ennek ellenére a magyar tradicionalisták vezetője, László András nemrég megjelent kötetében, A jobboldaliság alapelveiben a következőképpen nyilatkozik a Jobbikról: „Az elkötelezett baloldaliság sajnos hatalmas és úgyszólván általános. Nem kevésbé veszélyes azonban az a jobboldaliság, amely nem képes nem baloldali lenni. A Jobbik válaszút közelében mozog. A jó szándékot e tekintetben nem vonhatjuk kétségbe, de ez sajnálatos módon kevés. Szorosan a globalizmus vonatkozásában a Jobbik általános felfogása helyesnek mondható. De e felfogáshoz olyan eszmék, olyan szemléleti módok társulnak, amelyek nem kevésbé veszélyesek, mint maga a globalizmus.”
Az idei „becsület napján” a Budáról kitörő német–magyar csapatokra emlékező szélsőjobboldali ünnepségen a Kard–Kereszt–Korona Szövetség egyik képviselője felolvasta a szövetséget vezető László Andrásnak a nyilasokat és Szálasit méltató üzenetét. Szintén aggasztó, hogy a tradicionalistákkal kapcsolatban gyakran felmerül az antiszemitizmus vádja. Erre vonatkozóan képviselőik általában azt hangsúlyozzák, hogy a zsidósággal sem faji, sem eszmei alapon nem állnak szemben, viszont határozottan bírálják a „zsidó és szabadkőműves világuralmi törekvéseket”.
