Akik az út szélén maradnak

„Hiába küzdöttünk erőn felül, ha valami csoda nem történik, elveszítjük otthonunkat. Pedig harcoltunk keményen, inkább ennivalót nem vettünk, de minden hónapban törlesztettünk valamennyit a banknak. Próbáltunk segítséget is kérni, sokszor, sok helyen, de hiába.”

Fehér botjára támaszkodva mondja ezt óbudai lakása nappalijában a 48 éves Sarolta. A vak asszony hangjában nyoma sincs indulatnak, mélységes szomorúság járja át a szavait, amikor hozzáfűzi: „Úgy tűnik, ilyen szegény, beteg ember már senkinek sem fontos, nyugodtan ott lehet hagyni az út szélén.” Sarolta és férje „nagy utat járt be” az elmúlt öt évben. 2008-ban a harmadik kerületi önkormányzat felajánlotta nekik megvételre azt a hatvannégy négyzetméteres, Dunára néző óbudai lakást, amelyben évek óra bérlőként laktak.

A házaspárnak nem volt ugyan tartaléka, de semmiképp sem akarta veszni hagyni annak lehetőségét, hogy évtizedek után végre saját lakása legyen. Igent mondtak az önkormányzat ajánlatára, s nekiláttak a hitelkeresésnek. Némi kitérő után jutottak el a bankhoz, amelytől körülbelül 12 millió forint szabad felhasználású, svájcifrank-alapú jelzáloghitelt vettek fel. „A lakás nyolcmillió forintba került, ám olyan rossz állapotban volt, hogy muszáj volt felújítani, ezért igényeltünk a vételárnál nagyobb összeget” – mondja Sarolta.

Úgy vélték, nem vállalnak túlságosan nagy kockázatot: párja és ő is évek óta egy óbudai üzemben dolgozott betanított munkásként, ketten együtt valamivel több mint 200 ezer forintot vittek haza egy hónapban, és biztosak voltak abban, hogy tudják majd fizetni a havi hatvanezer forintos törlesztőrészletet. – Felvettük a hitelt, megvásároltuk, majd felújítottuk a lakást, de örömre egy napunk sem maradt. Ettől kezdve ugyanis minden rosszra fordult – mondja Sarolta. Mint meséli, az első csapást az jelentette számukra, hogy egy súlyos betegség miatt lassan, de folyamatosan romlani kezdett a látása.

Egyre ritkábban tudott dolgozni, sokat volt kórházban. Végül teljesen elveszítette a látását. Állását is elvesztette, rokkantsági ellátása és fogyatékossági támogatása pedig együtt is kevesebb volt korábbi fizetésénél. Mindezek után párja egy leépítés során munka nélkül maradt, olyan állást pedig nem talált, amely mellett gondoskodhatott volna segítségre szoruló feleségéről. S ha mindez nem lett volna elég: miközben Saroltáék bevételei havi 120 ezer forintra apadtak, havi törlesztőrészletük az árfolyamváltozás, a forint gyengülése miatt az egekbe szökött.

Az asszony szerint a bank kezdetben segítőkész volt, többször kaptak fizetéskönnyítést. Volt néhány hónap, amikor egyáltalán nem kellett törleszteniük, két éven át pedig csak a részlet egy részét kellett állniuk. Mindeközben erőn felül küzdöttek azért, hogy ne csapjanak össze fejük felett a hullámok. Hogy ezt bizonyítsa, az asszony befizetési bizonylatok tucatjait mutatja:

– Volt, hogy a hónap végén már ennivalóra sem futotta, de a rezsit mindig az utolsó fillérig befizettük, nincs egy fillér tartozásuk sem a szolgáltatóknál. Emellett a banknak is fizetünk rendszeresen, igaz, csak negyven-negyvenkétezer forintot. Tudom, hogy ez sokkal kevesebb, negyede annak, mint amennyi járna a banknak, de abban bíztam, hogy méltányolják erőfeszítéseinket, segítenek otthonunk megtartásában – jelenti ki az asszony, s azzal folytatja: – Tévedtem. Úgy tűnik, ebben az országban már semmit sem ér a jóhiszeműség, az, hogy ha valaki az utolsó pillanatig megpróbál küzdeni, talpon maradni.

Mivel a folyamatos befizetések ellenére is egyre nőtt elmaradásuk, a házaspár megpróbált „menekülő utakat” keresni. Hivatalok sokaságánál fohászkodtak segítségért, ám a címzettek – így például a Miniszterelnökség vagy az igazságügyi minisztérium – illetékesség hiányában jobbára csak általános tanácsokkal, jókívánságokkal látták el őket. A házaspár jelentkezett – az előírásoknak megfelelően hitelező bankjuknál – a Nemzeti Eszközkezelő Programra is. Ennek keretében az állam megvásárolta volna a lakást, s a házaspár bérlőként maradhatott volna az ingatlanban.

Csakhogy kiderült, Saroltáék nem jogosultak a programra: abban ugyanis legfeljebb 20 millió forint értékű ingatlannal lehet részt venni, a házaspár lakását viszont 20,4 millióra értékelte a bank. Saroltáék vitatják ezt, szerintük a lakás megközelítőleg sem ér ennyit, de az kérdéses, hogy panaszukkal elérnek-e bármit is. A bank ugyanis többszöri felszólítás után októberben arról értesítette őket: hitelszerződésüket felmondták.

Az asszony szerint úgy tűnik, hogy a szegény, beteg ember már senkinek sem fontos
Az asszony szerint úgy tűnik, hogy a szegény, beteg ember már senkinek sem fontos FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.